Erőemelő mutatványosok, a párizsi Moulin Rouge tiszteletbeli tagjai, a Rippel Brothers artistaművészei. Többszörös Guinness-rekorderek. Rippel Ferenc és Rippel Viktor 30 éves pályafutását koronázta meg az érdemes művész kitüntetés.

Rippel fivérek: Izgalom kell, nem vér

– Önök artistacsaládba születtek. Muszáj volt folytatni a hagyományt?

FERENC: Bár nem volt muszáj követnünk a szüleinket, minket is beszippantott ez a világ. Turné közben fogantunk, valahol Európában, viszont Magyarországon születtünk, mert a „világcsavargó” hazafi őseink mindig hazatértek. Roppant jó nevelést kaptunk, a lazaságot és a kellő odafigyelést, törődést tökéletes arányban. Édesapánknak a cirkusz, az artistaművészet iránti lelkesedése a földi léte utolsó percéig kitartott.

VIKTOR: Nincs annál nagyobb húzóerő egy gyerek számára, mint közelről látni a szép példát. A családi legenda szerint hamarabb tudtunk szaltózni, mint járni.

– Bevallom, sokáig azt hittem, hogy ikrek; a tökéletesen egyforma testfelépítésen túl az ikrekre oly jellemző lelki harmónia árad önökből.

FERENC: Csak Ikrek jegyűek vagyunk, két év különbséggel.

VIKTOR: Mi nemcsak testvérek és partnerek vagyunk, hanem kiskorunk óta, a folyamatos egzecíroztatások ellenére barátok is.

– A Rippel Brotherst harminc éve jegyzik világszerte a cirkuszi szakmában. Mi az a plusz, ami önökben megvan és ilyen sikerre vitte a párost?

VIKTOR: Talán mi kitartóbbak vagyunk másoknál. A folyamatos önképzés nem csupán egy jól csengő szlogen, ezen a pályán elengedhetetlen a szüntelen fejlődés, megújulás. Egymást pörgetjük bele ezekbe az őrültségekbe, miközben a lényünk – a szereteten túl – a bizalomra épül, ez fogja össze a produkcióinkat és az egész életünket.

Rippel testvérek fivérek Ferenc és Viktor
fotó: Németh András Péter

– Kívülről szó szerint őrültségnek tűnt a Guinness-rekordok sorozata, például amikor egy 75 km/h sebességgel haladó kamion mögé szerelt vasszerkezeten mutattak be egy akrobataszámot, vagy amikor a Duna felett, egy helikopterről lelógatott pallón…

VIKTOR: Ez is része a fejlődésnek, hogy extrémebbnél extrémebb és látványosabbnál látványosabb attrakciókat találunk ki – ennek velejárója, hogy ezek egyre veszélyesebbek. Év elején a Fővárosi Nagycirkuszban, az általunk rendezett Főnix című műsor során egy nagy kocka tetején adtuk elő a mutatványainkat, vagyis Ferenc nemcsak rólam, hanem egyúttal a magasból eshetett volna le.

FERENC: Nem mi keressük a veszélyt! Ez a felgyorsult világ a cirkuszművészetre is hat, a nézők egyre többet várnak el, ezért egyre keményebbek, merészebbek lettünk. Nekünk, a világ vezető artistáiként diktálnunk kell ezt a trendet, olyan egyedi, veszélyes elemeket beletenni a műsorunkba, amelyek még biztonsággal kivitelezhetők.

– Vagyis a trend ellenére működik egy egészséges önvédelmi reflex, ugye?!

VIKTOR: Természetesen. Minden műsorszámot vagy rekordkísérletet előtte jól kigyakorolunk. Hiszem, hogy a közönség izgalomra vágyik, és nem vérre.

– Ferenc, esett már le?

FERENC: Előadás közben még sosem. A Főnixben 57-szer – nemegyszer naponta háromszor – mutattuk be hibátlanul a számunkat. Legalábbis a közönség így látta. Produkció közben nem beszélünk, de azért kommunikálunk: nézéssel, érintéssel jelezzük, ha valami nem stimmel, és a néző számára észrevétlenül módosítunk. Ezen a pályán a sérülések jönnek-mennek (meghúzódik, elszakad, sajog, fáj), de a show-nak folytatódnia kell. Elárulom, rengeteg gyógykrémet használunk.

VIKTOR: Nemcsak mi, a külső körülmények is képesek megemelni a tétet. Egyszer például elment az áram a stadionban, miközben Ferenc a fejemen állt egy kézen. Máskor pedig hiába kértük meg a technikust, hogy ne alkalmazzon villózó fényeket, mégis használt stoboszkópot – vért izzadtunk, mert a pattogó árnyak között elvesznek a viszonyítási pontok, képtelenség egyensúlyozni. Kiderült: mégiscsak lehetséges. De amit utána a technikus kapott…

– A húszas-harmincas éveikben jobbára a külföldi hírekből hallhattunk önökről; most úgy tűnik, többet vállalnak itthon. Ennek köze van az életkorhoz, hogy közelednek az ötvenhez?

FERENC: Nem hiszem. A prioritások változtak meg, egyre több ügy köt minket Magyarországhoz. Még mindig sokat utazunk (évente útlevelet kell cserélni, mert megtelik pecséttel), de másféle célokkal tesszük, mint korábban: nemcsak fellépünk, hanem légtornászversenyeket szervezünk, motivációs előadásokat tartunk, iskolában tanítunk, minket tanítanak…

– Játsszunk el a gondolattal: ha nem Magyarországon, akkor hol élnének szívesen?

VIKTOR: Bejártuk az egész Földet, és én azt vettem észre, hogy „világevő” vagyok. Talán az időjárás befolyásolná a döntésemet; turistaként jöhet a hideg, de csak meleg tájakon tudnék élni.

FERENC: Én Ázsia-rajongó vagyok, mindent szeretek, az ételektől Kambodzsa és Vietnam felfedezésén át az emberek mentalitásáig. Évente több hetet töltök arrafelé, de tíz éve a Rippel Akadémia fix bázist ad, van miért és szeretünk itthon lenni.

– Gondoskodnak az utánpótlásról?

VIKTOR: A mozgásművészeti akadémiánkon tehetségeket csiszolgatunk, de nem akarunk mindenáron cirkuszi akrobatákat nevelni. Körülbelül a növendékek 10 százaléka elvetemült rajongó, nekik fellépéseket szervezünk, versenyekre járunk – de a fő csapásirány a mozgás megszerettetése egy jó hangulatú csapatban.

FERENC: Mi egy új kaput tártunk ki: hozzánk jöhet bárki, aki nyitott egy csodálatos világra; aki negyven évig citromokat dobált otthon, de valami többre vágyik. Lehet vékony vagy duci, alacsony vagy magas. Nincsenek korhatárok, felvételi, elvárás, nem szükséges előképzettség. Nemcsak a mozgás és a cirkuszművészet, hanem az egészséges életmód nagyköveteiként tesszük a dolgunkat, hiteles példaként szolgálhatunk mások előtt. Hozzá kell tennem: ezért a mostani magabiztosságért és tudásért én szó szerint megszenvedtem. Negyvenéves koromban elindult egy lejtmenet az életemben: bár ugyanúgy étkeztem, felszedtem 21 kilót – igen, szegény Viktor nyöghetett alattam –, pocakos lettem, rosszullétek gyötörtek, a hangulatom ingadozott. Nem értettem, mi történik velem, az orvosok sem tudtak segíteni, ezért elkezdtem beleásni magam az emberi test tudományába.

A végeredmény? Sosem éreztem magam ilyen jól a bőrömben, kicsattanó formában vagyok.

– Mégis, hogyan?!

FERENC: Több kudarcos kísérlet után, néhány évvel ezelőtt rábukkantam a ketogén diétára, ami inkább életmód, mint diéta. Változtattam az étkezésem minőségén – például teljesen száműztem a cukrot, a liszteket, a tejtermékeket és a szénhidrátot –, több időt hagyok a pihenésre, kiiktattam a stresszt, és mindezek hatására visszaállt a versenysúlyom, nem járok orvoshoz, még a sérüléseim is hamarabb helyrejönnek. Először csak magamat gyógyítgattam ezzel a módszerrel, aztán elvégeztem az Állami Népegészségügyi Központban a természetgyógyászati képzést, majd ösztöndíjat kaptam az UCLA-tól (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles): a biokémia szakon az energiatermelés szintézisének folyamatait tanulom és tanítom; doktorálni szeretnék és kutató orvosként mélyebben foglalkozni a témával. A tapasztalataimat azért osztottam meg a Cél a 100 év! címmel megjelent könyvben, hogy másoknak is eszközöket, lelkesedést, hitet és támogatást adjak, hogy elinduljanak egy új úton, hogy változtatni tudjanak.

– Igaz a hír, hogy a NASA is vizsgálta a testét?

FERENC: Nem vagyok csodabogár! Az amerikai űrkutatási hivatal velem együtt egy csoportot vizsgál, a ketogén életmód hatása érdekli őket. Az eredményeket sportolók, katonák, űrhajósok étrendjének összeállításában hasznosítják. Szerintem elég referencia, hogy a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapat játékosainak 80 százaléka ezen elv szerint táplálkozik és edz.

– Hogyan dőlt el anno, hogy a mutatványokban ki van alul és felül?

VIKTOR: Oda-vissza próbáltunk, és lassan kialakult, ki hol stabilabb, erősebb. Érdekes módon lélekben is ugyanaz a képlet, mint a porondon: Ferenc a szárnyalóbb, és ő repked a levegőben, én viszont két lábbal állok a földön minden értelemben. Álmodozni persze én is tudok. A Monte-carlói Cirkuszfesztiválról, meg egy olyan összművészeti előadótér építéséről, ahol az utcai sportoktól a legkülönfélébb táncokig sokféle művészeti ág helyet kaphatna.

Rippel testvérek fivérek Ferenc és Viktor
fotó/Németh András Péter

– Lesz, aki majd idővel folytatja a megkezdett álmokat?

VIKTOR: A 19 éves Kyara lányomnak rendkívül jó a kézügyessége. Már nem csupán az akadémia tanulója, két éve tanárként is helytáll.

FERENC: Herkules fiam még csak 8 éves, de minden előadásunkra eljön. Beleszimatolt már a cirkusz illatába, és látom rajta azt az ismerős érzést: beleégett az orrába.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.