Szentek segedelmével

„Szentek közvetítettek az ügyes-bajos dolgokban ember és ember, ember és természet, ember és Isten között. Igazságot szolgáltattak, bő termést biztosítottak, közbenjártak az elhunyt hozzátartozók lelki üdvéért, és szavatolták az evilági élet legfontosabb egyezségeit, hatalmait” – írta tanulmányában Klaniczay Gábor.

A történész szerint a szentek „a háborúban győzelmet, a fogságból szabadulást, a betegségben gyógyulást hoztak”, emellett kultuszuk a letűnt pogány hitvilágot, annak termékenységi rítusait is összekötötte a kereszténységgel. Csodát tettek, bátorítottak, mikor mire volt szükség. A szentek jótékony seregében több olyan is akadt, aki a naptári hónapoknak kölcsönözte a nevét.

Így a szeptembert például az angyali seregek fejedelme, a katonák és fűszeresek védelmezője után Szent Mihály havának nevezték el. A néphitben is nyoma maradt annak, hogy ő a halottak szószólója, ember alakjában megjelenve vezeti fel az elhunyt lelkét a mennybe. Ezért is hívták Szent Mihály lovának a hordozható ravatalt.

Novemberben az apostol, a később megfeszített vértanú, Szent András „őrködött” a hívek fölött. Az ő neve napján a lányok szorgalmasan böjtöltek annak reményében, hogy éjjel megjósolhatják, ki lesz a jövendőbelijük. Hajdan, amikor az újszülöttnek nevet adtak, a hasonnevű szent lett az ő patrónusa egész éltére.

A XVIII. századig lehetőleg azt választották, akinek napjára a születés vagy a keresztelő esett. Ha egy kislányt például Ritának kereszteltek, ő már kiskorától a reménytelen ügyek – türelméről és béketűréséről híres – szentjének védence lett.

Hogy a későbbi, például nyelvújítással létrejött keresztnevek tulajdonosainak is jusson kellő védelem, olyan naptárt szerkesztettek, amelyben a legtöbb névnaphoz ajánlottak valakit a szentek népes gyülekezetéből.

Minden katolikus templomnak választanak védőszentet, köztük az egyik leggyakoribb első királyunk, Szent István. Számos településünk neve – például Törökszentmiklós, Tiszaszentimre, Búcsúszentlászló vagy Alsószentmárton – máig őrzi annak emlékét, hogy az ott élők kinek az oltalma alá helyezték a falujuk közösségét.

Azt gondolnánk, hogy mindez múltba vesző szokás, de olvashatjuk a hírekben: a Borsod megyei Edelénynek az idén augusztus 20-a óta van saját védőszentje, miután a képviselők úgy döntöttek, Szent II. János Pál pápa oltalmába ajánlják a várost.

Mindezt szentmisével tette hivatalossá az egri érsek. Az edelényiek, akik az egykori lengyel pápa vérereklyéjét is megkapták ajándékba, remélik, hogy más településeknek is példát adnak ezzel.

Támasz a bajban A betegség kínzó állapot, melyben sokszor az égiekhez fohászkodik a szenvedő ember – régen szinte minden nyavalya esetén volt kihez könyörögni. Az égési sebeket elszenvedők pártfogója például Szent Lőrinc vértanú, aki úgy halt a hitéért kínhalált, hogy vasrostélyon megsütötték. A csonttöréssel bajlódók hitvalló Szent Ferenchez fordultak: neki eltört a lába, amikor lecsúszott egy szikláról, de a sérülése csodálatosan hamar begyógyult. A lázas betegek pártfogója egy Júlia nevű mártírnő, aki Trójában vállalta a vértanúságot, s ott forrás fakadt, melynek vize enyhítette a magas testhőmérsékletet. A látásukkal bajlódók védelmét egy szomorú életű szűz, Lucia látta el, akinek a császár azért szúratta ki a szemét, mert nem kívánt férjhez menni. A szülő nők meglepő módon egy férfitől vártak segítséget: Szent Lénárdtól, aki arról volt nevezetes, hogy egy herceg állapotos feleségének és gyermekének életét pusztán az imádságával megmentette. Az orvoslás történetében együtt emlegetik az ikertestvéreket, Szent Kozmát és Damjánt, akik egy szolga beteg lábát egy halott végtagjával próbálták pótolni – vagyis már a II. században a szervátültetéssel kísérleteztek. A lelki bajok ellen is kínálkozott gyógyír: a féltékenykedéssel küzdőket Portugáliai Erzsébet királyné gyámolította, akinek a férje kicsapongón élt, mégis a nejét vádolta félrelépéssel.