Titkos tölgyes

Gyakran eszembe jut az a novemberi nap. Merthogy azóta tartozom valakinek a rejtett tölgyessel...

Ország-világBalogh Géza2021. 03. 18. csütörtök2021. 03. 18.
Titkos tölgyes

Csepegős, ködös az őszi idő. A Nyíregyháza melletti erdőben bóklászom a kutyámmal, görbebotot keresek. Öreg cimborám, a szomszédos utcában lakó patikus panaszkodott a múltkor, hogy borzasztóan fáj a térde, a negyvenéves gyógyszertári szolgálat teljesen elkoptatta az ízületeit.

Szerzett ő ugyan egy műanyag botot, de az annyira mű és taszító, hogy inkább nem használja. De ha én hoznék neki az erdőből egy igazi fabotot, pláne, ha még egy kis görbülete is lenne, nagyon megköszönné.

Sejtem én, hogy mire gondol a cimbora! Kökénybotra, kökény azonban nem igazán nő a nyírségi homokon. Nő viszont vadalma meg vadkörte, azoknak is olyan erős az ága, mint a vas, két ember se tudná meghajlítani. Eltörni meg végképp.

Tudom is, hogy merre keressem. Az erdőt átszelő vasút mellett áll három nagy vadalmafa, azokon biztos találok alkalmas ágat. Nem kell vastag, bütyökujjnyi elég, csak a vége hirtelen ne vékonyodjon. Lelek is többet – de hogy szedjem le?!

A vadalma ágát ugyanis nem lehet csak úgy, egyszerűen letörni! Ahhoz nem elég az én tompa bicskám se, ahhoz bizony metszőolló, de leginkább kis kézifűrész kell, s még azokkal is megszenved az ember.

Sóvárogva nézem a szép, göcsörtös ágakat, mikor Lujza kutyám halkan morogni kezd. Neked meg mi bajod? – nézek a kis fekete, szúnyoglábú társamra, aki egyáltalán nem az a morgós fajta. Én nem látok és nem is hallok semmit, csak a fákról csepegő vízcseppek neszezését, aztán mégiscsak észreveszek egy fák közt kétrét görnyedve araszoló embert.

Egyik kezében szatyor, másikkal meg az avarban kotorászik. Aha, gombászik. Irigylem a bátorságát. Én ugyanis meg nem enném a gombát semmi pénzért! Vagy húsz éve úgy elrontottam a gyomrom, hogy majdnem belepusztultam. Azóta messziről kerülöm még az őzlábat is, pedig azt aztán tényleg nem lehet összetéveszteni semmivel.

A mi emberünk azonban nem gombát keres, hanem makkot. A sóstói erdő egyik legszebb részét épp most vágták ki ugyan, de távolabb vannak még öreg tölgyek, alattuk pedig sok-sok makk, ami egyre nagyobb kincs manapság. A szárazság miatt sajnos gyengülnek az életerős tölgyek is, egyre ritkább a jó makktermés. Anélkül pedig bajos tölgyest telepíteni.

De nem csak a szárazság jelenti a gondot. A makkgyűjtés nehéz munka, mind kevesebben vállalkoznak rá. Ráadásul nem is sokat adnak érte. Kilónként száz-százötven forintot, s az már nagy szó, ha negyven-ötven kilót összeszed belőle naponta az ember. Sovány napszám bizony.

– Valamihez kezdeni kell – tárja szét a karját az én makkszedegetőm. – A két óvodás gyermekemet nem érdekli a koronavírus, ők reggelizni, vacsorázni akarnak.

Negyven év körüli férfi az alkalmi ismerős, s azt mondja, van neki tisztességes szakmája. Szakács egy németországi vendéglőben, de a vírus ott is betette az ajtót. Nyáron még volt is valami kis munka, de az őszön már semmi, hazajött hát Kótajba. A félretett pénz meg fogyóban, és hát a tétlenséget se bírja. Ezért van itt, a sóstói erdőben.

Észreveszi, hogy a lapos szatyorját nézem, mire bosszúsan legyint.

– Elkéstem. Én már csak tallózok, valakik összeszedték előlem a bogyókat – mondja, aztán azt kérdi, hogy nem tudok-e valamerre még érintetlen erdőrészeket.

A vasúton túl nagy, öreg fák állnak, mondom, de csak szomorúan rázza a fejét.

– Ismerem. De oda nem megyek. A múltkor rám támadt egy sihederekből álló banda, és elrabolták a teleszedett zsákomat.

Így diskuráltunk még egy darabig, aztán a makkszedő ember biciklire ült, s elment.

Csak utána jutott eszembe, hogy tudok én még egy rejtett tölgyest! De hogy nem volt kinek elmondani, elindultunk mi is haza. Majd legközelebb! Addig talán nem fedezik fel mások azt a titkos helyet.

A görbebotról meg egészen megfeledkeztünk.

Ezek is érdekelhetnek