Újabb hajóra várva

– Tanyaszakértőként ismertem meg önt az 1980-as évek végén.

– Időközben tiltott témából tűrt, majd támogatott lett a tanyák ügye. A szegedi egyetemen a tanyakutatást választottam a doktori dolgozatom témájául. Régi térképeket gyűjtöttem, jártam a tanyákat. Egy új matematikai eljárás segítségével csoportokba soroltam a tanyatípusokat, övezeteket. Modern és érdekes munka volt. Ezt később, amikor Kecskemétre kerültem, folytathattuk. Sőt, bizonyos fokig a megyei és az alföldi tanyakutatásainknak is köszönhető, hogy 1986-ban feloldották az általános külterületi építési tilalmat.

– Miért voltak fontosak ezek a kutatások?

– Minden tervezés alapja, hogy „ismerd meg önmagad”. Ezt akkor éppen kezdték elismerni, mi pedig boldogan lubickoltunk a feladatokban. Vizsgáltuk, hogyan keletkeznek új települések, mi kellhet a fejkvóta okos bevezetéséhez, hogyan alakult az 1985-ben, a többes jelölés bevezetése után megválasztott tanácselnökök és a településeik helyzete, mitől függ a falvak népességmegtartó képessége. Mondhatni, ezek a vizsgálatok is előkészítették a rendszerváltást, noha mi nem gondoltunk erre, csupán a tudomány eszközeivel jobbítani szerettük volna a vidéki helyi társadalom helyzetét.

– Mi újat hozott ebben a rendszerváltás?

– Büszkék voltunk arra, amit addig végeztünk, majd irgalmatlan erővel és ambícióval fogtunk neki a soron lévő feladatainknak. Eleinte igazi sikereink voltak. 1994-re állt össze az Alföld-program tudományos megalapozása, amely két évig készült, és több mint 120-an vettünk részt a munkában. Benne voltak a társadalomkutatókon kívül más szakmák képviselői és az érintett szereplők: megyei tanácselnökök, polgármesterek. Az elkészült program összegzése a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének ajánlásaként jelent meg. Akkor már az uniós csatlakozásban is reménykedtünk, és mindent úgy raktunk össze, hogy illeszkedjék az európai közösség támogatási alapjaihoz.

– Mi valósult meg belőle?

– Vajmi kevés. De mi ezt akkor nem tudtuk. Az Alföld-program után következett a kistérségek komplex vizsgálata. Öt-hat éves program volt, 2001–2002-re lett kész. Nagyon jó spontán kistérségi szerveződések alakultak ki. A Dél-Alföldön például – pártállástól függetlenül – kezdett hálózattá szerveződni a makói, mórahalmi, szentesi, bajai kistérség. De ennek véget vetett az, hogy a 2002-es kormányváltás után kötelezővé tették a kistérségi szerveződést.

– Az miért volt baj?

– Azért, mert attól kezdve nem az alulról szerveződő együttműködések határozták meg a vidéki térségi fejlődést, hanem a központi hatalom elosztási politikájának részévé vált a kistérségek ügye. Lényegében annak adtak, akinek akartak.

– A rendszerváltás után az önkormányzatok soha nem látott autonómiát kaptak. Igaz, hogy „3200 önálló köztársaság” alakult ki?

– Az önkormányzati törvényt a szabadság mámorában fogadták el. A szakmai szabályozás azonban sohasem került a helyére, mert a területiséget folyamatosan figyelmen kívül hagyták. A járási szintű választott képviseletet még 1971-ben megszüntették, és a rendszerváltás után sem alakult újjá. A megyét folyamatosan „pusztították”, hatásköreit gyengítették, a képviseleti régió pedig létre sem jött. Helyettük a mindenkori központi hatalom folyton a közigazgatás átszervezésével foglalkozott. Ha az baj volt, hogy 3200 „önálló köztársaság” lett, miért nem vezették be a skandináv modellt, ahol 20-30 településre hoztak létre járási szintű helyi önkormányzatot – de úgy, hogy abban a lokális vidéki közösség valódi döntési lehetőséget kapjon?!

– Sok önkormányzatot eladósítottak a saját képviselő-testületei.

– De ez nem feltétlenül a helyi döntéshozók felelőtlenségén múlt, hanem a települések gazdasági nyomorúságán. Az állam azt sem finanszírozta rendesen, amit muszáj lett volna: az egészségügyi és oktatási költségeket.

– Hová lett a vidék gazdasági ereje?

– A tanácsi ipart, amely sok-sok embernek adott munkát, piacképes árukat termelt, privatizálták olyanoknak, akik több esetben szétlopták vagy eleve csak a konkurenciát akarták kiiktatni. A téeszeket, amelyek már nem kolhozok, hanem korszerű nagyüzemek voltak, ugyancsak tönkretették. A Duna–Tisza közi szakszövetkezetek például tényleges szövetkezeti társulások voltak, sikeres integrációval, sok helyen korszerű nagyüzemi táblákkal, de azok sem menekülhettek. Apám állatorvos volt, fiatal korában tanúja annak, hogyan hordták szét, szinte téglánként az uradalmi tangazdaságot. Amikor meglátta, hogy viszik szét a téeszekből a traktorokat, a teheneket, azt mondta: fiam, ezek ugyanazt csinálják!

– 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, a támogatási rendszer haszonélvezői lettünk. Miért nem látszik jobban ennek a hatása?

– Szerintem 1992 és 1996 között megmenthető lett volna sok minden. Akkor szilárdult meg a spontán privatizáció mentalitása: nem valamiféle terv és annak végrehajtása a fontos, hanem a hatalom, a tűz folytonos közelsége. A csatlakozás után például nagyon jól indultak a LEADER-programok. Európai mintára kötelező volt benne részt venniük az önkormányzatoknak, helyi vállalkozóknak, civil szervezeteknek. Mindenki lelkesedett, hogy jaj, mindjárt LEADER-ország leszünk. De aztán a 20–25 ezres LEADER-csoportok lakosságszámát fölemelték 100 ezerre, a nagyobb pénzre megjelentek a kiskirályok, és úgy kezdett működni az is, mint a spontán privatizáció.

– Hol volt ebben helyük a regionális kutatóknak?

– A tervezésben és annak előkészítésében, a stratégiák tudományos megalapozásában vettünk részt. Először lelkesen, mert ismertük a jó európai gyakorlatokat, és tudtuk, hogyan kellene csinálni. Csakhogy nálunk a tervgazdasággal együtt a tervezést is kidobták. Közelről láttuk, hogy az elmúlt 15 évben mennyire lebutították az egész forráshoz jutási rendszert. Nem az vált fontossá, hogy megtervezzük és megvalósítsuk, amire szüksége van egy-egy térségnek, az országnak, hanem hogy ne hagyjunk egyetlen eurócentet sem Brüsszelben.

– Ebben az időszakban mindkét oldal volt kormányon.

– Az egyik politikai oldal a bürokráciát vette át az unióból: jaj, nehogy valamire Brüsszelben azt mondják, hogy nem jól van. A másik azt mondta: csináljátok meg a kvázi tervet, Brüsszel elfogadja, mi meg arra fordítjuk a pénzt, amire akarjuk. Közben az uniós elveket – olyanokat, mint szubszidiaritás (az az elv, amely szerint minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek – a szerk.), partnerség, komplexitás vagy a monitoring, a következetes ellenőrzés – csendben elfelejtették. És mindkét oldal cinkosan veregette a vállunkat: ne mondjad már az elveket, tanár úr, voltunk mi is Olaszországban, láttuk, hogy ott is ellopják a pénzt.

– Kudarcnak vagy sikernek érzi 40 éves társadalomkutatói pályáját?

– Egyrészt sikernek, mert rengeteg munkával, az európai normákhoz alkalmazkodva megalapoztuk a vidék fejlesztését. Le van írva, fel tudom mutatni. A belőlük született tudományos publikációk, könyvek, cikkek akár a jövő nemzedékének is érdekesek lehetnek. A hiteles regionális önismeret részei, egy adott korszakban, annak színvonalán. Másrészt kudarcnak, mert a tervek elenyésző része valósult meg. Nemcsak az Alföld-program maradt papíron, hanem a Vásárhelyi-terv döntő része, továbbá nagyvárosok integrált és komplex fejlesztési terve. Tanyaprogram ugyan lett, de a feladatokhoz képest kevés a pénz benne, és a fővárosi Fény utcai piacra is kiterjeszthető volt.

– Végleg elment az a hajó, amelyik a tudományos előkészítésre alapozott, tervszerű fejlesztéseket szállította volna?

– Az én korosztályomnak el. Sajnos egyre kevesebb kreatív ember marad vidéken. Hit kellene meg személyes jövőkép: én itt akarok boldogulni, és tudok is. És persze intézmények, ahol összehangoltan kutatnak, terveznek, fejlesztenek. Azért még vannak itt fiatalok, például az utolsó doktorjelöltem. Kiváló elme, hatékony, tisztességes. Remélem, nekik jön egy újabb hajó.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE