Úton a hangulatfestő világjáróval

Töretlen szabadság- és utazási vágy él benne. Sokáig nem az hajtotta, hogy messzi földekre jusson el, tökéletesen elégedett volt a Szerencs melletti búzamezőkkel is. Az úton levés és a hangulatok szerelmese. Ez a spontaneitás és fesztelenség jellemzi az Ozone Tv riportere, Bárány Róbert sorozatát.

Ország-világBalogh Boglárka2020. 07. 30. csütörtök2020. 07. 30.

Fotó: Molnar Gabor 1

Úton a hangulatfestő világjáróval Fotó: Molnar Gabor 1

Sárospatakon nőtt fel, oda is járt gimnáziumba. Saját bevallása szerint álmodozó kisgyerek volt, aki sokat böngészte a térképet, nem meglepő hát, hogy geográfus lett a pécsi egyetemen. Két dolog érdekelte igazán az életben, az utazás, illetve a művészetek, ebből a kettőből szeretett volna alkotni valami kreatívat.

Az egykori Népszabadságnál tanult médiát, amikor producer tanára – tehetséget látva benne – kiválasztotta, és magával vitte az egyik kereskedelmi csatornához. Ott kóstolt bele a kamera és a filmezés világába, aztán amikor 2009 szeptemberétől (akkor még Ozone Network néven) elindult az Ozone Tv, akkor váltott.

Az elsősorban környezettudatos nézőknek szóló csatorna kínálatában dokumentumfilmek, öko-reality sorozatok, világjáró és napi beszélgetős műsorok is megtalálhatók. A készítők arra keresik a választ, hogyan alkalmazkodhatunk egyre jobban fogyó forrásainkhoz, életterünkhöz, miközben kutatjuk a lehetőségeket, miképpen védhetjük meg mindannyiunk életterét, a bolygót.

És hogy jött a saját utazási műsor készítése? Az egész azzal indult, hogy egyszer egy világjáró külföldi filmet nézett otthon, amivel elégedetlen volt.

Bárány Róbert. Fotó: Családi album

– Egyszerűen hiányérzetem lett, mert képtelen voltam átélni a hely atmoszféráját, a hangulatokat, az egész túl megkomponáltnak, túl sterilnek tűnt. Azt hiszem, az a kanapén születő, dühös kis gondolat, hogy én ennél jobbat tudok készíteni, mára megtalálta az útját és a nézőközönségét is.

Az OzoneUtazás első epizódját Tunéziában forgatta hat nap alatt, egy szál operatőrrel, akkor még egy kinti ismerős segítségével érkeztek az országba. A cél az volt, hogy a forradalom kitörése után keletkező pánikot eloszlassák, és hogy megmutassák a hazai nézőknek a Kelet szépségeit. A film vetítése utáni visszajelzések annyira jók lettek, hogy más országok képviselői is megkeresték, és meghívták forgatni a filmkészítőket, így jártak többek között Marokkóban, Japánban, Srí Lankán, Indiában, Szenegálban.

Bár Róbert utazási stílusa változott az évek alatt – például már nem szállna meg olyan helyen, ahol azon kell aggódnia, hogy vajon mikor lopják el mindenüket –, ma is azt vallja, a helyiek között élve, az ő ételüket fogyasztva, csupán egyetlen kamerával lehet igazán bensőséges filmeket készíteni. Ezért lesz természetes, életszagú minden OzoneUtazás-epizód, nincs mesterséges megvilágítás, nincs tízfős stáb, ráadásul a megszólított interjúalanyok 90 százalékát is teljesen spontán találja meg.

Természetesen valamennyire készül egy-egy útra, de geográfusként világéletében térképpel és országokkal foglalkozott. Rutinját mutatja, hogy soha nem írja meg előre a szöveget, amikor az utcákat járva a kamerába beszél, mindig az adott pillanatra bízza magát, milyen benyomások érik, és mi az, amit a hely szelleme kivált belőle.

A nyelvbotlások is benne maradnak a műsorban, hisz ettől válik természetessé az alkotó ott léte. Nem az a cél, hogy a műsorvezető mindig minden helyzetben a legjobb formáját hozza, hanem az, hogy igenis megmutassa a nézőknek a nehézségeket is, legyen az fáradtság vagy épp egy indiai gyomorrontás, mert ezek bármelyik utazóval előfordulnak majd.

Úton Szenegálban. Fotó: Családi album

Tagadhatatlan, hogy egy-egy utazás rengeteg kalandot, néha humoros, néha pedig veszélyes helyzetet is magában rejt.

– Természetesen mindegyikből jutott, de mindegyiktől több is lettem. Emlékszem, ez még Thaiföldön történt. Bevallom, minden helyen vannak mániáim, a thaioknál azt vettem a fejembe, hogy ha törik, ha szakad, én barrakudát akarok fogni. Minden áldott reggel azzal nyüstöltem a helyi halászokat, hogy kis hajójukkal vigyenek ki a tengerre.

Addig jártam a nyakukra, míg végül az egyik halász, Mr. Tu úgy gondolta, hogy hamarabb szabadul az idegesítő, szőke idegentől, ha túlesik ezen a procedúrán. Ki is hajóztunk egy elképesztően pici lélekvesztővel, és bár általában jól bírom az ilyesfajta gyűrődést, a hullámok aznap túl nagyok voltak, elkezdett forogni körülöttem a világ, még a horizont is hullámzott. Pillanatokon belül annyira rosszul lettem, hogy a hajó padlóján próbáltam átvészelni a hányásos émelygést, ám ez sem segített.

Mr. Tunak ezért az a „zseniális” ötlete támadt, hogy kitesz a közeli lakatlan szigeten azzal, hogy ne aggódjak, késő délután visszajön értem. Nekem akkor már teljesen mindegy volt, hová visz, csak stabil talajt akartam érezni a lábam alatt, és arra vágytam, hogy ez az örökös hullámzás végre abbamaradjon. Ahogy kirakott a szigeten, pár lépés után az első, fekvésre alkalmas helyen eldőltem, mint egy zsák.

Jó öt-hat órát aludhattam ebben a se kép, se hang állapotban. Amikor felébredtem, meglepetésemre ott volt mellettem tányéron egy hatalmas, érett ananász. Életem legfinomabb gyümölcse, amit ebben az állapotban megehettem. Teljesen rendbe is rakta a háborgó gyomromat. A nagy kérdés csupán az volt, hogyan került oda, ráadásul tányéron, megpucolva egy elvileg lakatlan szigeten?! Mi ez az egész, egy megmagyarázhatatlan csoda?! Ezt hittem egy jó fél óráig.

Ám később kiderült, hogy egy ladyboy (transznemű férfi) volt a segítőm, aki végignézte a támolygásomat, és amíg önkívületi állapotban aludtam, odakészítette mellém a gyógyételt. Ahogy később mesélte, néha kijön erre az idilli szigetre, az én isteni nagy szerencsémre aznap is, ugyanis ő vitt aztán vissza a thai törzsterületre. Mr. Tút soha többé nem láttam.

A műsorvezető a nyolcéves kisfiát már megfertőzte az utazás szeretetével, arra törekszik, hogy egy értékes, világra nyitott felnőttet neveljen belőle. Bár Indiát és Szenegált tartja a két legmeghatározóbb országnak az életében, Etió­pia már egész kicsiként vonzotta, ha rajta múlna, ez lenne a következő úti cél.

– Hogy ott mit járnék körbe, már megvan nagyjából a fejemben, de azt gondolom, a helyzetek esetlegessége adja meg a filmjeink sajátosságát. Szeretem, hogy nincsenek pontról pontra, csupán nagyjából megtervezve a napjaink, és talán ez az alkotói szabadság az, amit a nézők értékelnek, észrevesznek.

Én nem a tudományos utazó vagyok, inkább a szó legnemesebb értelmében vett romantikus világjáró, aki hangulatokat próbál megfesteni, jóízű beszélgetéseket, nevetéseket megörökíteni, az adott hely atmoszféráját, illatát, ízét, esszenciáját megragadni, belecsempészni a tévébe a saját eszközeimmel, nem pedig nagy életigazságokat megosztani. Nekem a régi útifilmekből mindig is ezek hiányoztak, ezt szeretném pótolni.

Ezek is érdekelhetnek