Wallenberg titokzatos otthona

– Igazság szerint nem is mi, hanem magyar felmenőkkel rendelkező külföldi barátunk keresett magának egy kis kúriát a Balaton környékén, ebben segítettünk – ismeri be Eleni Korani. – Igaz, hogy a Naphegy nem Somogy megye, de mi kíváncsiságból megnéztük a házat.

Az utcáról nem lehetett látni, úgy benőtték az évtizedek óta szabadon burjánzó fák, a gaz. Az egykor szebb napokat látott neobarokk villa párnázott, hangszigetelt ajtókkal ösztönösen elgondolkodtatja az embert: ha ez az épület beszélni tudna...

Rögtön beleszerettek, de a becsület úgy kívánta, hogy felajánlják az ügyfelüknek. Aki viszont lemondott róla a javukra, mondván, a műkereskedő-műgyűjtő házaspárnál jobb kezekben lesz a titokzatos villa.

– Azonnal elkezdtük kutatni a ház múltját, nálunk ez szakmai ártalom! A villa helyi védettség alatt állt, falán egy emléktáblán azt olvastuk: Kocsis Tibor építtette Gell Sidy úrhölgy számára 1942-ben. Eleinte nem találtunk róluk semmit, mintha ezek az emberek nem is léteztek volna. Egyre jobban beleástuk magunkat a rezidencia rejtélyébe, a saját szakkönyvtárunkban és múzeumi forrásokban minden témába vágó építészeti kötetet átnéztünk.

Kiderült, hogy az iratokban és a táblán az építész keresztneve helytelenül szerepel; Kocsis Tivadar a Horthy-korszak egyik kedvelt tervezőjeként számtalan villaépületet épített a környéken és a Vérhalom tér közelében. Az Építészeti Múzeum alig tud róla valamit, ugyanis válása és a háború miatt odaveszett a pénzén kívül életművének dokumentációja is.

Érdekes kérdést vet fel a dátum: kinek jut eszébe a háború közepén egy sztárépítésszel többszintes házat építtetni, nyilvánvalóan reprezentációs célra, portás-fülkével, kiszolgálóhelyiségekkel?!

Az engedélyezési kérelmet Gell Szidónia nyújtotta be 1941-ben, akiről a házaspár megbízásából egy történész évek alatt kikutatta: az építtető egy csaknem hetvenéves hölgy, akinek nem volt se férje, se gyereke. Újabb kérdés: miért akar egy egyedülálló idős nő ekkora házat a világégés közepette?!

– Sejtettük, hogy a hölgy csak fedőnév lehetett, valójában a ház másnak készülhetett. A családját is kutatni kezdtük, és rábukkantunk az ötven év körüli húgára: a közeli Naphegy téren lakott a férjével, aki nagyon fontos pozíciót töltött be Horthy tengerhajózási vállalata élén Triesztben.

Valószínűleg a református hitű Bartha József kikeresztelkedett zsidó családi múltja miatt, előre megfontolt céllal jobbnak látta az épülő új házát osztrák származású sógornője, Sidy nevére íratni. Ezt az elméletet támasztja alá az az információ is, hogy Bartha az építkezés előtt néhány évvel hatalmas összeget kapott a biztosító-társaságtól két elsüllyedt hajója után, valamint 1943-ban ő fizette a ház telefon- és gázszámláját.

Átnézték a magyarországi temetői nyilvántartásokat, de nem találták a neveket – valószínűnek tűnt, hogy a család valamikor elhagyhatta az országot. Kiderült, hogy 1947-ben. Kivártak. Egészen addig, amíg valakit be nem telepítettek a házba, egy bizonyos szakszervezet sofőrjét, akiről mindenki tudta, besúgóként megfigyeli a családot. Mindhárman együtt hagyták el Magyarországot. Először Svájcba mentek, aztán továbbhajóztak New Yorkba.

– Megtaláltuk a hajó nevét és Gell Szidónia felvételi kártyáját Ellis Islanden, rajta részletesen feljegyezve, hogy 21 évvel fiatalabb testvérével utazott, aki zömök testalkatú és vörösesszőke hajú. Fél év múltán az USA-ból Brazíliába utaztak tovább.

A ház azonban tartogatott még meglepetéseket a háborús időkből! Egyik nap Ernst Wastl gondolt egyet, és beütötte a címüket a keresőbe. Egy svéd oldalon talált egy dokumentumot, amelyen ott állt az utca és házszám mint „R. W. hidingplace”. Vagyis ebben a védett házban Raoul Wallenberg zsidókat bújtatott.

– Ez az információ így pontatlan, merthogy kiderült: ez nem védett ház volt, hanem Wallenberg otthona. A svéd külkereskedő-diplomata 1944 júliusában érkezett Magyarországra, a budapesti svéd nagykövetség titkáraként több ezer ember életét mentette meg azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket, a deportálásokról pedig jelentésekben számolt be.

A források mindig azt említették, hogy az Ostrom utcában lakott – de persze akkoriban logikus lépésnek számított, hogy valaki több ingatlant bérelt, ha bujkálni vagy bujtatni akart, így kevesebb eséllyel találtak rá. Wallenberg 1945 januárjának végén tűnt el, amikor Debrecenbe indult, de oda már nem érkezett meg. Nyomtalanul eltűnt.

1947 körül az oroszok kicseréltek német foglyokat Nyugaton elfogott orosz kémekkel. Ezek a német tisztek beszéltek először a svéd diplomatáról, akivel egy cellában raboskodtak 1945–46 körül. Az oroszok 1989-ben megállapodást kötöttek Svédországgal Wallenberg sorsának tisztázásával kapcsolatosan, ekkor átadták a bebörtönzésekor tőle elvett értéktárgyait, útlevelét, naplóját.

Néhány éve jelent meg nálunk is magyarul egy átfogó életrajzi regény, amelyben látható a moszkvai Lubjanka KGB-börtön 1945. január 19-i felvételi űrlapja, amelyen Wallenberg a naphegyi házat adta meg lakcíméül.

Lassan összeállt a mozaik. Többször is megemlíti a házat Lévai Jenő újságíró az 1947-ben kiadott szamizdat könyvében, amelyben a diplomata eltűnése után első kézből gyűjtött történeteket róla. Szerette volna lejegyezni az utókor számára, hogy Budapesten mi mindent tett Wallenberg a zsidóságért.

– Az egyik történet arról szól, hogy a követségen dolgozó zsidó tisztviselő felesége hogyan adott életet gyermekének ebben a házban 1944. november 4-én, reggel 7 órakor, „irtózatos ágyútűz közepette”. Az elbeszélésből kiderül, hogy a szülést a János Kórház szülészetét vezető, de akkor már ugyancsak üldözött dr. Kende Béla főorvos vezette volna le a Tigris utcai svéd konzulátus asztalán.

Amint Wallenberg meghallotta ezt, felajánlotta saját házát a szomszédos utcában. A villa emeleti szobájában született meg a kislány, Yvonne Maria Ava Vándor, akinek Wallenberg lett a keresztapja.

A doktor így emlékezett vissza: „Én a szülő kérésére másnap éjjel még ott aludtam a gyermekágyas melletti szobában. A következő reggel az apa azzal fordult hozzám, hogy feleségének meleg vízre volna szüksége… lementem a lépcsőn, át a hallon, s onnan a konyhába… A hideg hallban egy kereveten, teljesen felöltözve, felsőkabátjába burkolózva aludt Wallenberg, mialatt mi az ő lakosztályában kényelmesen pihentünk.”

A hivatalos szovjet álláspont szerint egy moszkvai börtönben halt meg 1947-ben. De olyan beszámolók is fennmaradtak, miszerint később is látták még különböző gulagtá­bo­rokban.

A házaspár talált egy feljegyzést 1945-ből, ahol azt írják, a villát bombatalálat érte, és teljesen lakhatatlan. Ez biztosan nem igaz, a felújítás során látszott, hogy az épület sértetlenül vészelte át a háborút. A házat 1955-ben államosították, és a régi rendszer állami gépezetéhez tartozó társadalmi szervezet, majd annak jogutódja működött benne.

Az idős szomszédok azt mesélték, erre a házra ránézni sem mertek, soha senkit nem engedtek be. A körülötte elburjánzó növényzet szinte láthatatlanná tette. A párnázott, hangszigetelt ajtók, a konyhában négy mosogatótálca és minden emeleten egy-egy hatalmas széf sok mindenről árulkodnak… A környékbeliek elmondása szerint „kihallgató-házként” is működött.

– Nem lehet véletlen a sok ködösítés, a történet szálait talán szándékosan szétzilálták. Mégis, a villának sikerült átvészelnie a viharos évtizedeket, hogy mi most visszaadjuk régi fényét és a múltjáról felkutassunk minden lehetségest. Olyanná alakítottuk, hogy a ház élhető legyen egy modern család számára, de nem változtattuk meg a karakterét.

Ez az otthonunk, de egyben a névjegyünk is, szakmánk minden tudását kamatoztattuk. Meg tudjuk mutatni, kik vagyunk mi: egy magyar család, egy görög-magyar feleség és egy osztrák férj két gyerekkel, akik szentül hiszik, hogy a tárgyak mesélnek, semmi nem tűnik el örökre. Az értékeket vissza kell építeni és azok mentén kell élni.

Véletlenek nincsenek

Egy 1982-ben megjelent, Raoul Wallenbergről szóló amerikai könyvben szintén szerepel Yvonne Vándor története, aki már felnőtt fejjel, 35 évesen tudta meg világrajövetele különleges körülményeit. Annyit tudott, hogy Magyarországon született a háború alatt, de nem ismerte a gyökereit. A zsidó hitet akkor vette fel, amikor hozzáment a férjéhez. „Később egy rokon mesélte el: zsidónak születtem. 1979. október 20-án aztán derült égből villámcsapásként egy, a Toronto Starban megjelent cikkben szembesültem a nevemmel. A cikk Raoul Wallenbergről és a Vándor családról szólt, és egy Yvonne nevű kislány csodálatos születéséről. Csak sírtam, amikor megláttam a nevemet” – emlékezett vissza a ma már Yvonne Singer né­ven élő asszony Harvey Rosenfeld a Menekülés angyala című könyvében. A galériatulajdonosok nyomozásuk során megtalálták a nőt, aki 1944-ben a házukban született. Torontóban él, az ottani művészeti egyetemen művészettörténész professzorként oktat, valamint kiállító művész. A Wastl–Korani család meghívására Yvonne októberben két napra Magyarországra látogatott, hogy először lássa a helyet, ahol megszületett. A találkozó alkalmával sok új, addig ismeretlen részletre fény derült, többek között Yvonne édesapjának a szerepére Wallenberg mellett. A félelem, az elhallgatás, sok részlet eltűnése és elfeledése után a mozaik lassan összeáll. És véletlenek nincsenek: Yvonne Vándor Singer kortárs művész 75 éve abban házban született, melyben ma egy művészetekkel foglalkozó házaspár lakik.