Selyemszálra fűzött gyöngyök

A híres színészházaspár – Kozák András és Drahota Andrea – a budajenői otthonát tervezte hátrahagyni, hogy ebbe a maguk megálmodta gyermelyi birodalomba költözzenek, ám ez sajnos a férj halálával meghiúsulni látszott. A magára maradt művésznő azonban egy téli  délelőttön rászánta magát, és elment megnézni az üresen álló épületet. Leült a szoba egyetlen bútorára, egy fából készült kanapéra, várnia kellett, mert hófelhők sötétítették el az eget. Aztán arra ébredt, hogy világosodik – már másnap délután volt. Ezt égi jelnek tekintette, és pár nap alatt elfoglalta új hajlékát. Ennek immár húsz éve.

– Most is úgy elaludtam, hogy a futár ébresztett fel délelőtt fél tízkor. Nem is tudom megmondani, mikor fordult velem elő ilyesmi legutóbb, hiszen huszonéves korom óta rossz alvó vagyok – meséli a művésznő. – Nekem az alvás, ha megadatik, megdicsőülés. Gyógynövényalapú altatókat használok, jótékony hatással vannak rám. Régen úgy durmoltam, mint egy kisbaba, színészként azonban jöttek a problémák. Csodálatos ez a hivatás, ugyanakkor rendkívül sok feszültséggel jár. Gyakran előfordult, hogy szinte éjjel-nappal dolgoztam. Huszonöt évig játszottam a Thália Színházban, volt úgy, hogy havonta harminchárom előadásban léptem színpadra, miközben próbáltam a következő darabban, és filmforgatásokra jártam, a családi helytállásról, a gyereknevelésről nem is beszélve. Pihésre alig maradt időm, képtelen voltam aludni. Rendszeresen bejött a színházba egy orvos, aki úgymond karbantartott bennünket fizikailag. Amikor panaszkodtam, erős altatót írt fel, amihez hozzászoktam, és évtizedekig romboltam vele a szervezetemet. Premierek alkalmával olyan felfokozott idegállapotba kerültem, hogy jobb nem beszélni róla. Eluralkodott rajtam a félelem, ­egyáltalán, képes leszek-e eljátszani a szerepemet? Szerencsére kiváló rendezőkkel hozott össze a sors. Egyszer egy nagymonológ próbáján megkértem a rendezőt, ne állítson meg, mert ha ezt teszi, majd az előadásokon is az instrukciói fognak az eszemben járni. Hagyta, hogy végigmondjam, az­tán ennél a jelenetnél mindig nyílt színi tapsot kaptam.

Andrea felidézi, hogy házasságuk legelején a férje esténként, nyugovóra térve a kedvenc könyveiből olvasott fel neki, később a gyerekeik­nek is. Legtöbbször még az első oldal aljáig sem jutott el, amikor hitvese már javában aludt. Aztán a másnapi folytatásnál a szöveget elölről kellett kezdenie.

  
A művészházaspár szakmai élete is összefonódott. Mindketten szerepeltek az 1963-ban forgatott Sodrásban című mozifilmben. Ismerték egymást a főiskoláról. Andreát körülzsongták a fiúk. Ugyan albérletben lakott, de sokat időzött a kollégista társainál, „megváltották a világot”. András ilyenkor megjegyzéseket tett rájuk, hogy elfoglalják a lépcsőt, amin nem tudnak felmenni a felsőbb szinteken lakó „becsületes magyar betyárok”. Kezdetben egyfajta titkos, titokzatos kapcsolat volt az övék, valahol mélyen érezték, hogy egymáshoz tartoznak. Mivel még csak másodévesek voltak, a Sodrásban forgatására külön minisztériumi engedéllyel mehettek. A Tisza vásárosnaményi partjánál forgattak egy egész nyáron át. Mintha csak vakációztak volna. Sátorban laktak, jól érezték magukat. Gaál István rendező és Sára Sándor operatőr filmje a magyar filmtörténet részévé vált.

– Ez a film az egész további életünket meghatározta – árulja el a művésznő. – Mindig ugyanabban a színházban játszottunk, rengetegszer szerepeltünk együtt különféle darabokban, de a férjem soha nem instruált, még akkor sem, amikor ő volt a rendező. Kettőnk közül én voltam az idegesebb, ha éreztem, hogy elakadok, Andris ilyenkor határozottan rám nézett, és jellegzetes mosolya kíséretében azt mondta: „Csak várj egy napot!” Ettől képes voltam úgy lehűlni, mint a vízbe dobott forró acél. Aztán másnap reggelre azt is elfelejtettem, hogy miért is kellett várnom egy napot. A szövegtanulás ne­kem sosem okozott gondot. A sze­­repet pedig úgy építettem fel magamban, mintha egy selyemszálra gyöngyöket fűznék, s csak akkor jöhetett a következő, ha az előző már megtalálta a helyét. Ha otthon meditáltunk egy-egy szerepről, Papa – így hív­­tuk a férjemet – ült a foteljében, én meg járkáltam körülötte, és mondtam a magamét. Amikor vele dolgozhattam, az számomra a mennyország volt. Mint minden normális házaspárnál, a mi életünkben is volt mindenféle do­­log, még veszekedtünk is. A művészi létünket viszont oltári nagy harmónia jellemezte. Nekünk túl sok jutott a jóból. Gyerekeink is elindultak a színi pályán, Ágnes elvégezte a színművészetit, Madaras Józsefhez ment férjhez, azonban néhány év után pályát változtatott, újságíró is volt, manapság pedig egy németországi galériában restaurátor. Dénes fiunk egy amerikai számítógépes cégnél dolgozik, neki nem fűlött a foga a színészethez, pedig járt a Nemzeti Színház stúdiójába. Felesége Kékkovács Mara színésznő. Gyönyörű, felnőtt unokáink vannak, csak úgy lesem a kívánságaikat, ha itt vannak nálam.

Beszélgetésünk során többször visszatérünk Kozák Andráshoz, aki 2005 óta nincs velünk. Sosem fogjuk őt elfeledni, az alakításait, a mérhetetlen szerénységét, a színészet iránti alázatosságát. Felesége közös életük minden egyes percére emlékszik, széttéphetetlenül összeforrt az életük. A lakás tele van a férje festményeivel, fényképeivel. A kertben áll egy hatalmas diófa, a törzse rejt egy szív alakú benövést, abba rakta bele a Papa portréját. Szokott vele beszélgetni is. Néha a segítségét kéri, de vigyázni kell, mert azt is megteszi, amiből nem feltétlenül jó következik. Egyszer kiku­nyi­zott tőle egy szerepet, hatalmas bukás lett. Ugyanolyan erősen van közük egymáshoz, mint régen. Számára az elengedés ismeretlen fogalom. Miért engedné el azt, aki az életében a legfontosabb volt? Vele él most is. Ugyan most nincs mellette, de ha igaz, egyszer majd találkoznak. Hozzá hasonló ember nincs, így hát férjhez menni nem akart. Vannak barátai, nem is kevesen.

– Nyolcvankét évesen azt mondom, ne hagyjuk ki, amit az élet kínál – enged utunkra legfontosabb tanácsával Drahota Andrea. – Megtaláltam magam a kreativitásban, szabok-varrok, kötök-horgolok, festek-díszítek. A kézügyességet szobrász édesanyámtól örökölhettem. Életem első ruhácskáját a pici lányomnak készítettem, a legutóbbi pedig az unokám menyasszonyi ruhája volt. Nem vonultam vissza teljesen a színészettől. Igaz, a székesfehérvári színháztól 2011-ben elköszöntem, mert kaptam egy figyelmeztető jelet. Egyik éjjel ugyanis hazafelé tartva a kocsimból nem láttam az út jobb szélét, szinte halálfélelmen volt. Marasztaltak, de hiába, mert másképp döntöttem. Egyébként máig kapok felkéréséket, idén készült el Az első kettő című magyar–amerikai film, amelyben egy nagymamát alakítok. Nem tudom, fellépek-e még valaha. Ha nem, azt sem bánom, mert rengeteg dolgom van így is. Mindig azzal kell foglalkozni, ami éppen jön.