A jó szerkesztő kicsit pszichológus is

Fricz Tamás, a Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítvány kurátora a díj átadása előtti méltatásban úgy fogalmazott: a publicisztika nem más, mint embertársaink szenvedélyes szolgálata. Nem magát elefántcsonttoronyba záró magatartás, hanem a se­­gítő szándék kifejezése, ismeretek terjesztése, javaslatok megfogalmazása az olvasók számára mindig közérthetően. 

A családi hagyomány ereje 
Berszán György elárulta, hogy bár nem számított a kitüntetésre, de nagy megtiszteltetés és öröm számára. Úgy érzi, hogy ez a díj a Magyar Nemzet napilapnál végzett – közel három évtizedes – szolgálatának erkölcsi elismerése és szakmai megkoronázása. 
„Érdekes, hogy a Mikszáth-díjhoz legalább háromszor annyian gratuláltak, mint a három éve kapott Táncsics-díjamhoz. Úgy tűnik, hogy kedvezőbb a megítélése Mikszáth Kálmánnak. Mindenki tudja, hogy az egyik legkiválóbb magyar írót tisztelhetjük benne, az viszont már nem annyira köztudomású, hogy mennyire jelentékeny újságírói pályát is a magáénak tudhatott. Szokták mondani, hogy X. Y.-nak volt gyerekszobája. Ez igaz az apai hagyományt illetően is. Apu szobája ugyanis szó szerint roskadásig volt könyvekkel. Még írói portréképeket is kiragasztott a falra, Babits, Ady és Krúdy nagy kedvence volt, de Arany, Jókai, Móricz, Illyés, Berzsenyi, Németh László és rengeteg magyar író könyve nap mint nap visszaköszönt. Apu ugyan gépészmérnök volt, de mérhetetlenül szerette az irodalmat, hatalmas műveltsége volt, a francia írókat külön gyűjtötte és eredetiben olvasta. Ő maga is szerkesztett lapot, egy francia nyelvű húsipari folyóiratot. Nem véletlen, hogy bár a kereskedelemben kezdtem a pályafutásomat – akárcsak László bátyám, aki kiváló üz­let­ember – mégiscsak szerkesztő-publicista lett belőlem.” 

Egy olvasói levéllel kezdődött 
„1995 tavaszán olvastam a Fidesz kongresszusáról egy beszámolót, amely nagyon nem tetszett, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy olvasói levelet, amelyet – talán az én legnagyobb meglepetésemre – leközölt a Beszélő című folyóirat. Innentől aztán nem volt megállás, mindenféle előképzettség nélkül elkezdtem írni. Lovas Lajos és Bárány Anzelm személyes ismeretsége volt az első kapcsolat a Fidesz és közöttem. A ’94-es vereség után vagyunk: a régi barátok felszívódtak, a liberális sajtótámogatás megszűnt, az egész pártot újjá kellett építeni, különösen a Fidesz sajtóosztályát, ahol mindössze öten voltunk a feladatra. Nyomasztó, sötét idők voltak: a sajtó kilencven százaléka a balliberálisok kezében volt. Például a Népszabadságba írtam egy hivatalos véleménycikket, jött rá tíz ellenvélemény. Ez volt a posztkommunista sajtószabadság. De szerencsére akadtak támogatóim, mentoraim. Kodolányi Gyula részéről hatalmas megtiszteltetés volt, hogy végzős egyetemi hallgatóként a Magyar Szemle folyóiratban lehozta az Újságírói szerepfelfogás a rendszerváltás tükrében című dolgozatomat.” 
Visszatérve a jó publicisztika sajátságaira: azért nehéz írásos önkifejezési forma, mert szenvedély, indulat rejlik benne, s ezek kordában tartása nem kis művészet, önkorlátozás és önfegyelem kérdése. Fricz Tamás méltató beszédében kiemelte, hogy Berszán György egyszerre értője, művelője, mértékadó és mértéktartó kezelője, gondozója és alkotója ennek a műfajnak. 2000 óta a Magyar Nemzet véleményrovatának vezetője, amit csak a G-napos árulás után kellett egy időre megszakítania, így nem túlzás az állítás, hogy személyesen is formálta a polgári oldal gondolkodását. 
„A publicisztika valóban fegyelmezett gondolkodást és lelkiismeretes szakmai gyűjtőmunkát igényelő műfaj. Nálam úgy készül el egy-egy írás, mint egy festmény: megszületik a gondolati ív, begépelem a nyersanyagot, aztán formázgatom, cizellálom, amíg kerek egész nem lesz. Gondosan ügyelek a részletekre, „minden ecsetvonásnak” a helyén kell lennie. Ez szerzőként teljesen változó, de nálam egy nagyobb lélegzetvételű írás elkészítése – az első gondolattól a nyomdakész anyagig – körülbelül két és fél napot vesz igénybe. 

Érzékeny emberek 
„A szerkesztés szerintem nem tanulható: arányérzék és mértéktartás képessége kell hozzá, valamint kifinomult beleérző-képesség. Ha megkapok egy anyagot, ösztönösen érzem, hogyan kell formálni azt, hogy a legütősebb legyen. A jó szerkesztő érti és érzi, hogy miből kell elvenni és mihez kell hozzátenni, mikor kell keményen meghúzni a túlburjánzó szöveget és mikor kell egy kis kiegészítéssel megerősíteni egy gondolatsort. Ráadásul sokszor pszichológusnak is kell lenni, hiszen a publicisták erősen egocentrikus, érzékeny emberek. Tudni kell velük bánni. (nevet) Szerencsére a legtöbbjükkel évtizedek óta együtt dolgozom, ezért tudom, hogy kivel meddig mehetek el. Jólesik, amikor azt mondják, hogy »úgy húztad meg, hogy észre se vettem«. (mosolyog) 
Jobbnál jobb, izgalmas levelek jönnek az olvasóktól is, és bizony előfordul, hogy szívem szerint leközölném, de a racionalitásom és a több évtizedes szerkesztői tapasztalatom nem engedi meg.” 

A nyomtatott sajtó esélyei 
Felmerül a kérdés, hogy vajon meddig jelennek még meg nyomtatásban az írások, mikorra szorítja ki az online a kézzel fogható, nyomtatott lapokat? Mikor jön el az, hogy a vélemények és azok ütköztetése kizárólag a közösségi média felületeire korlátozódik? 
„Tény, hogy az online média jelentőségét tekintve már nemcsak a jövő, hanem a jelen is, ennek ellenére még sokáig lesz nyomtatott sajtó is. Igaz, hogy már megkezdődött a printlapok látványos, hosszan tartó, fájdalmas agóniája, viszont még sokan vannak – mint például az én anyukám is –, akik nem vesznek részt a digitális világban. A liberális hatalomközpont, a mainstream legfontosabb támasza a tömegmédia, azzal végzi az agymosást, és sorozatgyártja ideológiai korlátoltságait. Hogy érdemben tudjunk válaszolni, jó darabig szükség lesz a lapozható, nyomtatott újságra is. Egyként az egész kissé olyan, mint a bakelit hanglemezek sorsa: azokat is régen eltemettük már, aztán most újra nagy divat lett vásárolni őket. 
Antikvárkönyvek bűvkörében 
Nemcsak az újságokat, hanem a könyveket is jó érzés lapozgatni. György édesapjához hasonlóan rajong az antikvárkönyvekért, folyamatosan gyarapítja a gyűjteményét. 
„Le sem tagadhatnám, hogy nagy antikvárkönyv-rajongó vagyok. Állandó ügyfél vagyok a Bookline.hu-n és a Vaterán is, él bennem a vadászösztön. A történetírókra külön hangsúlyt fektetek, egész szép gyűjteményem van Anonymustól és Kézai Simontól kezdve Horváth Mihályig és Szalay Lászlóig bezárólag. Ezek a gyönyörű, régi könyvek beszélnek hozzánk. Egyik legértékesebb darabom – Jászay Pál A magyar nemzet napjai – a mohácsi vész után – 1846-ból származik, és máig kifogástalan állapotban van. A hatalmas könyvespolcom a nappaliban plafonig beborítja az egész falat, de így is két sorban, egymás mögött sorakoznak rajta a könyvek.” 

Család, pihenés 
A könyvgyűjtemény mellett a családjával és a természetben töltött idő az, ami feltöltődést nyújt a szerkesztő-publicista számára. 
„A másik hobbim a dunakanyari kis birtokom Kisorosziban, ami egész embert kíván, és az utazás. Rendezett a családi hátterem. Nyolcvannégy éves anyukámat nagy szeretettel vesszük körül a testvéremmel. Két felnőtt, huszonéves lányom van. S noha elvált ember vagyok, kilenc éve boldog, harmonikus párkapcsolatban élek. A Balaton-felvidéki bortúrákat már március elején megkezdjük, és az Adriát is imádjuk. Néha olyan színnel jövök haza, hogy a barátaim poén­kodnak: Gyuri, nyugodtan elvegyülhetnél az iraki migránsok között, fel sem tűnnél senkinek. (nevet) Az Adria minden szinten erősen hat rám, abszolút mediterrán beállítottságú ember vagyok.”