Bármit csinálsz, azt csináld jól!

Nehéz, de nem lehetetlen, Ambrus Attilának sikerült. A gyerekkori javítóintézeti éveket is beszámítva, tizenkilenc évet töltött rácsok mögött, és ezek után képes volt tökéletesen visszailleszkedni a társadalomba. Rácáfolva a börtönviselt embereket sújtó előítéletekre, sikeres keramikus lett, és kemény munkával keresi a kenyerét. Családot alapított, feleségével és két kisgyermekével a Dunakanyar festői környékén élnek.

PortréPuskás Kati2024. 07. 02. kedd2024. 07. 02.

Fotó: Havran Zoltán

Fotó: Havran Zoltán

 

Motivációs előadásokat is tart, és nagy cégek járnak hozzá csapatépítő tréningekre. Ők is a titkot keresik, hogyan lehet reménytelennek tűnő helyzetből is felállni és újrakezdeni. Nemrégiben megjelent könyvében – Állj talpra! Őszintén az újrakezdésről – Karizs Tamás újságírónak mesél életének tanulságairól, és talán ott van a sorok között a megoldás… 

 

Reménytelen helyzetekből is fel lehet állni, és újrakezdeni


Kallódó gyerek volt 
Szörnyű, traumákkal teli gyermekkor adatott neki Ceaușescu Romániájában. Másfél éves volt, amikor az édesanyja otthagyta. Az egyetlen ember, akitől szeretetet és figyelmet kapott, az a nagymamája volt. Az ő halála után nem kellett senkinek, egy ideig a nagynénje gondoskodott róla, majd bentlakásos iskolába került, aztán javítóintézetbe, a katonaságnál pedig munkaszolgálatos lett, mert a javító miatt nem adhattak fegyvert a kezébe. 
Nyolcéves volt, amikor az édesapja azt mondta neki, hogy egy semmirekellő gyerek, aki felnőttként a börtönben fog megrohadni. Szimpatikus Attila hozzáállása, hogy felelősséget vállal a tetteiért, és azt mondja, másnak is volt szörnyű gyermekkora, mégsem lett belőle bankrabló. De az kétségtelen, hogy nem igazán volt mintája arra, milyen is egy normális élet. Azt mondja, hogy kleptomániás, hazudozó, égetnivaló kölyök volt. 
„Ritka volt az a nap, hogy apám ne vont volna kérdőre valami miatt, és mivel a családunkban öröklődött a nevelési elv, hogy attól lesz ember a gyerek, ha verik, jól el is agyabugyált. Jó néhányszor rá is szolgáltam. Például, amikor húsvétkor ministráltunk a templomban, és felzabáltam az áldozáshoz felszentelt ostyát. Jókora balhé lett belőle, mert másnap ott állt a pap több száz hívővel szemben, akik áldozni szerettek volna, de legalább egy órát állt a ceremónia, mert el kellett menni ostyát szerezni. Persze, hogy kitiltottak még a templom környékéről is.” 
A kollégiumi évek kemény fegyelemben teltek: „Pont egy olyan osztályba kerültem, ahol a fiúknak kötelező volt jégkorongozni. Délelőtt-délután edzettünk, a kettő közt tanultunk, és a nevelőnek jogában állt megverni, ha úgy ítélte meg, hogy rászolgáltál. Kőkemény szabályok közé voltunk szorítva.” 
Az aknavásári javítóintézetben, ahová tizenöt évesen került, rajta kívül csak egy magyar volt, Karesz. „Neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem, hogy nem erőszakoltak meg, nem öltek meg, csak a kezemet döfték át egy késsel. Egy átlagember el sem tudja képzelni, hogy milyen terror uralkodik az intézetben. Mindezt csak úgy lehet túlélni, ha nem tűnsz gyengének, és ki mersz állni magadért: visszaütsz, vagy egyenesen te vered le valamelyik főkolompost. A másik megoldás, ha valaki bevéd téged, igaz, annak fizetni kell ezért. A javítóintézet nem más, mint egy bűnözőképző. Aki innen kijön, az nem ismer se istent, se embert. Talán ezért lettem bankrabló. Nem féltem senkitől, a haláltól sem, hiszen nem volt semmi vesztenivalóm. Hiányzott az életemből a szeretet és a pozitív minta, a kutyát nem érdekelte, mi van velem. Ma már tudom, hogy a szeretet a legfontosabb dolog a világon. Egy szülőnek pedig a végsőkig el kell menni, ha látja, hogy baj van a gyerekével.” 


Átformálták a börtönévek 
Megkérdeztem, most, hogy már van vesztenivalója – család, egzisztencia –, most mitől tart. „Csak magamtól félek. Van olyan, hogy előjönnek belőlem a régi reflexek, és olyankor szabályosan megijedek magamtól. Hirtelen haragú vagyok, de hamar el is száll a mérgem. Félek attól, hogy le tudok-e számolni a saját démonaimmal, hogy jó apja tudok-e lenni a gyerekeimnek. Mert az egy dolog, hogy az ötéves kislányom úgy tudja, apa azért volt börtönben, mert fütyült a templomban, de eljön majd a pillanat, amikor el kell mondanom, hogy az apukája a Viszkis rabló. Ez egy másik kávéház. Nincs könnyű dolgom: olyankor is lelkiismeret-furdalásom van, ha fáradtan érek haza, és esetleg nincs elég türelmem hozzájuk. Most ötvenhat éves vagyok, ha élek még húsz évet, akkor látom őket felnőni, de lehet, hogy engem addigra pelenkázni kell… Ha majd odajutunk és a gyerekeim megteszik ezt értem, akkor elmondhatom, hogy valamit csak jól csináltunk velük kapcsolatban. De az egész gyereknevelés egy lutri, nem biztos, hogy azt kapod vissza, amit remélsz.” 
Visszatérve a börtönévekhez – amelyeket nem töltött haszontalanul, hiszen szakmát és diplomát is szerzett –, felmerül a kérdés, hogyan lehet tizenhárom évet ott kibírni. 
„Az első naptól végig tudatosan sportoltam és olvastam, hiszen gyerekkoromban is csak a könyvek voltak a barátaim. Gyakorlatilag kis könyvtárat hoztam létre a zárkámban. A Gyorskocsi utcai szökésem miatt engem jobban őriztek, mint a Szent Grált. Odafigyeltem az étkezésemre is, és arra, hogy minél több szellemi muníciót vegyek magamhoz. Leérettségiztem, aztán elvégeztem az OKJ-s kerámiakészítő szakiskolát, és végül egy hároméves képzésen kommunikációs diplomát is szereztem. A tanulás legfontosabb mozzanata, hogy sikerélményt ad: érzed, hogy megcsináltál valamit, nemcsak úgy nyomtalanul múlnak az évek a börtönben. Esetleg még dicséretet is kapsz. Te, akinek az egész élete csak arról szólt, hogy egy hülyegyerek vagy, aki a bűnözésen kívül semmihez sem ért. Az én képzeletbeli hátizsákomban addig csak negatív dolgok voltak – egy rohadék, senkiházi bűnözőnek tartottak –, és a tanulással, a sikerél­ményekkel végre pozitív dolgok is kerültek bele. Örülök, hogy úgy jöttem ki a sittről, hogy nem kell a fal mellett, szégyenkezve járnom. Ha nem kerülök be, lehet, hogy már nem élnék, ugyanis amíg ment a szekér, eléggé hedonista módon éltem: ittam, szerencsejáték-függő voltam. A börtön igazi elvonókúra volt.” 
A hosszú évek alatt arra is volt ideje Ambrus Attilának, hogy átgondolja a bűn és bűnhődés fogalmát. 
„Arra jöttem rá, hogy a bűn az, amikor egy másik ember életére bármilyen módon negatív hatást gyakorolunk. Lehet ez lopás, erőszak, feleség elszeretése, bármi, ami lelki vagy fizikai fájdalmat okoz. Nyilván bűnös lélek voltam, és vagyok ma is. Amit elkövettem, azt, sajnos, nem lehet meg nem történtté tenni. Megkaptam érte azt a penitenciát, amit a többségi társadalom jogosnak ítélt, megbűnhődtem a bűneimért. Innentől nem szeretnék az életem hátralevő részében továbbra is vezekelni. Nyilván ma már mindent másként csinálnék, de az élet kerekét nem lehet visszaforgatni.” 


Egyedül nem megy 
Érdekelt, hogy sikerült-e bocsánatot kérni az áldozataitól, akikre fegyvert fogott a rablások során. Lehet-e tiszta lappal indulni? 
„Voltak, akikkel találkoztam, és megbocsátottak, és voltak olyanok is, akik nem tudtak megbocsátani. Megértem és elfogadom ezt is. A vásárokban sokan odajönnek hozzám. Az a postás is megkeresett, aki egyszer addig üldözött, hogy kénytelen voltam a Dunába ugrani és átúszni a túlpartra. Azt mondta, ma sem érti, honnan volt hozzá bátorsága. Talán az is közrejátszhatott ebben, hogy tudta, sohasem tapadt vér a kezemhez. Tanulságos történet az enyém: felépítettem magamat annak a gödörnek a fenekéről, amit én ástam magamnak. Persze nem egyedül csináltam, segítettek a tanáraim és a barátaim. Szerintem az élet minden területére igaz, hogy egyedül nem lehet mindent megoldani. A börtönt is az tudja átvészelni, akinek vannak külső kapcsolatai. Rólam a barátaim gondoskodtak annak a lakásnak az árából, amit nem foglalt le a hatóság. Összesen négyen jártak be hozzám: a pótanyám és a csapattársam a börtönévek után is megmaradtak, a srác, aki végig jelentett rólam, és a régi barátnőm viszont nem. Az utóbbi érthető, hiszen a feleségem azt kérte, hogy zárjam le a korábbi kapcsolataimat.” 
Réka olyan, mint Columbo felesége: míg Attilát láthatjuk szerepelni a médiában, ő nem kér ebből, inkább a háttérben intézi a család ügyeit. Mindketten vállalkozók: Réka ruhákat, Attila pedig kerámiákat készít. Néhány hete már saját, szentendrei üzletükben is árulják a termékeiket, nemcsak vásárokban lehet találkozni velük. Igazi véd- és dacszövetség az övék: esküvőjükön táltos­szertartás szerint vérszerződést is kötöttek. Búbánatvölgyi házukat anyagi lehetőségeik szerint lépésről lépésre csinosítják: 

Igyekszik minél több időt tölteni a családdal


„Én úgy élek, hogy mindig kell valami újat alkotnom. Idén például a gyerekeknek csináltam egy nagyon komoly hinta- és csúszdarendszert. Hál' isten, a feleségem ebben is partner, sőt igazán neki köszönhető, hogy van rendezettség az életünkben, nem kapunk bele egyszerre hat dologba. Hosszú távon gondolkodunk, és egyre inkább hiszek abban, hogy ebben a bizonytalan világban vissza kell nyúlni a gyökerekhez, és önellátásra kell törekedni.” 

 


 

 

Ezek is érdekelhetnek