Gyorsabban merül az elem: vendégségben Virágh András Gábornál

Ha az ember zenészcsaládba születik, sokszor nincs más választása, mint folytatni a megkezdett utat. Czeizel Endre kutatásai is bizonyították, hogy legjobban a zenei tehetség örökölhető, sőt a tehetség családi halmozódása is jellemző. A Mozart családban például az összes férfiből zenész lett, akárcsak Erkel Ferenc hét gyermekéből.

Virágh András Gábor az apai ágon orgonista-egyházzenész család hatodik generációs művésze. Mégsem kényszerítette soha senki zenei pályára. Persze gyerekként természetes volt, hogy tanuljon meg valamilyen hangszeren, derüljön ki van-e tehetsége, de sosem álltak mögötte ostorral, hogy gyakoroljon. Így aztán nem szerette annyira a zongorát, nem is nagyon gyakorolt. A zene mégis vele élt, kották tömege között nőhetett fel, illetve gyakran járt koncertekre is, ült például édesapja mellett a zenekar közepén, hallgatta a tubásokat és a vonósokat, de fantáziáját mindig az orgona izgatta legjobban.

– Már egy közepes nagyságú hangszerben is annyi szín van, hogy birtokolja szinte az egész hangtartományt. Éteri finomságok mellett pokoli erő van benne, egymagában olyan, mint egy zenekar – meséli Virágh András Gábor. – Érdekesnek tűnhet, de ma az orgona számomra az erre a hangszerre írt művekhez kötődik, így zenét zongorán szerzek.

Ennek a tevékenységek nagy barátja Lisa, a fehér, foltos macska, aki mindig kiemelkedő figyelemmel kíséri gazdája munkáját. A nappaliban található digitális, sípok nélküli orgona például azért van – jegyzi meg viccesen András Gábor – hogy Lisa azon feküdhessen. Emellett igazán eltörpül, hogy a művész órákat tölt otthonában is gyakorlással.

Ez az elhivatottság tinédzserkorára vezethető vissza, amikor 12-13 éves korában édesapja megkérdezte, szeretne-e valamit kezdeni a zenével, mert ha igen, akkor azt most kell elkezdeni.

– Ez nagyon nem egyszerű döntés egy ilyen idős gyereknek. Mégis igent mondtam, mert valahogy feszített belülről, hogy a zenével foglalkozzak. Az első tanárom a nagyapám volt, Virágh Endre, akit iskolateremtő pedagógusnak hívtak a miskolci és a budapesti konzervatóriumban. Nagyon szerettem hozzá járni, nagyon türelmesen és nagy szeretetben tanított. Megmutatta, hogyan kell a hangszerhez nyúlni, módszeresen, jól gyakorolni. Onnan kezdve már nem odazavarni, hanem kis túlzással elzavarni kellett a gyakorlástól. Sajnos megbetegedett, amikor 14 éves voltam, de addigra az alapokat már megtanultam. A Váci utcai Ének-zenei Általános Iskolába jártam, és alapvetően életkoromhoz képest kissé beszűkült életet éltem, mivel az időm túlnyomó többségét gyakorlással töltöttem. Előfordult, azt füllentettem otthon: nulladik órám van, hogy tudjak hajnalban még gyakorolni a Budapest Belvárosi Főplébánia-templomban, ahol akkoriban rendszeresen orgonáltam. Ennek később meglett az eredménye, ugyanis az idő előrehaladtával egyre inkább megtérült az a rengeteg idő és energia, amit a zene tanulásába fektettem, hamarabb tudtam például több darabot eljátszani. A zenélés némiképp hasonlít az élsporthoz: az izommunkát nem lehet megspórolni – magyarázza a művész.

A Bartók Konzervatórium után egy évet járt Bécsben, majd a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának orgona tanszakán, illetve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakán folytatta tanulmányait. Először a szolfézs is szerepelt szakpárként, de azt idővel leadta, mert – bár korábban kiváló magánórákon vehetett részt, ahol nem kifejezetten zeneelméletet tanult, hanem általában a zenéről – a zeneszerzés jobban érdekelte.

– El kellett telnie néhány évnek, amíg összeszedtem a bátorságomat, és odamentem a konzervatóriumban Fekete Győr Istvánhoz, hogy bejárhatnék-e az óráira. A középiskola elején még nem tartottam ott zeneileg, hogy már rögtön effelé fordulhassak, de ahogy meg mertem mutatni a felsőbbéveseknek a műveimet, egyhangúlag bíztattak, próbáljam meg. Így végül az egyetemen már egyértelmű volt, hogy végül a zeneszerzés mellett fogok kikötni – teszi hozzá András Gábor. –Zeneakadémiai éveim egyik legmeghatározóbb tanára Fekete Gyula volt, akitől rengeteg olyan szakmai és emberi dolgot tanulhattam, amelynek köszönhetően zeneszerzőként is helyt tudok állni. Emellett ezek voltak azok az évek, amikor a két szak mellett három helyen is dolgoztam, mert mindegyik adott valamit, ami érdekelt. A debreceni kollégiumi kántusnak voltam az orgonista korrepetitora, mellette tanítottam a kántorképzőn és orgonáltam a Budapest Belvárosi Főplébánia-templomban a vasárnapi nagymiséken. Ezt ma már nem bírnám, de huszonévesen az ember elemei szerencsére lassabban merülnek és gyorsabban töltődnek, mára ez némileg változott.

Virágh András Gábor napjai ma sem telnek eseménytelenül, hiszen a komponálás mellett tanít Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Szent István Bazilika vezető orgonaművésze is. Koncertezik itthon és külföldön, illetve a Studio5 formációval a kortárs zenét népszerűsíti.

– Jelenleg a következő tematikus koncertre készülünk, amelynek fókuszában az énekhang és az orgona lesz. Várhatóan nyáron valósul meg. A Studio5 alkotói csoport elsődleges célja, hogy szélesebb közönség számára érthetővé és befogadhatóvá tegye a kortárs zenét. Azt látom, hogy ma sok esetben az emberek a könnyen érthetőség felé fordulnak. A hallgatók is egyre gyakrabban a zenei egyszerűséget, a puritánságot választják. Az idén már harmadik alakommal volt szerencsém Zeneakadémia zeneszerzési versenyén elnökölni, ahol rendre több repetitív zene kerül elő, rengeteg bennük az ismétlődés, szinte popzenébe hajlanak, amit technikailag bizonyos szempontból egyszerűbb megkomponálni, és még könnyebb hallgatni. Már neve is van a stílusnak: posztminimalizmus. Amikor visszatértünk a jelenléti oktatáshoz a pandémia után, csapott meg először, hogy a diákjaim és köztem van egy generáció. Számos dolgot egészen másképp kell tanítanom, mint ahogy annak idején én tanultam. Az okoseszközök használata nyomán kialakult fókuszálóképesség-csökkenés, illetve az interaktivitás igénylése miatt ma már nem elég, hogy régen például kivettük a kottákat a könyvtárból. Sok olyan dolgot kell egyetemen elmondani, amit annak idején középiskolában tanultunk – mondja el András Gábor.

Mindezek ellenére nem érzi magát a kortárs zene egyedüli harcosának, elég megerősítés művészetének a sorakozó felkérések. A folyamatos elfoglaltságok nyomán nem is bánja, hogy a téli időszakban, karácsony után nincsenek koncertek, sőt vizsgaidőszak lévén, tanítania sem kell. A karácsony az orgonálásról szól. Ez minden egyházzenész számára sűrű időszak. A Szent István Bazilika éjféli miséjén évtizedek óta édesapja, Virágh András orgonaművész játszik, András Gábor 25-én fél kilencre érkezik a Bazilikába, ahol először próbálnak az énekkarral, majd következik a tízórás nagymise, ami után együtt ünnepelnek. Karácsony másnapján is akad tennivaló, így az első pihenőnap december 27. Ennek természetesen Lisa örül a legjobban, hiszen aznap nem kell hiányt szenvednie a társaságban.