Szeretek csavar lenni a gépezetben

Sashegyi otthonában találkoztunk, ahol korábban a szüleivel élt. Itt nőtt fel, ismeri a környék minden zegzugát. Őt is sokan ismerik. 

– Édesapám körzeti orvos volt, sokan tisztelték és szerették. Még most is előfordul, hogy rákérdeznek: „Csak nem a Schnell doktor úr fia?” Jólesik, hogy szeretettel emlékeznek rá. Csodálatos gyerekkorom volt. A környék olyan volt akkoriban, mint egy nagy falu. Szabad életünk volt, sokat fociztunk, bicajoztunk. Tizenkét évig a közeli Arany János iskolába jártam. Csak annyit foglalkoztam a tananyaggal, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy minden tárgyból meglegyen a négyes vagy a közepes. Amikor édesapám érdeklődött, hogy mi szeretnék lenni, magától értetődően válaszoltam, hogy világhírű focista vagy világhírű színész. Nem volt ez teljesen tudatos válasz akkor a részemről, de a televíziós filmek elbűvöltek, innen eredt a színészet iránti vágy, focizni pedig nagyon szerettem, jól is ment. A világhír ugyan nem jött be, de a színészet igen, a mai napig szenvedélyesen szeretem a szak­mámat. 

Szülei elfogadták a választását, sőt, akkor is támogatták, amikor nem vették fel a főiskolára. A Nemzeti Színház stúdiósa lett. 

– Édesanyám is szeretett volna színész lenni. Sőt, az ő édesapja, az én nagyapám is a színjátszásról álmodozott, de végül görögkeleti lelkész lett, ami bizonyos szempontból rokonhivatásnak mondható. Édesanyám jelentkezett is a Színművészetire, de az ’50-es években mint paplány nyilván nem volt ideológiai szempontból megbízható. Ugyan nem lett színésznő, de költőként és versmondóként benne élt a művészeti életben.

Megjelentek a versei elsősorban egyházi lapokban, és Nemes Nagy Ágnes azt mondta neki: „Adrienn, te szavalod a legszebben a verseimet!” Az édesapám jó apaként azt szerette volna, ha olyan pályát választok, ahol megtalálom a helyemet. Volt egy betege, aki ismerte Psota Irént, és megkérte, hallgasson meg a művésznő, hogy egyáltalán érdemes-e nekem a Színművészetire jelentkeznem. Most is emlékszem a kertre, ahol találkoztunk, Kosztolányi Dezső versét mondtam: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani…” Psota művésznő látott bennem fantáziát, és azt javasolta, ha netán nem vesznek fel a főiskolára, jelentkezzek a Nemzeti Színház Stúdiójába. Így is lett. Kiestem a felvételi második fordulóján, és a tanácsot megfogadva jelentkeztem a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol aztán olyan nagyszerű mesterek tanítottak, mint Bodnár Sándor, Simon Zoltán, Montágh Imre. Azt hiszem, ott tanultam meg mindent, ami ennek a szakmának az alapját jelenti. Fegyelemre, alázatra neveltek minket. Megtanultuk, hogy minden próbafolyamattal mindent elölről kell kezdeni. A rutin nem elég, mert minden darab, szerep, a helyzetek és a partnerek, a rendező más. Nem lehet a „bányamunkát” kispórolni. Nagyon tanulságos volt látni, hogy a Nemzeti korszakos színészei is megküzdöttek a szerepeikkel. Mi, stúdiósok olyan legendák mellett statisztáltunk, mint Sinkovits Imre, Lukács Margit, Kállai Ferenc, Ronyecz Mária, ­Jobba Gabi, Szemes Mari, Őze Lajos. ­Őrületes névsor! Gyorsan magával ragadott a Nemzeti Színház lég­köre. Úgy másfél-két hónap után, egy késő esti hazaérkezéskor be­vallottam azt édesanyámnak, hogy én szerelmes vagyok a színházba… És ez a szerelem a mai napig tart. 

De aztán mégiscsak felvették a Színművészeti Főiskolára… 
– A második próbálkozásnál már titkon azt reméltem, hogy ne vegyenek fel, kapjak még egy ajándék évet a Nemzeti Stúdiójában. Végül a harmadik nekifutásra sikerült a felvételim, de be kellett vonulnom katonának. Igaz, csak egy hónapot töltöttem angyalbőrben Zalaegerszegen, aztán lesze­reltek. A szeptemberi tanévkezdésig visszakéredzkedtem Bodnár tanár úrhoz a Nemzetibe statisztálni. Ősszel pedig elkezdődtek a főis­kolás évek. Szirtes Tamás osztályába kerültem. Nagyon jó csapat voltunk: a társaság fele a Nemzeti Stúdióból jött, és egyáltalán nem bulizós, hanem melós osztály voltunk. Ha kellett, este tízig is dolgoztunk, segítettük, instruáltuk egymást, kitaláltunk sok mindent. Osztálytársam volt többek közt Horváth Lajos Ottó, Kelemen Józsi, ifjabb Fillár István, László Zsolt, Balogh András, Györgyi Anna, Kökényessy Ági, Kautzky Armand. 

Főiskola után a Madách Színház, majd a József Attila Színház társulati tagja lett. Hosszú időt töltött egy-egy helyen, mindössze pár évig volt csak szabadúszó. 
– A főiskola alatt a Madách Színházba kerültem gyakorlatra, és miután 1989-ben végeztem, ott kaptam szerződést. Néhány év múlva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Madách zenés színház lesz, én pedig nem vagyok énekes színész, ezért ’93-ban távoztam. Szabadúszó lettem. Többfelé megfordultam: Szolnokon, Pécsett és Zalaegerszegen, de a József Attila Színház volt a legmeghatározóbb az akkori életemben. A nemrég elhunyt Benedek Miklós rendezőként meghívott a József Attila Színház Illatszertár című előadásába szerepelni. A darab hatalmas sikert aratott, mi, színészek is nagyon szerettük játszani. Benedek Micuval kialakult köztünk egy rendező-színész összhang, több darabba is hívott. Három évvel később Léner Péter igazgató le is szerződtetett. Tizenhét emlékezetes, szép évet töltöttem ott. Változatos volt a repertoár: a bulvártól az operettig, a polgári színművektől a kortárs drá­máig­ sok mindenben szerepeltem. Rengeteg karakterszerepet is eljátszottam. Szeretek csavar lenni a gépezetben, de ha motornak kell lenni, akkor igyekszem azzá válni. Mindig az adott feladatra koncentrálok. Megpróbálom megragadni azt a pontot, amitől a figura vagy az előadás szerethetővé válik számomra. 

Színházi szerepei mellett sokat szinkronizált is. 
– A főiskolán tanították a szinkronszínészetet is. A magyar szinkron kiváló színvonalú volt akkoriban, rangot jelentett bekerülni abba a körbe, a nagy „bölények” együtt álltunk a szinkronstúdióban. Nem kis feladat ám egy jó színésznek hangot kölcsönözni. Élvezet volt megtalálni a tónusokat, amikor például olyan karakteres színészeket kellett megszólaltatnom, mint például Nicolas Cage vagy Al Pacino. De nagyon szerettem magyar hangot adni a rajzfilmfiguráknak is. 

Az országos ismertséget végül a Szomszédok hozta meg. 
– Majdnem négy évig szerepeltem az ikonikus sorozatban. Megdöbbentő volt, ahogy egyik napról a másikra megismert az ország. Bárhol jártam, rögtön felismertek, tudták, ki vagyok, persze nem feltétlenül név szerint, hanem, hogy az Alma párja… Nem vagyok egy exhibicionista színész, de nyilván nekem is jólesik, ha szeretnek. A színházi színészettel nem jár ekkora népszerűség. A „celebség”, vagyis a teljesítmény nélküli hírnév viszont sosem vonzott. Én színész vagyok. Számomra az az igazi siker, ha egy előadás jól sikerül: azt lehet érezni a közönség visszajelzéseiből, és általában legbelül érzem én is. 

2013-ban a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol megbecsült tagja a társulatnak. 
– Tizenhét évig voltam a József Attila társulatának a tagja. Éreztem, hogy váltanom kell, valami másra, valami újra vágytam. Ekkoriban lett Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója. Felhívtam, hogy szívesen csatlakoznék az újonnan alakuló társulathoz. Igent mondott. Ez a fajta költői színház új kihívást jelentett nekem. Sok szerepben kipróbálhattam magam. Molnár Ferenc remek humorú két egyfelvonásosát (Egy, kettő, három mellett Az ibolyát) például közösen vittük színre Rátóti Zoltán színészosztályának növendékeivel. A fiatalokkal önmagában is érdekes együtt dolgozni, de ez egyben a Gyulai Várszínházzal közös produkció, amely fontos emlékeket idézett fel bennem. 1987-ben másodéves színinövendékként a várszínházban mutattuk be Háy Gyula Mohács című történelmi drámáját osztályfőnökünk, Szirtes Tamás rendezésében a Madách akkori „felnőtt” színészeivel. Eltelt több mint két évtized, és lám, már én vagyok az egyike a tapasztalt színészeknek, akik a mostani hallgatókkal együtt lépnek fel. Az idő múlását a saját gyerekeimen is látom, hiszen immár két huszonéves „gyermek” apukája vagyok.