Kéktúra a belső ösvényeken át

Előtte is sokat túráztunk kettesben, főleg körtúrákat tettünk – emlékszik vissza János. A család több mint egy évtizeddel ezelőtt Sárbogárdról költözött Budapestre, hogy lányaik, Maja és Liza továbbtanulásakor, a gimnázium és az egyetem alatt se szakadjanak el egymástól. Merthogy tényleg ritka szoros, meleg kötelék fűzi össze a Szabó család tagjait! – Megviselt minket a lányok kirepülése otthonról, miközben örültünk annak, hogy párra és hivatásra találtak, a saját lábukra álltak. Máig sűrűn találkozunk, de tudomásul kell vennünk, hogy kiterjedt baráti körükkel is sok időt töltenek, ezenkívül most már a párjaik családjával is „osztozunk” a fiatalokon. 

Frissen él bennem az emlék: 2022 karácsonyán Krisztiántól, Maja udvarlójától (azóta, éppen egy éve a férje) kaptuk ajándékba az Országos Kéktúra pecsételőfüzetét. Ez indított el bennünket 2023. január 6-án a Kék 14. szakaszára, Hűvösvölgyből: már ennél a laza, kényelmes, 14 kilométeres túránál éreztem, hogy tartozunk valahová, részesei lettünk valaminek... 

Egymást követő téli hétvégéken teljesítettük a Budapesthez közeli (18, 22, 23, 24 km-es) szakaszokat, szépen gyűltek a pecsétek. Csakhogy hamar eljött a szembesülés ideje: ha az osztrák határon fekvő Írott-kőtől az északkeleti Hollóházáig szeretnénk átszelni az országot, az bizony komoly tervezést, szervezést igényel, az utazástól az élelmen át a ruházatig! 

A fővárostól távolabbi szakaszoknál legtöbbször a végponton hagytuk az autónkat, és onnan valamilyen tömegközlekedési eszközzel mentünk vissza a kiindulópontra. Nemegyszer már maga a megérkezés felért egy teljesítménytúrával. Például 3.20-kor keltünk, hogy négykor kocsival útra keljünk a tőlünk 176 kilométerre lévő tapolcai vasútállomásra, onnan gyalogoltunk 800 métert a buszpályaudvarra, 6.33-kor indult a busz Hévízre, ahol a termálfürdő bejáratánál csatlakoztunk be a Kékre. 

Minden évszaknak megvan a maga csodája. Amikor az Írott-kőn jeges szél tépdesi a kabátodat, a nap perzsel a Badacsony tetején, a Kékes-tetőn a köd párnázza köréd a csendet, vagy amikor a szemközti hegyek között a lemenő nap fényében rád kacsint a visegrádi fellegvár. Nem kell a világ végére menni a varázslatos pillanatok átéléséhez – Magyarország tájai is bőven megajándékoznak vele, és az Országos Kéktúra ebben méltó útitárs. Nemhiába sorolta a National Geographic is a világ 25 legajánlottabb túraútvonala közé 2020-ban. 

A lábam vitt, a lelkem emlékezett. Minden túranap végén naplót írtam – hol az élmények hatása alatt hosszabban, hol a fáradtság miatt rövidebben –, minden mondat az én érzésem, gondolatom. A panasz az esőre vagy a sárra, a szenvedély, amit a Kéktúra iránt érzek, az öröm és a küzdelem mind papírra került. Mert mindig azt vallottam, és a lányaim is ezt hallották tőlem: a szeretetet és a szenvedélyt ki kell mondani. Nem lehet elégszer! 
Mottót is választottam magamnak: „mert nem az évekkel, a lábunkkal öregszünk”. Egy régi, kedves barátomtól kölcsönöztem, aki Munkácson élt és dolgozott. 

Ahogy haladtunk előre Anitával, a kezdeti apró hitünk meggyőződéssé és életúttá formálódott. Volt, hogy csak mentünk szótlanul hosszú kilométereken át. Máskor végigbeszélgettük az egész utat. Néha pedig csak álltunk némán egy szikla szélén, visszafogott lélegzettel. 

Az OKT „királynői” szakaszát hagytuk a végére: az idén április 10–13-án tettük meg az Encs–Holló­háza közötti 110 kilométeres szakaszt. A harmadik túranap emberpróbáló lett: kilenc és fél óra eső, feltámadt a szél is, a kabátok kívül-belül átáztak, 12 kilométer szó szerint agyagos, meredek és teljesen átázott talajon. Azon töprengtem, hogyan fogjuk végigcsinálni… De ezért vagyunk mi egy pár! Amikor én éreztem úgy, hogy itt a világ vége, Anita volt magabiztos és elszánt. És amikor ő rogyott volna össze, belém költözött erő. 

Az OKT utolsó napján mintha az égiek is tudták volna, hogy ez most más, mint a többi. Tisztán emlékszem a legutolsó négy kilométerre, nem könnyű szavakba önteni. Talán olyan ez, mint amikor a gyermek felnő, és elköltözik. El kell engedni. Voltak nehézségek, kihívások – de ez volt a cél. 

Az Országos Kéktúra nekem nem túra volt, hanem idő. Nem térképen mért vonal, hanem egy évszakokon átívelő, belső ösvény. És amikor az utolsó pecsét is bekerült a füzetbe, nem lezárult valami, hanem teljes lett. Az ember elindult, és közben megérkezett – önmagához. 

Így indultam tovább, a Dél-dunántúli Kéktúrára, más tájakra, de ugyanazzal a szenvedéllyel. És már most látom, ahogy az ösvények messzebbre hívnak: jövőre Assisi Szent Ferenc nyomában, 300 kilométeren át az itáliai Appennin gerincén, aztán 2027-ben a spanyolországi El Camino felé…