Ecsetvonások mögött mélységek

A rajzolás és annak szeretete nemcsak értelmes időkitöltést, kíváncsiság hajtotta motivációt, elfoglaltságot adott számára, ha­­nem célt és örömöt hozott a mindennapjaiba. Egy tájkép megfestése például évekig izgalomban tudta tartani a még csak szárnyat bontogató művészlelkét. Később a műalkotás megteremtésének mozzanatához felelősségvállalás társult, a tevékenység morális értékeket kívánt meg. Miközben tanulás gyanánt más festők bőrébe bújt és neves műveiket reprezentálta, egyre több szál az önkifejezés felé tartott, hogy igazán mélyre menve, apró részleteiben feltárja, ki is ő valójában. 

– Szerelemből fogant, de nem tervezett gyermekként érkeztem erre a világra. Apámat nem ismertem, édesanyám három hónapos koromban lemondott rólam. Sosem lakozott bennem bántás a történtek miatt, de fel kellett dolgoznom magamban. Az öngyógyulás részét jelentette, hogy felnőttként igyekeztem minél többet megtudni a származásomról, kíváncsi voltam a szüleimre. Kötelék, gyökerekhez való kapcsolódás nélkül űr tátongott szívemben – sugárzik megbocsátást jelentő béke szavaiból. Azonban sokáig fájónak érezte beszélni az őt ért megpróbáltatásokról. 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Berkeszre került nevelőotthonba. A magára hagyott gyermek lelkére szürke felhőként rárakódó általános keserű érzés mellett őriz kedves emlékeket az intézményről. A neki és sok sorstársának otthont adó Vay-kastély őstermészeti közegét páratlan értékadóként jellemzi, s máig kedvesen gondol több nevelőjére, akik szeretettel viselték gondjukat. A településen kezdte meg az általános iskolát. Történt egyszer, hogy a tanára felrajzolt valamit a táblára, Tibor pedig gyönyörűen lemásolta a füzetébe – ekkor figyeltek fel a kezeiben nyugvó tehetségre. A későbbi művészeti nevelés nagy szerepet játszott abban, hogy ne kallódjon el ez az istenadta ajándék. 

Tiszadobon töltött egy évet, majd a Heves vármegyei Pétervásárára került. Valaczkai Erzsébet grafikus-festő mellett említi Kustor Gyula festőművész és Gál Sándor nevét, akik tanították a grafit- és ecsetvonalak kanyarintására, miközben támogatón és emberileg fordultak feléje. Középiskolában előbb szobafestő, mázoló, tapétázó szakmát szerzett. Járt porcelánfestő-képzésre, amely közelebb állt hozzá, de kiábrándította a gyárban látott, kreativitást nélkülöző, monoton tevékenység. Később hegesztőnek készült. Jól ment neki, szerette a fémmel való munkát. Egy nyári rajztábor alkalmával ismerte meg Rózsavölgyi Zoltánné To­mo­nyák Gittát. A kiváló pedagógustól szakmailag és az élet minden területén sokat tanulhatott. 

Pedagógusai értékelték a szorgalmas diák igyekezetét, ezért benne is még inkább felébredt az a szándék, hogy jó iskolai eredményeivel visszaadjon valamit az érte tett erőfeszítésekért cserébe. Szorgalmazták a Magyar Képzőművészeti Egyetemre való felvételt. Miután König Róbert Munkácsy Mihály-díjas magyar grafikusművész segítette a felkészülését, másodjára sikerült bekerülnie mű­vé­sze­ti­gra­fi­ka-képzésre. Gyakorlati készségekben nem érezte magát lemaradva, az elméleti ismeretekben pedig hamar felzárkózott. Élvezte az egyetemi éveket. Örömét lelte elmélyülni többek között az anatómiában és a művészettörténetben, az alkalmazott technikák közül leginkább a rézkarcolás tetszett meg neki. Rábízták első éves hallgatók tanítását is. 

– A diplomamunkám, és végső soron minden afelé tartott, hogy önazonosságra leljek – idézi fel a tomboló identitáskeresésről szóló időszakot. – Ehhez azonban elemei­re kellett bontani az életemet. Félig roma, félig magyar származásúként idegennek éreztem magam a környezetemben. Cigány is akartam lenni, ami nem büntetést jelentett nekem, hanem elhatározást. Meg szerettem volna érezni és érteni ezt a gazdag kulturális kincset. Részemmé formálásában képzőművészeti feladatom lakozott: felszínre hozni a festészetben igazi emberi valómat csak az eredeztető for­rá­saim­ feltárása által vált lehetségessé. 

– Ki vagyok ma? Alcímek jutnak eszembe: pedagógus és alkotó, aki több dimenzióban engedi kibontakozni a képzeletét. A Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában felsőoktatás keretében művészetalapozást, térábrázolást, csendélet- és portrékészítést tanítok. Mellette a műtermemben a saját stílusom – amit legfőképp a mozaikszerű töredezettség és a konstruktivista erővonalak egymásnak feszülése és bonyolult szerkezete jellemez – álmodom vászonra. 

Igazi gondolkodó, soha meg nem elégedő művész, aki a feltárt lelki mélységeket rögzíti ecsetvonásaival. Dolgozik egy Oidipusz királyt középpontba állító görög történetsorozaton. Sokat olvas a témában, tudatosan keresi az azzal kapcsolatos ismereteket. A kiterjedt tudásról árulkodó kép ugyanis szerinte túlmutat a leltári jellegű illusztráción, és valódi művészeti megnyilvánulásként önt formát. A morális-emberi értékek pedig, amik az ókori műben fellelhető, örök érvényű alkotói témát jelentenek. A saját küldetéseként azt fogalmazza meg, hogy csak a szépre fókuszáló hétköznapi gesztusokon túlmutatva, a dráma-feloldás-sej­telmesség jellemezte dimenzióba engedjen be a festészete által.

A vertikálison túl a horizontális síkon vezessen; a mélységekhez és magasságokhoz való kapcsolódásunkat akarja láttatni. Véleménye szerint csak így válhat egyénre szabottá a műalkotás, hogy tükröt tart előttünk és így akarja átadni a legfontosabb üzenetét, s előtte állva az ember úgy érzi: „engem szólít meg”.