Pengébe préselt tradíciók

Műhelye asztalán egy Juhász István ugróhalas bicska hever – példás darabja Sziráky József neves alföldi mester iskolájának, akiről Mikszáth Kálmán is megemlékezik egy 1882-es novellájában. A kurrens darab restaurálásra került Károlyhoz. Ugyancsak kurió­zumnak számít az utazóbicska, amelyből, a bajonettzárat kioldva, kihajtható kés-, kanál- és villanyél is. A fejesgörbe, a zsidónak és a szalonnázónak hívott fajta mellett mutatja a Zsákai-féle farvillás caklit, amelyek ugyancsak felújításra várakoznak, hogy a hagyománytisztelet mentén az új technológiai megoldásokat bátran használó mester új életet leheljen beléjük. 

A sík pengét két oldalról ölelő fémszeletek, azaz platinák sárgaréz vagy acéllemezek. Három helyen át vannak fúrva, amelyből egy a kézzel kovácsolt, esetünkben da­masz­kolt pengét fogja be, a másik kettő furaton keresztül történik a nyitó-záró állást szabályozó rugó rögzítése – mutatja egy darabjaiban álló bicskán. Ez utóbbit kovácsoló­mun­kával alkotja meg, ami tech­no­ló­giai­lag a legegyszerűbb, ám meglehetősen időigényes művelet. A másik megoldás, hogy bélyegzőszerszámot készít hozzá: a kilyukasztott alapra tesz egy másik lemezt, azt préssel megnyomja, alakítja, és a kontúr mentén kirajzolódik az ismételt forma. 

A rézlemezekre forrasztja rá a markolatrészeket. A baknik nem csak díszítésként funkcionálnak. A szegecset pedig nem a nyíró feszültséget rosszul viselő szaru vagy gyöngyházberakás tartja, hanem a fém. Az összes tengelyfurat ezeken megy keresztül, amely a húzott típus kialakítása mellett a bicska szerkezeti stabilitását adja. A készítő az izzó faszénből hosszú csipesszel kivett apróbb darabokra szelt acélt rugóvá kalapálja. A rézlemezt kézzel domborítja ólomtuskóba ütve, illetve a szerszámkímélés miatt inkább csak határozott, de enyhébb mozdulatokkal belepréselve. Majd azt satuba fogja, formára feltámasztja, és ehhez igazítva kerekíti az öblöket, lecsípi az anyagfelesleget. 

Jellemzően tradicionális magyar bicskákat készít régi szerkezeti kialakításokkal, a népi formavilág megőrzésével. A felhasznált anyagok tekintetében sem szeret elszakadni a természetességtől. Így kerül a markolatra szürkemarha szaru, gyöngy­ház­be­rakás, csontok, agancs, különféle fák vagy mamutagyar. Ekképpen válik a kézművesség tradíciótisztelő, szenvedélyes alkotási folyamattá. A bicska sem csak férfi ékszer, mert az egykor szerszámként és fegyverként funkcionáló tárgy mindenki kezében jó szolgálatot tehet. Hitelesen, részleteibe menve mesél a mesterség múltjáról és a jelenlegi műveléséről Károly, akinek indíttatása a szerteágazó képző- és iparművészeti érdeklődésében gyökerezik. 

A Palócföldön született férfi fia­talon is szeretett rajzolni, faragni. Festőnek készült, amely indíttatástól vezérelve jelentkezett a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ám a szigorú felvételi nem sikerült neki. De eljárt Jetz György és Szász Endre neves művészekhez tanulni a szakmai fortélyokat, amellett, hogy nevezett mesterek a világképe formálásában is kiemelkedő szerepet játszottak. Végül mégsem az egyenes úton bejárható alkotói pályára szánta őt a sors. Helyette mással ajándékozta meg: családdal, gyermekekkel. 

Megélhetésük biztosítása miatt sokféle munkát elvállalt. Dolgozott a téeszben fejősgulyásként, mellette erdőt művelt, őstermelőként tevékenykedett, és egy vetőmagüzemben műszakvezetőként igyekezett boldogulni. Miután levelező tagozaton pedagógusszakmát szerzett, Patakon helyezkedett el. Kilenc év elteltével a szülőfalujában, Érsekvadkerten kezdett tanítani. De sosem fordult el teljesen a művészettől: előszeretettel álmodta az édesapja tartotta lovakat festővászonra, vagy örökített meg emberi arcokat, izgalmas karaktereket ecsetével. Munkáit kiállítások alkalmával tárja a közönség elé. 

Nem hunyt ki az alkotásvágy a lelkében, ahogyan a kézügyesség sem kezeiből. Előbb arra vállalkozott, hogy a családi házuk építésénél használt vésőket készíti el magának. Vásárolt üllőt, satupadot, és belebotlott egy késkészítő társaságba, akik iránymutatását követve be­lekezdett ebbe a tevékenységbe. 
Amikor elkészültek az elsők, büszke voltam rájuk, és elvittem megmutatni nagyanyámnak. Mosolygott, majd előhozott egy kockás rongyba tekert csomagot. Kiborította a tartalmát az asztalra: kések voltak benne, amiket az ükapám készített nekik stafírungba. Akkor tudtam meg, hogy a családunk férfi felmenői háromszáz-négyszáz évvel ezelőtt Zólyom környékén kovácsként keresték a kenyérre valót. Az országszakadás után kerültek Nógrádba. A dédapám ácsként, nagyapám kőművesként boldogult. Jó szakemberként emlékszünk mindannyiukra – idézi fel a meglelt hivatása eredeztetőit. 

Bicskakészítésre csak később adta a fejét. Hálával említi a mesterei nevét, akik türelemmel tanították, és segítették szakmai útja egyengetését. Iránymutatásuknak és főhősünk személyes elhivatottságának, kezeiben nyugvó tehetségének köszönhetően mára a hobbija nemcsak kikapcsolódást, szenvedélyt jelent számára, hanem öt éve megélhetést is. Itt nyer értelmet igazán az egyik mentora, Szász Endre által hangoztatott mondat: „Nincs művészet, hanem iparos tevékenység. Vagyis el kell végezni a munkát.” Károly is tapasztalja, hogy fizetőképes kereslet nélkül meg­ette a fene a szeretett tevékenységet. De azért nem árt a minőségi, esztétikai munkának, ha szépséget és értéket lel benne az alkotó, akinek kezei között újra élővé válik a tradíció.