A színésznő is csak ember

Gondolhatnánk, hogy hosszú út vezet a Maros megyei Makfalváról a színházi világig. Incze Ildikó pályafutása erre jócskán rácáfol. A kovásznai gimnáziumból azonnal felvették a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Sőt, az intézet történetében egyedülálló módon – külön engedéllyel – első évesként már színpadra is állhatott. 
Osztályelsőként végzett, színészi oklevelén szinte még meg sem száradt a tinta, máris hívták Kolozsvárra, Szatmárra, Marosvásárhelyre. Utóbbi helyen a Lila akácban Tóth Mancit alakította, és az újságban már Incze Manciként írtak róla, akit az erdélyi magyar színjátszás nagy-nagy nyereségének, reményének tartottak. Végül a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház társulatához szegődött. 

„Magyarnak, színésznek lenni a Ceaușescu-kor­szak­ban nem volt egyszerű dolog. Sokat szerepeltünk, a közönség mindig nagy szeretettel fogadott bennünket. Még akkor is, ha nagykabátban ülték végig az előadást, mert nem volt fűtés. Mi meg szívesen mentünk kisebb falvakba is játszani. Meg sem tudom mondani, hányszor toltuk haza a lerobbant »turnébuszt« a fellépések után a sötét országúton” – eleveníti fel. 

Sepsiszentgyörgy után Budapestre költözött 1985-ben. 
„Ha ez ilyen könnyű lett volna, hogy csak úgy átköltöztem! Ez akkoriban nem olyan magától értetődő volt, hogy az ember fogta a bőröndöt, az útlevelet és ment. Hosszú és bonyolult bürokratikus útvesztőt kellett végigjárni, meg kellett találni a kiskapukat, a segítő kezeket, a barátokat, akikben bízhattunk. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a hivatalos akadályok miatt volt nehéz elhagyni Erdélyt, a családot.” 

Ildikó számára az a bizonyos kiskapu egy névházasság volt. Az esküvő után három évet várt, mire engedélyezték számára az áttelepülést. „Igazi” vőlegénye is ugyanezt az utat járta be. Évekig külön életet éltek, mégis kitartottak egymás mellett. Amikor végre átjöhettek, elváltak, és immár egymással házasodtak össze. Azóta is együtt élnek. „Ahogyan megfogadtuk: jóban és rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegény­ségben.” 

Magyarországon, bár sok színházban játszott, a közönség is szerette, állandó szerződést nem kapott. „Mindig kívülállóként tekintettek rám. Úgy éreztem, a kisebbségi lét nem maradt a határ túloldalán, csak most más alakot öltött. Néha nehezebb volt megélni, mint az erdélyi éveket.” 
Több játékfilmben is szerepelt, az igazi ismertséget a Szomszédok című sorozat hozta el. 

„Akkoriban az emberek sokszor azonosítottak a szerepemmel. Emlékszem, egyszer a boltban, sorban állás közben egy idősebb úrral beszélgettem. Pár perc után azt mondta: azt hittem, hogy maga rémes és beképzelt, de ehelyett egy jóravaló, rendes asszony. Akkor miért játszik ilyeneket?” 

Bár a színházi világtól jó pár éve – némileg kényszerűségből – elköszönt, még ma is felismerik az utcán. „Nemrégiben taxival utaztam, és a fiatal sofőr közös fotót kért. Csodálkoztam is, hogy honnan emlékszik ő a Szomszédokra, hiszen jószerivel még meg sem született akkoriban. Elmesélte, hogy a műsornak a közösségi médiában külön rajongói csoportja van, ahová most posztolni fogja a képet.” 

Így változik a világ: régen autogramot kértek a színészektől, ma szelfit. Ildikó viszont nem hajszolja a népszerűséget. Sőt! Ha manapság megkérdezik tőle, mivel foglalkozik, elégedetten vágja rá, hogy nyugdíjas és nagymama. 

„Jólesik, persze, ha felismernek. De az emberek sokszor elbizonytalanodnak, másként kezelnek amiatt, hogy színész vagyok. Hirtelen egy mitikus figurát látnak bennem, akinek csupa csillogás és reflektorfény az élete. Nemrégiben egy társasutazáson voltunk, nagyon jó kis társaság jött össze. Pár nap után néhányan felismertek, és rögtön elnézést kértek, hogy tegeztek. Mondtam nekik: eriggyetek már, ugyanaz az ember vagyok, aki tegnap.” 

Azt meséli, hasonló élmények várták, amikor a színház után a „civil” életben, a budapesti I. kerületben működő Várnegyed Galériában kezdett dolgozni. „Emlékszem, tavasz volt, húsvétra készültünk. Mondtam is az egyik kolléganőmnek, hogy a hétvégén ablakot mosok. Kistányérnyi nagyságú döbbent szemekkel nézett rám: te színésznő létedre ablakot pucolsz? Nem a bejárónő takarít? Akkorát nevettem. Mondtam is neki, higgye el, a színésznő is csak ember. Ugyanúgy jár boltba, kitakarítja a lakást, kisúrolja a kádat, vacsorát készít, mint mindenki más. Legalábbis engem a szüleim erre neveltek.” 

De nem csupán ilyen élmények várták új munkakörében. Mint meséli, jó érzés volt kitalálni, felépíteni egy-egy kiállítást és lehetőséget adni az alkotóknak a bemutatkozásra. Kicsit hasonlít a színházra is, csak itt a kulisszák mögött nem jelmezek és díszletek, hanem műtárgyak szállítása, szerződések és szervezési feladatok vannak. „Először furcsa volt a munkának ez a része. Kicsit meg is ijedtem tőle. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kell például biztosítást kötni egy műtárgyra, vagy hogy külön papírt kell írni arról, a megnyitóra vásárolunk pogácsát, aprósüteményt.” 

A galéria mellett a színjátszásnak sem fordított hátat, a Szeretők című önálló estjét több helyszínen is bemutatták. A monodrámát Szakonyi Károly írta Gyurkovics Tibor szerelmes verseinek és a Bíboros című novellájának összefűzésével. 

Ezen a ponton engedjen meg az olvasó egy személyes élményt. Amikor Ildikó a galériába került, jómagam is ott dolgoztam, igaz, más területen. Láttam azt a bizonyos kezdeti tanácstalanságot. Éppen akkoriban tűzték műsorra az egyik művelődési házban a Szeretők című monodrámát. Elmentem megnézni. Szuggesztív és izgalmas darab, amely kivételes teljesítményt kíván meg az előadótól. Közel egy órán át egyedül a színpadon, gyakorlatilag díszletek nélkül. Csak a színész van, az ő jelenléte kell, hogy megtöltse a teret. Próza- és vers-részletek váltakoznak, amelyeket olyan természetességgel kell átvezetni, hogy a néző szinte észre se vegye a váltást, csak érezze. 
Az előadás után azt gondoltam, aki ilyen teljesítményre képes, annak nem lehet gond a galéria vezetése sem. Az idő ezt igazolta több mint száz sikeres tárlattal, a kiállító művészek rangos névsorával, kitüntetésekkel. 

A sikerek után néhány éve újabb váltás jött. Egy kicsit talán csendesebb, szűkebb közönségnek szóló, de annál fontosabb szerepet kapott Réka lányától. Immár két unoka boldog nagymamája.