Születés a vásznon
Hétéves lehetett, amikor az első vásznat a kezébe fogta és keresztszemes hímzéssel kivarrta. Fiser Józsefné, Saci családjában a hímzés, a kézimunka szeretete anyáról lányára szállt. Szülőfaluja, Nagyvisnyó mintakincsének megismerését követően több néprajzi tájegység motívumvilágát, sokféle öltéstechnikát elsajátított. Túl a hetvenkettedik életévén ma is aktívan dolgozik Palócföld hímzőkultúrájának továbbörökítéséért, a népművészet élővé formálásáért. Vigasságot, lelki elcsendesedést és sok örömöt lel munkájában.
Kép: Saci munkájában fontos szempont, hogy ne csak a szekrény teljen hímzésekkel, hanem élővé váljon a népművészet , Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Gyöngyrojttal végződik a vászonstóla, amelyen közelebbről szemügyre véve, még megannyi varrótechnika összpontosul: lapos és keresztszemes hímzés, azsúr öltés (vagyis: egy szál kihúzásával készített áttört minta) és borsóka, azaz négyes szálszorító varrás. A tardi keresztszemest eredetileg fekete anyagra dolgozták, Saci néni viszont nyers, fehér színű vászonra álmodta meg. Míg elmélázik a régi minta fölött, míg tovább álmodja, s míg az anyagra ölteni kezd, addigra a kézimunka a „gyermekévé” válik. Hímzéseiben negyven év munkája tekint vissza ránk és mesél nekünk az alkotásszeretetről, a hagyományőrzés fontosságáról, a szülőföldhöz való ragaszkodásról és hűségről.
Tápláló gyökerek
– A szüleim, a felmenőim játékosan szoktattak a munkára, tanítottak az állatokkal bánni, arra, hogy gyermekként hol a helyünk, mi a feladatunk és a felelősségünk, a megengedhető határaink a felnőttekkel szemben – kezdi a beszélgetést Saci, aki kifejezetten kéri, hogy így szólítsuk. – Minden vasárnap mentünk a templomba, majd meglátogattuk a rokonokat, amire sosem teherként tekintettünk, hanem jóleső kötelességként. A parasztember megtermelte az egy évre való betevőt a családjának, a jószágainak. Ma is emlékszem a kovász illatára, amikor édesanyám tésztát dagasztott, és a friss kenyér ízére. A történések, a szokások, a dologgal telt, szorgos paraszti hétköznapok, amelyekbe beleszülettem, természetszerűen az életem részei voltak.
– Nagyvisnyón sokan foglalkoztak a kendertermesztéssel, ami egész évre elegendő tennivalót adott a családoknak. Általában a nők feladatának tekintették a növénnyel való foglalkozást. Miután kinyűtték a kendert, összevágták, tilolták, gerebenezték, a téli hónapok alatt abból szőttek. Nekünk, kislányoknak a szövőszéken még nem ért le a lábunk, de orsóztunk, és fontunk a saját kis guzsalyunkon. Amikor leszedték a hengerről a vásznat, nekünk kellett beszegni a kalácskendő, a terítő, a gyúrókötény szélét. Hétéves koromban édesanyámtól, nagymamámtól tanultam meg az azsúr és a borsóka öltéstechnikát. Először rozmaringággal díszített kenyereskendőt készítettem, majd lóhere-virágocskákat hímeztem. Mire tizenöt éves koromra kivarrtam a stafírungot, a Nagyvisnyón elterjedt keresztszemesek öltésének mikéntje már a kezeimben nyugodott – mesél Saci arról, hogy a vászon mennyire meghatározta a hajdani parasztemberek életét.
A szép népviseleti darabok felkeltették az érdeklődését, ezért varrónőnek tanult Egerben. A Ruhaipari Szövetkezet bélapátfalvai telephelyén helyezkedett el a szakmájában. Akkoriban ismerte meg a férjét, akivel 1979-ben megesküdött. Kalandokkal teli esztendők következtek, ugyanis együtt nekiindultak a világnak. Megjárták egyebek mellett Csehszlovákiát, Romániát, Erdélyt, Moldvát, eljutottak Párizsba. Az utazások élménye adta gazdagságukat – mondja beszélgetőtársam, majd hangsúlyozza újra: illetve az a tudás, amit a paraszti életből hozott.
Hagyományok útján
Miután férjhez ment, Gyöngyösre költözött. A kisfiával otthon töltött idő alatt vágyódott közösségben lenni. Becsatlakozott a Mátra Művelődési Központban működő, Szakács Józsefné, Magdi néni vezette hímzőkörbe, ahol továbbfejlesztette anyai örökségét, a hímzést. Ott kinyílt előtte a népművészet gazdag világa: megismerte a galgamenti, a sióagárdi, a dunántúli és még sok más tájegység öltéstechnikáját. Csak sorakoztak előtte a csupasz vásznak, a minták tömkelege, s egyik varrás után fogott a másikhoz.
Gyakorlott, ügyes kezei között megszülető munkáit hamar zsűriztette is. 1987-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere megtisztelő címet. Később megkapta a Népi Iparművész elismerést, Király Zsiga-díjban, illetve Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetésben részesült a palóc hímzés mesterévé lett asszony.
A nyári varrótáboroknak – említi – sokat köszönhet. A szervezők, dr. Illés Károlyné és Beszprémy Katalin a többnapos programot rendszerint valamely múzeum közelébe tervezték. A résztvevőknek, köztük főhősnőnknek is módja nyílt eredeti hímzésanyagot gyűjteni, majd feldolgozni. A keresztszemes és a szabadrajzos öltések egyformán közel állnak a szívéhez.
Gyűjtései során nagyon megragadta a figyelmét a balassagyarmati Palóc Múzeumban fellelhető Szécsény környékére jellemző hímzésvilág: a kék-piros színekben pompázó, szabadrajzú kalácsvirágok és a keresztszemes, fekete színnel kivarrt kézelőminták. Az utóbbit olyan módon átdolgozta, hogy a motívumokat nyers színű vászonra öltötte indigókék fonallal. A két szobára való kihímzett, csodálatos garnitúrán még az üres részek is mintát adnak. S ha még ez nem lenne elég: a készítő a keresztszemes motívumot subrikába is leszőtte.
Régi és új
Munkáit rendszerint megméretteti hazai szakmai versenyeken, ahogyan tette azt több ízben a Százrózsás Hímzőpályázaton, a Kisjankó Bori Országos Hímzőpályázaton vagy a békéscsabai Országos Textiles Pályázaton. Fiserné Saci szívesen megmutatja a nagyközönség előtt is hímzéseit a különféle tárlatokon. Például legutóbb a fővárosi Józsa Judit Galériában a Palóc virágok címmel nyílt kiállításán, amely nagy népszerűségnek örvendett.
Tizenöt évig vezette Gyöngyösön a hímzőkört, és időközben akadt két tanítványa, Csiki Tünde és Verebélyi Balázs, akik jelentős eredményeket elértek a népművészet területén. Tevékenységükkel öregbítik tanítójuk nevét, aki több évtizedes példaértékű munkájával sokat tett Palócföld népi kultúrájának elismeréséért.
Hímzéseinek az is egyedisége, hogy azokban a tradíciókat harmonikusan ötvözi a modernséggel. A palóc vidékről gyűjtött mintákat viszi fel kortárs darabokra. Például szűk ujjú réklire, amit találkozásunk alkalmával visel. A bőrre, azon belül övre, táskára átültetett motívumok ötletét, megvalósítását Folk-TREND Díjjal ismerték el. Tagja a Palócföldi Népi Iparművészek Egyesületének, ahol alkalom nyílik kézműves foglalkozásokra, mesterségbemutatókra. Különféle rendezvényeken jelennek meg, egységesen, köztük a legnagyobb hazai eseményen, a Mesterségek Ünnepén a Budai Várban.
Mostanában a Recsken jellemző fehér hímzés köti le a figyelmét. Egy palóc fejkendőt rekonstruált, abból tervezett lakástextileket. Kalácskendőben gondolkodik, amelynek az alapanyaga sötét színű, rajta pedig a minta élénk színekben elevenedik meg. Készít ingvállat és keszkenőt táncosoknak, és még sok egyéb máson is dolgozik. A varrás sosem fáradság számára, mert azt csinálhatja, amit szívből szeret.
