Távol, mégis oly közel

Munkáiban a mesevilág, a finom irónia és a költői képiség különös elegyet alkot. Pályája során megannyi alkotás fűződik a nevéhez, illusztrációi többek között Lackfi János kötetében is feltűnnek, ahol játékos, mégis érzékeny vizuális világa tökéletesen kíséri a szövegek hangulatát. Gabi a bábszínházban is otthonosan mozog, bábokat és díszleteket készített például a Nagyváradi Bábszínház produkcióihoz, valamint árnyszínházi előadásokhoz. Egyéni kiállításai közül emlékezetes a Ráközelítés az óceánra című, tusrajzait bemutató tárlat, ami a budapesti Nyitott Műhelyben volt látható. Bár ma már Portugáliában él és alkot, gyökerei mélyen Magyarországhoz kötődnek, és művészetében továbbra is a közép-európai grafikai hagyomány, a mesék és a kortárs vizuális kultúra találkozik. 

– Visszahúzódó gyerek voltam – kezdi Gabi a beszélgetést. – Kicsi koromtól rajzoltam, nekem ez jelentette a kifejezés legtermészetesebb módját. Ma is hiszem, hogy amit az ember kitartóan és szenvedéllyel gyakorol, abban idővel szükségszerűen elmélyül és ügyessé válik. Nem tudom, tehetségesnek számítottam-e, de az eltökéltségem korán megmutatkozott. Nagyapám festőként tevékenykedett, ő is egyengette az utamat, amikor családilag úgy döntöttünk, hogy ezen az ösvényen haladok tovább. Sok bátorítást kaptam, és ez meghatározó erőt adott. 

– Több helyen tanultam, többek között a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban, később pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Egy alkalommal édesapám nekem ajándékozott egy könyvet Borsos Miklós szobrász tusrajzairól, amelyeket a művész halála után találtak meg az ágymatraca alá rejtve. Ez a kötet nyitotta fel igazán a szememet a nagybetűs Művészetre. Olyan, mélyen belülről fakadó alkotói attitűdöt mutatott meg, ahol a rajztudás már csupán háttér, szabadon értelmezett eszköz valami magasabb rendű, személyesebb kifejezés szolgálatában. 
Gabira az egyetemi évek alatt elsősorban a szabad alkotás tere és a közösség formáló ereje hatott. A Karátson Gábor által tartott kínai­filozófia-órák különösen mély nyomot hagytak benne, a keleti gondolkodás szemlélete új perspektívát nyitott az alkotás belső természetéről. A Magyar Képzőművészeti Egyetem tihanyi művésztelepén élte át először azt a fajta alkotói élményt, amelyet korábban a Borsos Miklós tusrajzairól szóló könyv ébresztett benne. Azt az állapotot, amikor már nem az akarat vezeti az ecsetet, hanem a mozdulat szinte magától születik meg. Egy pajtában festett alkonyatkor, teljesen átélve a külső és a belső táj csendjét. Kicsivel később ebben a hangulatban lépett be a konyhába a többiekhez, azok pedig a televízióra mutattak: „Ezt nem hiszed el…” 2001. szeptem­ber 11-e volt. 

A személyes alkotói élmény és a világot megrázó történelmi esemény szürrealitása mélyen bevésődött emlékezetébe, és végérvényesen elindította azon az úton, amelyen azóta is jár. 
– Nyugat-Európába Erasmus-ösztöndíjjal kerültem, először 2004-ben töltöttem hosszabb időt Hollandiában – mondja a külföldi tanulmányairól. – A klasszikus diákéletben azonban nem igazán vettem részt, nehéz volt beilleszkedni a nemzetközi közegbe. Ugyanakkor ez a távolság teret adott annak, hogy kizárólag a művészetre koncentráljak. Bejártam Párizs, Amszterdam, Brüsszel és Antwerpen nagy múzeumait, közben folyamatosan vázlatoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Magyarországon kívül fogok élni. Portugáliába sem az alkotás miatt költöztem, a személyes utam vezetett ide. 

– Érdekes volt megtapasztalni, hogy a távolság mennyire felerősíti az ember gyökereit, világosabbá válik, mi köt egy helyhez, egy kultúrához. Azóta is Magyarországra dolgozom, ott vagyok igazán „érthető”, az az én közegem. Portugáliá­ban gyakran kicsit csodabogárnak érzem magam. Vidéken élünk, ahol a művészet nem magától értetődő hivatás, így bizonyos értelemben elszigetelt vagyok. Ez az elszigeteltség azonban szabadságot is ad, lehetőséget arra, hogy irányzatoktól és divatoktól távol, belső logikám szerint fejlődjek. 

Gabi 2005 óta aktív alkotó, könyvillusztrációk, arculattervek és bábszínházi munkák egyaránt fűződnek a nevéhez. Azt mondja, jelenleg a könyvillusztrálás áll hozzá a legközelebb, bár mindig az a kedvence, amin éppen dolgozik. Minden új feladat elején szüksége van néhány hétre, hogy belerázódjon, ráérezzen az adott világ belső ritmusára. Különösen szeret az asztalánál ülve elmerülni egy történet atmosz­férájában. Most is egy ilyen munkán dolgozik. Annyit árul el csupán, hogy a régi Tabánban játszódik, ami önmagában is egy különös, szinte elvarázsolt közeg. 

– A kreatív, összetett feladatokat nagyon szeretem, ilyen például a bábszínház, ahol képtelennek tűnő dolgokat kell egyszerűen és működőképesen megoldani: esernyőből boszorkány lesz, lepedőből palota, fából vaskarika. Szeretek jó csapatban dolgozni, inspirálódni, új benyomásokat gyűjteni. Ilyenek az alkotótáborok is, ahol egy térben dolgozik több, hasonló érdeklődésű ember, mindenki a saját projektjén, mégis közös energiában. Egy különleges helyszínen együtt létrehozni valamit egészen más, felszabadító élmény. Ilyenkor az embernek el kell engednie elképzeléseinek egy részét, de egy művészeti folyamatban ez amúgy is alapvetés. Akkor válik igazán izgalmassá a munka, amikor a végeredmény teljesen más lesz, mint amire a legmerészebb álmaimban gondoltam. 

– Többször dolgoztam így, főként bábszínházi mutatványos vagy játszótérépítő projekteken. Napokra, hetekre leköltöztünk falvakba, vidéki házakba, tanyákra. A legérdekesebb helyszín egy vasútállomásból átalakított műterem volt, ahol két héten át alkottunk. Főztünk, dolgoztunk, közben jöttek-mentek a vonatok, és a vacsoraasztaltól integettünk az érkezőknek. Egy győri fesztiválra preparált szekrényeket készítettünk: a közönség apró nyílásokon bekukucskálva, fiókokat kihúzva meghökkentő, miniatűr jeleneteket fedezhetett fel bennük. 

Gabi számos rangos elismerésben részesült, de számára legmeghatározóbb díj a klasszikus értékeket képviselő irodalmi illusztrációért kapott Gyulai Líviusz Életműdíj volt 2023-ban. Külön örömöt jelentett, hogy a díjat a művész örökösei ítélték oda, hiszen Gabi ma is nagy csodálója Gyulai Líviusz munkásságának. 

– Jelenleg Dél-Portugáliában található a műtermem, itt dolgozom a legtöbbet. Közben néha kimegyek a konyhába vagy sétáltatom a kutyát, és nagyjából kéthavonta utazom Magyarországra. A szakmai sikerek mellett nagyon büszke vagyok a gyerekeimre. Öröm látni, hogy minden viszontagság ellenére jó úton haladnak, nyílik az érdeklődésük, és élik a saját kamasz életüket. Ha pedig egy mondatban kellene megfogalmaznom, mi a célom: az alkotás szabadságát, egyszerűségét, és azt a boldogságot szeretném átadni, amit én megélek, amikor a munkáimat készítem.