Vízi növényekből fonva 

Kenyértartót, fedél és a nélküli kosarakat, tálcákat mutat. S gyékényből font szakajtót, ami a hőszigetelő képessége miatt melegen tartja a kelt tésztát, a cipó sokkal magasabbra dagad benne. Hajdanán csizmát is csináltak belőle katonák részére, éppen az anyag előbb említett tulajdonsága miatt. Aztán: szalmakosarat, kákából font edényt hoz elő, ami virágszedéshez, gyümölcs, krumpli vagy hagyma tárolására szintúgy használható. 

A domború aljú kosarat a baromfiudvarba teszik a falusi asszonyok, hogy a tyúk abba tojjon. S dolga végeztével, amikor kilép a kerek edényből, az megbillen, de a tojás nem gurul ki belőle. Nemrégiben a hortobágyi szekérgyűjtemény egyik darabjához készített keskeny, hosszú ponyvát. Különlegesség munkái között a megfont méhkasok, amelyet alapos utánajárás, antikváriumi gyűjtés, régi rajzok tanulmányozása előzött meg. Korábban szőtt is gyékényt, fali- és egyéb szőnyegeket. De ezekre ma kevesebb az igény. Kelendők viszont a székek, dikók és más ülőfelületek bevonása gyékénnyel, sással, több rétegben, a tartósság érdekében. 

Olykor a filmes szakma képviselői is megkeresik, hogy csináljon régies hatást keltő díszeket. Az egyedi, néha egészen extrém igényekről, olykor tátva marad Tiborunk szája. S olykor egy-egy kérés, bizony, megdolgoztatja az alkotó fantáziáját. De a kihívásban mindig ott rejlik az izgalom, a fejlődés lehetősége, ezért ezeket is, bár néha vonakodva, mégis elvállalja. A hagyományos eszközök mellett moderneket úgyszintén készít. A ’70-es évektől, mikortól népművészettel foglalkozik, igyekszik őrizni és méltóképp éltetni a régi falusi mesterséget, amelyet hozzá hasonlóan már kevesen művelnek az országban. 

Tóparton született szenvedély

Egy dunántúli faluban cseperedett fel. Sokat időzött a település szélén húzódó halastavaknál, délutánonként rendszerint kijárt a pajtásaival pecázni, játszottak a szabadban, az erdőben, a réten. Jó barátját megtanította az édesapja hálót kötni, ő pedig továbbadta a módit Tibornak. Ezt a történést az általa művelt naiv (vagyis ösztönből fakadó) kézművesség első meghatározó élményeként említi. Mellette feldereng megfakult régi emlékei közül egy fekete-fehér fotó, amit ő maga készített a víz melletti, szél ringatta gyékényről, amely látványa megragadta a figyelmét. 

Akkoriban aligha akadt valaki, aki megmutatta volna neki, miként lehetséges a természetes anyagból tárgyat készíteni. Ezért az sokáig csak vágy maradt az ifjú lelkében. Budapesten kertésznek tanult, és hosszú évekig gyárban dolgozott, épületfűtéssel, gázkazánok kezelésével foglalkozott. A főállása jól megfért a hobbija mellett, mert csak minden másnap kellett bemenni a munkahelyére. Szabadidejét pedig azzal tölthette, ami igazán az ő szíve szerint való: halászhálókat és szatyrokat font, csupán a saját kreativitásának, alkotásszeretetének eleget téve. 

Iskolai keretek között akkortájt indult el a népművészeti oktatás, ahová beiratkozott. A kosárfonás szakágát választotta mint fő csapásirányt, de több mesterségbe belekóstolt. Ekképp találkozott a csipkekészítéssel. Szakmai fejlődésében meghatározó jelentőséggel bírt, hogy megismerkedett Hánis Jáno, a Népművészet Mestere díjjal kitüntetett gyékényfonó munkásságával, aki a szegedi Népművészeti Alkotóházban tanított; az országban általa indult el a gyékénykötés intézményes oktatása. Mindez a tudás a gyakorlati tapasztalat medrébe terelte Tibor meglévő ismereteit, a népművészeti tevékenységre komplex rálátást adott, keretet és rendszert vitt a munkájába. 

Sásfonatból megálmodott falikép 

Harminc éve már, hogy Mezőtárkányon él és dolgozik. A költözködésében döntő érvnek számított a Tisza-tó közelsége, amely mocsaras terület a gyékény, káka, sás és nád gazdag lelőhelye. Az évi alapanyag­mennyiséget ősszel, egy-két hónap leforgása alatt összegyűjti. Szennye­zésmentes területről szedi a vízi növényeket. Termékei a Bükki Nemzeti Park védjegyet viselik azért is, mert az általa művelt alkotási folyamat fenntartható: helyben dolgozik, és a vevői is innen viszik el a kész termékeket. 

A zöld alapanyagot a tóparton teríti ki, folyamatosan forgatja, hogy a nap sugarai minden részén egyformán szárítsák. Azért némi stresszel jár, hogy ne hulljon ezekben a napokban bőséges csapadék, mert ha megázna a gyékény, nád, sás, káka, az rontana a minőségén. Azokat később kévébe köti és a parasztház tornácán szárítja felhasználásig. Mivel a szálak könnyen törnek, készítés előtt vízbe kell áztatni őket, hogy formázhatóvá, fonhatóvá váljanak. 

Beljebb lépve szerény hajlékába, az alkotási folyamat kellős közepébe csöppenünk. Vödörben ázik a fűzfavessző, amivel a szalmából font kosár szálait varrja le. Dobozból csipkeképeket húz elő, és mutat egy vert csipkemellényt – mind fellángoló alkotói szenvedélyének képviselői. Egy időben öblös üvegeket font szintén ebből az anyagból, jelenleg pedig sásfonatból álmodott meg egy faliképet. Szüntelen lázban tartja, hogy a gondolatban kiötlött tárgyat formába öntse. 

Gyékényfonástól a csipkekészítésig 

Ismét az udvaron állva, más munkájára is felfigyelünk: a belógó gyümölcsfaágon egy keresztet ábrázoló, drótból készített varrott csipke kép függ. Még nincs kész, de gondolatban már összeállt a teljes alkotás. Megálmodott, szintén dróthálóból, egy hímzett, szálló madarat, amely ugyanúgy a kertjét díszítené, vagy elvinné magával valamely hazai vagy külföldi kiállítására. S ámulunk, amikor a hátára teríti a szalmából, több rétegben megfont esőkabátot, ami kiválóan levezeti a vizet. Bár inkább csak bemutatásra használja, mintsem a hétköznapokban. 

Rendszeresen kitelepül portékáival a Mesterségek Ünnepén, a Bükki Nemzeti Park Szent György-napján megtartott Kihajtási Ünnepén és kisebb vásárok alkalmával. Szerényen, csak úgy, mellesleg említi, hogy nemzetközi szinten is ismerik a munkásságát. Beválasztották Euró­pa legjobb kosárfonói közé világbajnokságon díjat nyert alkotásaival. Nemsokára Portugáliába utazik, egy nagy kaliberű csipkeruha-divatbemutatóra, ahová már többedik alkalommal visszahívták. 

Nem reklámozza a termékeit, de akik szeretnék a környezetükben körbevenni magukat a lélegző, természetes, tartós anyagból készült használati tárgyakat, azok végül rálelnek a hevesi apró faluban munkálkodó mesterre, akinek az alkotás nem kevesebbet jelent, mint az életét.