Gödesütéstől szennylélocsolásig

Fejével a nemesnépi Nemesek Kocsmája teraszán nevetgélő társaság felé int Bérces Valéria:
– Régóta hajtogatom: ha így megy minden tovább, oda jutunk, hogy egy sült krumpliért meg egy tányér rántott levesért fogunk dolgozni ezeknek.
– Miért, ők kicsodák? – kérdem.
– Labancok – mondja szigorúan.
Zakál Jenő nyugdíjas, akit ugyancsak idehívtam beszélgetni a kocsmába, jobban kifejti, kik is volnának ezek a németül beszélő, sört iszogató, vidám emberek.
– Osztrákok mind – jelenti ki a rokonszenves öreg. – Házat, telket vettek a faluban, némelyiknek földje is van. Többen közülük elég jól értenek magyarul.
– De meg nem szólalnának a mi nyelvünkön – vág közbe Valéria –, elvárják, hogy az itteniek tanuljanak meg németül. Különben a büdöset is az osztrákoknak köszönhetjük.
Na, újságíróként ez érdekel engem igazán: a büdösség meg a gödör. Mert itt, még az év elején, úgy ötszáz méterre a házaktól, ástak egy ötezer köbméteres gödröt, amelynek a tényleges funkciója a mai napig tisztázatlan. A falubeliek akkor paprikázódtak csak fel, amikor májusban azt látták, hogy az ő keskeny kis útjaikon hatalmas, tartályos kamionok dübörögnek végig, odahajtanak a gödörhöz, ott átfejtik permetezőkocsiba az ideszállított fekete, sötétbarna színű valamit, majd se szó, se beszéd, megkezdik kilocsolni a földekre az ismeretlen anyagot. Aztán mindezek következtében orrfacsaró bűz áradt szét a faluban. Így tehát a májusi orgonaillat helyett szívhatták az osztrák trutyi szagát. A kamionok osztrák rendszámúak voltak.
– Önök szerint mi történne fordított esetben, ha egy kis osztrák faluban magyar kamionok jelennének meg és ismeretlen összetételű anyag kiszórásával kezdenék bebüdösíteni a települést és környékét? – kérdem beszélgetőpartnereimet.
Megegyezünk abban, hogy valószínűleg egy-két órán belül előkerülnének az ottani rendőrök, és minden bizonnyal bilincs is kattanna valaki csuklóján. Nyilvánvaló, hogy az osztrák falu népe azonnali átfogó vizsgálatot kérne és a felelősök mihamarabbi megnevezését követelné.
– Követelnek valamit a nemesnépiek a gödör- és a bűzügy kapcsán? – érdeklődöm.
– Dehogy – legyint lemondóan Valéria.
– Miért nem?
– Mert az emberek félnek.
– Mitől?
– A megtorlástól – előzi meg a válasszal Jenő bácsi Valériát. – Tudja, Nemesnép elöregedett falu. A száznegyvenkét lélekből aránytalanul sokan vagyunk idősek. Márpedig aki beteg és öreg, annak talán az a legjobb, ha befogja a száját.
– Ugyan, mit veszíthetnek a nyugdíjasok, ha kifejezik nemtetszésüket? – ingatom a fejem, mint aki el is fogadja meg nem is, amit hallott.
– Megmondom én, mit veszíthetnek – szól Valéria, aki egyébként középkorú. – Minden évben ad nekik a polgármester egy kis fát meg egy kis lóvét. Ezt bukhatják el. Márpedig a kicsi plusz is nagyon jól jön a kispénzű nyugdíjasoknak, ezért cserében hajlandók csendben maradni.
– Csakugyan minden esztendőben kapunk háromezer forintnyi vásárlási utalványt – hagyja jóvá csendesen az elhangzottakat Jenő bácsi. – De azért az mégsem járja – emeli fel a hangját –, hogy az osztrákok idehordják a szemetüket. Ez olyan, mintha a szomszéd pucolná a vécéjét, és áttenné a fekáliáját az én telkemre. Nem szabad ráhagyni az osztrákokra, nem szabad engedni nekik, még akkor sem, ha gyanítjuk, hogy sok mindent nem mernének megtenni befolyásos magyar segítők nélkül. Higgye el, egyáltalán nem mindegy, mi kerül ki a földekre, mert még az utánunk jövő harmadik generáció tagjai is megbetegedhetnek tőle. Tudom, mit beszélek, hiszen valamikor a növényvédelemben is dolgoztam.
– Ami engem illet, ha még egyszer megjelennek itt az osztrák kamionok, kifekszem az útra eléjük – fogadkozik Valéria. – Keresztbe fekszem, de csak másodikként. Elsőként a polgármester feküdjön oda, elvégre ő a falu első embere, neki kellene minden eszközzel képviselnie bennünket.
– Május óta nem hoztak újabb adag büdöset?
– Nem, azóta kitűnő a levegő, tehát béke van. Átmeneti.
– Hogyhogy átmeneti?
– Figyeljen, az a gödör cakompakk készen áll, vagyis az anyagot szállíttató labanc vállalkozás erre már komoly összeget fordított. Ugyanakkor ez a cég földet bérel Nemesnépen egy másik osztráktól, hogy legyen hová kilocsolnia a büdös levet. Szép, mi? Osztrák az osztrákkal megegyezik a magyar földön, mi meg majd élhetünk a hányadékszagban. Szóval arra senki ne számítson, hogy az osztrák könnyen veszni hagyja a nagy zsozsót, amit ide befektetett.
Visszafordulok a majdnem nyolcvanéves Jenő bácsihoz, hogy megtudakoljam, volt-e rá példa, amikor a helybeliek teljes egységben védték a közösségük érdekét.
– Volt, de nagyon régen – bólogat az öreg, majd megkérdi: – Hallott már a Göde-sütésről?
– Nem, de utánanézek – ígérem meg rögtön.
Nos, Göde István megveszekedett rongy ember hírében állott egykoron. A fáma szerint önpusztító részeges, faluégető piromániás volt. Pedig az egyik legismertebb nemesnépi famíliából származott. Kutyabőrös kisnemesi címmel dicsekedhetett ő is, csakúgy, mint a Simonok, Szépek, Kósák, Tordák, Némethek, Jakabfyak, akiknek egyenes vagy oldalági leszármazottjaik ma is Nemesnépen tengetik mindennapjaikat. Hanem ez a Göde, aki Mária Terézia királynőnk idején élt, nem viselt el semmiféle sértést. Inzultusként fogta fel, ha nem invitálták lakodalomba, keresztelőre, sőt már azért is megorrolt, ha nem kínálták meg borral. Ilyenkor úgy begorombult, mint akit villával vettek ki az anyjából. Vélt megrövidítése megtorlására házat, istállót, szénaboglyát lobbantott lángra. Persze egy idő után megcsípték, rajtakapták. A vármegyei bíróság azonban teszetoszáskodott. Ezért a nemesnépi közösség úgy döntött, maga ítélkezik: vesszen lángok között, aki annyira szereti a tüzet. Máglyán égették el a gyújtogatót. Erre persze felébredt a vármegye is. Nehezményezve az önbíráskodást, kollektív büntetést alkalmazott Nemesnéppel szemben, amit egymást váltva ültek le az itteniek elődei.
– Micsoda összetartás lehetett még azokban az időkben az emberek között, milyen egészséges lehetett az önvédelmi reflexük! – sóhajt Zakál Jenő.
Este a nemesnépi fogadóban, a Murmann-tanyán fotós kollégámmal együtt egy német párral vacsorázunk. Potsdamból jöttek, és minden évben itt nyaralnak. Azt állítják, hogy a falu, a környék hangulata, a friss levegő csábítja őket folyton vissza. Nyilvánvalóan nem tudják, hogy innen ötszáz méterre, kint, a határban egy hatalmas, üres gödör tátong, és csak hajszálon múlott, hogy nincs tele undorkeltő anyaggal.
– Számunkra, akik turizmussal foglalkozunk, óriási csapás lenne, ha az osztrákok folyamatosan hordani kezdenék a nyitott gödörbe azt a szúrós, savanykás, az erjedő silóra emlékeztető szagú szennylevet, amiből májusban néhány nap alatt megöntöztek vagy kétszáz hektárt. A legyek és a rágcsálók esetleges invázióját fel sem merem hozni – sopánkodik Szép-Kecse Edit tanyatulajdonos.
– Miért nem tiltakoztak időben?
– Mert igazából nem tudtunk semmit. Mintha suba alatt zajlott volna minden. Maga a polgármester is úgy nyilatkozott, hogy utólag szerzett róla tudomást, mi történik itt valójában. Lássuk be, az ő érvelése több mint furcsa, az önkormányzatnak ugyanis tudnia kell, milyen építkezés folyik a területén és mi annak a kockázata, kihatása a továbbiakban.
– Mégis, mivel nyugtatták a népet? – érdeklődöm immár a fogadó felszolgálójától, Kiss Szabinától.
– Összehívtak egy falugyűlést még a büdösítés előtt. Ott az anyagot szállíttató osztrák cég képviselője elmondta, hogy ők Ausztriában bioenergiát állítanak elő. Az a cifra anyag, amit nálunk kívánnak elhelyezni, nem más, mint ártalmatlan melléktermék, valamiféle kukoricamaradékból és híg sertéstrágyából tevődik össze. No de ha ártalmatlan, akkor miért nem maradhat náluk, miért hozzák ide, miért költenek a szállításra?
Sok-sok kérdés merül fel bennem is, miután késő este, egy ódon kisnemesi ágyban áttanulmányozom az ügy hivatalos iratait. Építési ügyekben Lenti város polgármesteri hivatala az illetékes Nemesnépen. Ám vajon miért nem kapott értesítést a nemesnépi önkormányzat, valamint a jegyzői feladatot ellátó csesztregi körjegyzőség tavaly augusztusban arról, hogy az osztrák Bioenergie Gabersdorf GmbH kérelmet nyújtott be arra vonatkozóan, hogy Nemesnépen ötezer köbméteres trágyalétárolót szeretne építeni? Meg aztán miért trágyalétárolóról van szó, hogyha egyszer az osztrákok speciális bioanyagot akarnak elhelyezni? Vajon a tervező, Czigány László a műszaki paraméterek tekintetében trágyalétárolót vagy valami mást vett figyelembe?
Amikor tavaly októberben Szabóné Gáspár Marianna, Lenti aljegyzője kiadta az építési engedélyt a trágyalétárolóra, miért nem tudta, hogy az engedélyt jóvá kell hagynia a Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségnek? Miért nem döbbentek rá ugyanerre a csesztregi körjegyzőségen, amikor kézhez kapták az építési engedélyt? Miért nem tájékoztatta a nemesnépi polgármester vagy a képviselő-testület bármelyik tagja a helybelieket arról, hogy a házaktól egy kőhajításnyira mi épül majd? Az önkormányzat ugyanis szintén megkapta tavaly októberben a határozatot az építési engedélyről. Miért egy magánember telefonos bejelentése kellett ahhoz, hogy az építési engedélyt idén márciusban megsemmisítsék Lentiben – miután már elkészült a gödör? Egyébként ezen a bejelentésen múlott, hogy az osztrákok nem hordták tele a gödröt.
Különben pedig miért nem szerveznek aláírásgyűjtést és tiltakozó beadványt a nemesnépi polgárok? Miért az a válasz erre, hogy úgyis csak kevesen mernék aláírni a petíciót? És még sorjáznak és sorjáznak a kérdések…
– Úgy érzem, kicsit eltúlzott ez az egész ügy – fogad a hivatalában a nemesnépi polgármester, Kósa László. – Mindazonáltal ennek kapcsán értettem meg, hogyan kerülhetett be az országba az a töméntelen mennyiségű német szemét. Számos területen nem megfelelők az odafent hozott törvények, aminek aztán az a következménye, hogy idelenn egymásnak ugranak az emberek. Ha például senkinek sem kötelessége ellenőriznie a határon, hogy ki mit hoz be kamionszámra az Európai Unió területéről, akkor sok nemkívánatos esemény bekövetkezhet. Vagy ha ma az a szabály, hogy bizonyos fajta létesítményeket ötszáz méternél távolabb kellene elhelyezni a lakóterületektől, akkor üljenek le a jogalkotók és tegyenek hozzá még egy nullát.
– Felelősnek érzi magát a gödör- és a bűzprobléma miatt?
– Úgy hiszem, különösebb hibát nem követtem el. Amit polgármesterként kötelességem volt megtenni, megtettem. Amikor például jelezték az emberek, hogy erős bűzt éreznek, azonnal hívtam az illetékes szakhatóságot, jöjjenek ki, vegyenek mintát, tisztázni kell, milyen anyagot locsoltak ki a határban engedély nélkül. Még tart a laborvizsgálat, következésképpen senki sem tudja, mit is fuvaroztak ide az osztrákok. Hadd jegyezzem azért meg, hogy ahol kipermetezték az ismeretlen anyagot, sokkal szebb a kukorica, mint máshol. Ugyanakkor látom azt is, hogy mindebből a településnek nem lesz haszna; ezért a legjobb lenne, ha betemetnék a gödröt.
Tudvalevő, hogy Zalabaksán is van osztrák gödör, Márokföldön állítólag megkérték rá az engedélyt. Látva a hivatali ügyintézés érdekességeit és az emberek passzivitását, megeshet, hogy hamarosan annyi trágyakráter lesz a környéken, mint a holdfelszínen. Különösen, mert bizonyos becslések szerint errefelé a földek fele osztrák tulajdonban van, jórészt zsebszerződések következtében. Hogy mi a véleménye a polgármesternek az elgödrösödés lehetőségéről, azt nem kérdezem meg, mert biztosra veszem, hogy erős túlzásnak tartaná. Firtatom viszont, mit gondol arról, hogy némelyek korrupciót, valóságos jatthullámot sejtenek például a nemesnépi gödörügy mögött.
Kósa László indulatba jön:
– Nemesnépen ilyesmi biztosan nem történt, de aki ilyet csak feltételezni is mer, annak ajtót mutatok.

Kállai Márton felvételei