Megkapta az obsitot a bakator

A Nyírség szabolcsi oldalán Napkor talán a legnagyobb szőlős falu. Bármerre indulunk ki a határba, hamarosan homokdombokba és dombokra felkúszó szőlősorokba ütközünk. Már a dűlők nevei is megfogják az embert: Hajnal-hágó, Kalács-hegy, Papult-kert, Ludas-tó, Orosz-kert, Rókás, Ördöngös…
A három utóbbi kert hatalmas, legalább százhektáros. Szebbnél szebb színek, illatok, formák – ha festő lennék, semmi mást nem festenék, csak azokat a dombokat, hajlatokat.
Vagy három éve jártam arra utoljára. Nyár volt, permeteztek. Egy különösen szép parcella gazdájával szóba elegyedtem.
– Vegye meg – tette le hátáról a súlyos permetezőt. – Jól fog vele járni. Van év, amikor ezer litert is lead ez a hét sor.
Belementem a játékba.
– Mennyi az ára?
– Hétezer forint.
Letettem én már akkorra a saját szőlősről, de a nevetségesen kicsi összeg hallatán elbizonytalanodtam. Észrevette ezt a gazda.
– És ajándékba megkapja a hordókat, a dézsákat, a prést. Meg ezt a permetezőt.
Ekkor végignéztem a sorokon. A végüket nem is láttam. Egy nagy domb gerincéig futottak, s onnan, Isten tudja, milyen hosszan lefelé. És belegondoltam, hogy ki fogja azt metszeni, kapálni, kacsazni, permetezni, aztán megint kapálni, permetezni és permetezni… – a vásárból persze nem lett semmi.
Pedig mindig szőlősgazda akartam lenni. Még az elhatározás napjára is pontosan emlékszem. Egy szép, zúzmarás decemberi nap volt, valamikor a hatvanas évek derekán, kint a Töviskesen, a nagyapám szőlőjében. Az öregek a karókat ráncigálták ki a földből, mi, tíz-tizenkét éves kölykök pedig önfeledten bogarásztunk a szőlőt ölelő akácosokban. Ismerős volt ott minden fa, bokor – de télen sose jártunk arra.
Akkor se jó kedvünkben mentünk. Kiadta a téeszelnök a parancsot, tavaszra kihúzgálni a szőlőtőkéket! Hogy kinek volt útjában az a falutól távoli kert, hogy kinek kellettek azok a sovány, három-négy aranykoronás homokhegyek – ma sem tudja senki. De tavaszra a tőkéket tényleg kihúzgálták, a nagy dombokat pedig leborotválták, aztán elborította szépen a semmire se jó pernye, varjúháj. Mentette mindenki a menthetőt. Mi a karókért meg a permetszeres betonkádért mentünk azon a fagyos napon – akkor, a tehénszekér mellett ballagva döntöttem el, lesz nekem szőlőm, megbosszulom a nagyapám keserűségét!
Akkor indultak romlásnak a szőlőhegyeink. Amikor a sovány földeken is búzát meg kukoricát akartak termeltetni a parasztemberrel. De nem minden téeszelnök vette olyan véresen komolyan a központi utasítást, mint a mi ópályi elnökünk. Leváltották ugyan hamarosan – de már későn. Akkorra kitakarították szinte a teljes pályi határt. Ellentétben a szomszédos Nagydobossal vagy Nyírparasznyával, ahol sikerült megvédeni a szőlősöket.
Napkoron is, ahová rendszeresen vissza-visszajárok.
Most is itt vagyok, a majdnem enyém lett szőlősorokat keresem. De csak a parcella végében álló redves szilvafa változatlan – a tőkéket ember nagyságú gaz fedi, szomorú bizonyságául, hogy három éve a gazda komolyan gondolta az adásvételt.
Nemcsak az „én” szőlőmet borítja azonban dudva. Három éve is sok volt ugyan az elhagyott parcella, most jó, ha minden huszadikat művelik. És ebben már benne vannak a napraforgó- meg kukoricatáblák is!
Az autót a kert főbejáratánál, a lassan feltöltődő gémeskút mellett hagyom, s elindulok a harmatos fűben embert keresni. De sehol senki. Csak nagy sokára egy szomorú öszvér meg hosszú kötélen egy ijedős ló. Láttomra rémült vágtába kezd, tán meg is fojtaná magát, ha a napraforgósból rá nem kiált egy férfi.
– Ritkán lát itt embert, nem csoda, hogy megijedt – nyújtja a kezét Vékony Zoltán meg a felesége. Aztán meggondolják magukat, visszahúzzák a tenyerüket. Mert poros: napraforgót csépelnek ugyanis. – Piszkos munka ez – mondják –, de napszámosra nem telik.
– Nem tud eladó parcellát véletlenül? – kérdezem, mire a negyven év körüli férfi körbemutat.
– Eladó ez majdnem mind! De nem kell senkinek. Nekem is felajánlották jóformán a fél hegyet, de minek. Elég ez a nyolcszáz négyszögöl, ez sem éri meg. Igaz, bérleti díjat nem fizetek érte, de ha összeszámolom a költségeket, kiderül, így is csak ráfizetek. De a jószág miatt muszáj egy kis tengerit, forgót termeszteni… télen máskülönben mivel etetném őket.
Az öszvér egykedvűen rágcsálja a füvet, a ló is megnyugodott végre, a gazdájuk pedig azzal folytatja, hogy ő tulajdonképpen jól jár a parlagon hagyott parcellákkal. Kaszálóként használja a kertet. De azért sajnálja a parlagfűvel felvert földeket. Meg a régi öregeket, az egykori gazdáikat.