Van már nékünk mandulaszemű Petőfink is!

Az ügyvédnő közvetítésével jutok el Petőváry Attilához, aki hosszabb ideje nyomja a kórházi ágyat, de bízik a felépülésben, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már otthon lesz. Születésnapján látogatom meg, de ez csak beszélgetésünk során derül ki. Hajdanán sikeres gerelyhajító volt, nyolc évig a felnőtt válogatottat erősítette, eredményeiért megkapta az érdemes sportoló kitüntetést. Később tanári és edzői diplomát szerzett. Sportvezetőként több egyesületnél is megfordult. Két fia vízilabdázóként vált ismertté, lánya a kajakot választotta.
– Mikor vált egyértelművé, hogy önök Petőfi rokonai? – kérdezem a hetvenéves családfőt.
– Ezt a „titkot” generációról generációra őriztük és őrizzük. Én magam is végeztem kutatásokat a délszláv származású evangélikus család múltját illetően.
– Beszéltek a családban Petőfiről?
– Nem sokat. Nagyapám, Petrovics Pál evangélikus lelkész tudatosította bennünk, hogy unokatestvéri ágon vagyunk a nagy költővel rokonságban. Nagyapám a Petőfi Társaság tagja volt, rendszeresen publikált újságokban, sőt verseket is írt. Több kötete jelent meg, köztük a Jézus mindenütt, a Zengő imák és a Trianoni zsoltárok. Budafokon egyik húsvéti prédikációját versben mondta el, híre is ment a fővárosban. Hetvenévesen még bukfencet vetett az unokáinak.
– Önök miben hasonlítanak Petőfire?
– Vérmérsékletünk, állhatatosságunk és hazafias magyarságtudatunk azonos.
Ebben van is valami. Bizonyítékul ott a család sikeres sportmúltja, Petőváry Attila és két fiának kimagasló pályafutása. Attila a vízilabdázás után edzőként a világ számos pontján megfordult, Kanadától Új-Zélandon és Ausztrálián át Japánig, végül Dél-Afrikában telepedett le a családjával. Zsolt kétszázhúszszor volt válogatott, tizenhárom év után költözött haza Olaszországból. Annak idején megírták róla az újságok, hogy Petőfi Sándor rokona, így a barátainak is volt mivel zrikálniuk. Ezekről beszélgetünk az édesapjával a kórházban, amikor nyílik az ajtó. Petőváry Zsolt kisebbik lányával együtt jön látogatóba. A fiatalember karakán kiállása, magas homloka, hangsúlyos szemöldöke és a mélybarna szemének tekintete azonnal feltűnik, talán nem túlzás azt mondanom, hogy hasonlít a nagy költőre, kivéve persze a hátrakötött haját.
Zsolt életében sorsszerű véletlenek vannak: március 15-én született és a Nemzeti Múzeummal szemben laktak. A nemzeti ünnepen kinyitotta az ablakot, előtte az ünneplő tömeg. Hiába szavalta torkaszakadtából a Nemzeti dalt, nem vették észre. Ekkor aztán meggyújtott egy petárdát, feldobta a magasba, és a robbanás zajára a közelben mindenki felkapta a fejét. A nemzetbiztonságiak is, akik percek múlva csöngettek a lakásajtón. S évről évre ez volt a koreográfia.
A Múzeum körúti lakást rendszeresen szemmel tartotta a titkosrendőrség, ugyanis Petőváryéknál gyakran rendeztek összejöveteleket, vacsorákat, ahol nem feltétlenül Petőfi verseiről vagy forradalmiságáról diskuráltak. Komoly szellemi élet zajlott náluk. Velük lakott albérlőként Horthy Miklós katonai attaséja, de a családban is volt szemmel tartandó „célszemély”, az anyai ági nagyapa, Balogh Lajos, aki megjárta az Andrássy út 60.-at, és világ életében rebellisnek számított, ráadásnak meg ott volt a petárdás tinédzser.

Mint tűz és víz. Egyikük kifogyhatatlan a szóból, másikuk kevés beszéddel is beéri. Megint a Sas-hegyen járok, ezúttal Bognárék otthonában, ahol Petőváry Attila két nővére, Zalánka és Sarolta ül a rekamién. Valami apróságon máris összeszólalkoznak, pedig még neki sem kezdtek a családmesének. Persze szerető testvérek módjára vitatkoznak, ahogy szokás.
Bognár Józsefné Petőváry Zalánka a szóvivő:
– Nem véletlenül születtünk ebben a hazában és ebben a családban. Őseink nagyon sok szépet és jót hagytak ránk. Az a hit és szellemiség, amit tőlük örököltünk, a mai napig erőforrásunk.
Zalánka néni a budapesti Szent László Gimnáziumban tanított magyart és történelmet. Mondhatni, sokat szenvedett származása miatt, egészen pontosan azért, mert nagyapja, a fentebb már megidézett Petrovics Pál evangélikus lelkész volt. Még az érettségi előtt megmondták neki, ne is adja be a felvételi papírjait, úgysem fogják javasolni továbbtanulásra. Elment hát segédmunkásnak, csak hat év után került be az egyetemre. Már javában tanított, amikor egyszer az igazgatója a fejéhez vágta: „Akinek az édesapja lelkész, az ne legyen nacionalista és klerikális dumás.” Itt valami tévedés lehet, gondolta Zalánka, összekeverték az édesapját a nagyapjával. Nem csaltak a megérzései, káderlapjára hibásan kerültek az adatok, aki írta, nem tudni miért, lelkész nagyapja gyerekének „tulajdonította”, így lett belőle megbélyegzett.
Lehoczki Andrásné Petőváry Sarolta folytatja:
– Hogy ne vigyenek el közmunkára, 1944-ben tizenhét évesen munkába álltam a Standard gyárban, ahol katonai rádióadók készültek. Megtettek politikai propagandistának, át akartak nevelni, de a végsőkig ellenálltam. Nehéz körülmények közt éltünk, tulajdonképpen én voltam az egyetlen kereső a családban, apámnak csak jóval később – amikor hazakerült másfél éves orosz hadifogságából – sikerült állást szerezni a maróműhelyben, később számla- és pénztárellenőr volt. Nekem 1956-ban ide adták a káderlapomat, az is szerepelt rajta, hogy „klerikális” és „kispolgári környezetben él”. Nyugdíjba hites könyvvizsgálóként mentem.
Sári néni nem tartja magát különleges embernek azért, mert Petőfi Sándort a rokonai közt tudhatja. Verseit persze szívesen olvasgatja, de ennyi és nem több. Ugyanerről kérdezem Zalánkát is.
– Az egyetemen Pándi Pál, a hatvanas évek ismert Petőfi-kutatója vizsgáztatott – meséli. – Az előttem lévő Petőfit húzta, de nem tudta a tételt, csak makogott. Pándi felém fordult: „Na, kis Petőfi, folytassa maga!” Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ki vagyok, én pedig nem mertem megkérdezni.
A Petőfi-rokonságra a gimnáziumban is fény derült. Amikor a növendékek kíváncsiskodtak, Zalánka tanárnő ezzel tért ki a válasz alól: „Ha a fa törzsére hivatkozom, nem vagyok méltó, mert gyümölcsét még nem hoztam, a levél meg hallgasson.” Hogy ebből mit értettek a gyerekek, azt nem tudni, viszont a felnőttek nagyon is értették a szavait, esetenként a fegyelmit sem úszta meg. Egyik érettségi vizsgájára úgy ment oda az elnök, hogy előre közölte vele, miután nacionalistaként és klerikálisként van számon tartva, jobban oda fog figyelni az elhangzottakra, melyekről egyébként is jelentést kell írnia.
Észrevétlenül suhannak az órák Zalánka és Sarolta társaságában, sok-sok mindent felidéznek családjuk történetéből, köztük nagyapjuk Erdélyből való meneküléséről, édesapjuk orosz hadifogságáról, meg aztán a barguzini Petőfi-csontvázról. Ez a téma különösen érdekes az ő olvasatukban. Különbözik is a véleményük a rokon szibériai száműzetéséről és maradványainak megleléséről, újabb vita kerekedik hát.
Azt már az ajtóban mondják:
– Talán még Czeizel doktor sem tudja, hogy mi létezünk, pedig ő is foglalkozott a Petőfi-családfával…

A végére tartogattam egy meglepő tényt. Petőfi Sándor oldalági rokonságának legkisebb férfi tagja karácsonykor volt négyéves. Nézem a fényképét, mintha japán (!) lenne. Sokat nem is tévedek: a mosolygós barna fiúcska, Etele Ashato édesanyja valóban japán származású. Az apuka pedig ifjabb Petőváry Attila. Dél-Afrikában élnek.
Sándor, gondoltad volna…?

Németh András Péter felvételei