Amikor megindulnak a hegyek…

Gyönyörű! – tekint felfelé Kraft János geológus. – Gyönyörű – ismétli szinte csodálattal.
A dunaszekcsői Várhegyet nézzük, aztán egy mesterséges árkot, majd azon túl a Szent János-hegyet.
A két hegy – nem hegyek persze ezek, alig hetven méterrel emelkednek a Duna fölé – oldala csúszott meg  kétszáz méter hosszan.
Úgy egymillió tonnányi lösz indult meg. Ekkora suvadást Magyarországon még nem tanulmányozhattak geológusok. Ezért hát a tudós elragadtatása.
A Duna felől érkeztem, lássam, milyen arcot mutat onnan a suvadás.
A parton hajó horgonyzott, ahhoz bukdácsoltam először a gát kövei között. Ahogy közelebb értem, láttam, jó ötven méter hosszúságú félszigetnél kötött ki a vízi jármű.
– Ahol most állunk, az tegnap emelkedett ki a mederből – lepett meg a kijelentésével Dobozi Roland matróz.
Márpedig neki hihetek, hajójával naponta járja a Dunát, mér, s a vízállásnak megfelelően helyezi el a bójákat. Ha netán kételkednék a szavában, akkor is meggyőzne az orrom. A tömény mocsárszag a felszínre került kagylók tömegéből ered. Szárazra kerülve pusztultak el, s rohadnak.
A kőgát mögött férfiak csoportja, geológusok, katasztrófavédelmisek. Hozzájuk fordulok magyarázatért. Miként lehetséges, hogy a löszfal suvadt, a meder meg emelkedett?
– A leomló irtózatos mennyiségű lösz nyomta fel a partot – veszi magához a szót Kraft János. – Úgy képzelje el, mint amikor az ember a cipőjével sárba lép. A sár lenyomódik, de körülötte feltüremkedik.
– Ezt értem, de miért omlott le egyáltalán a fal?
– Hol kezdjem?
– Hát az elején…
– Na, most következik egy másfél órás előadás – nevet a katasztrófavédelmis.
Kraft János nem törődik a csipkelődéssel, láthatóan elemében van. Tíz éve figyeli a hegyet, akkor lyukadt ki a tetőn lévő víztartály.
– Kétszáz köbméter víz folyt el, egy egész tartály tartalma.
– Én négyezerről hallottam… – jegyzem meg.
Beszélik ugyanis a faluban, hogy őket gyanúsították a víz lopásával, mivel nagy volt a különbség a mért és a fogyott víz között. Mire rájöttek, hogy a tartály lyukas, jócskán szivárgott a víz.
– Nézze, én azt az adatot mondhatom, amelyet nekem is adtak. De akár így, akár úgy, a mostani omlás nem közvetlenül amiatt történt. Az ember ugyanis már több ezer éve fúrja-faragja a löszpartot. Mára olyan a felszíne, mint egy sajtnak.
Mielőtt folytatná a tudós, ugorjunk be egy percre a polgármesterhez. Többre nem is nagyon lenne időnk, Faller Jánost a két nap alatt, amíg a faluban időztem, csak futólépésben láttam közlekedni. Tárgyalt hatóságokkal, rohant aláírni a szomszéd faluba, rendőröknek ebédet rendelt, mindenféle tudós embereket fogadott, szaladgált ide-oda.
– Nincs baj, írd meg, hogy semmi baj – ültet le az irodájában. – Nehogy nekem pánikot kelts, hogy nem lesz víz, meg ilyesmi.
Na igen, hiszen a falu javarészt abból a tározóból kapja a vizet, amely a löszfal omlásától tizenöt méterre található.
– Ha nincs baj, akkor miért terveznek új tározót?
– Nehogy azt írd, hogy nincs baj – neveti el magát. – Mert még visszaveszik azt a hatvanmilliót, amit kaptunk az új víztorony építésére.
– A végén még pánikot keltek…
– Ide figyelj! Azt írd meg, hogy a víztorony építésekor a negyventonnás teherautók alatt tönkre fog menni az útjaink egy része, több millió forintos lesz a kárunk, azt pedig nem térítik meg nekünk. Meg, hogy az omláshoz műszereket kellene telepíteni, az is több millió, arra sem adnak. Ezt írd meg!
Ez utóbbit Kraft János is megerősíti, napok óta várják a műszereket, amelyekkel az egyedülálló méréseket elvégezhetik.
– A hegy tehát olyan – folytatja –, mint egy egér rágta sajt, a rómaiak óta lakott, ők még várat is emeltek rá, innen is a neve, Várhegy.
A sok aprócska repedésbe befolyt a víz, telente fagyott, tágította, s az évszázadokon keresztül folyamatosan mállott, szakadt az oldala. A mostani suvadáshoz kellett még két igen száraz év, a 2005-ös és a 2006-os. A lösz ekkor összébb húzódott. A repedésekbe folyt az utóbbi fél év bő csapadéka, egészen a talapzatig, amely viszont agyagból áll.
– Az agyagot hiába éri víz, nem ereszti át, de a felszíne síkossá válik – magyarázza a geológus. – Éppen olyan, mint a szappan. Hiába éri víz, a belseje csontszáraz marad, a külseje viszont úgy csúszik, hogy ha nem vigyáz, kiugrik a kezéből. A repedéseken keresztül a löszfalat tartó agyagtalapzatig szivárgott a víz, s a löszfal lecsúszott róla.
Ennyi elmélet után éppen ideje, hogy lássuk a gyakorlatot. Szűk ösvényen kaptatunk felfelé egészen a Töröklyukig. A több száz éve ismert képződmény egy hosszú keskeny barlang szűk bejárattal, előtte rács, hogy illetéktelenek ne merészkedjenek be. Természetesen felfeszítve…
– Ilyennel lehet tele a hegy gyomra – magyarázza a geológus. – Egy efféle üreg szakadhatott be, aztán még egy, végül sorozatban a többi. Ez vezetett a suvadáshoz, pontosabban a zökkenéshez, ami végül sárfolyással végződött – utal a Duna medrében mosódó agyagra.
Indulunk tovább a szakadék aljához.
– Engem hív a feleségem – tréfálkozik a katasztrófavédelmis, jelezvén, hogy ő a maga részéről befejezte a terepszemlét, inkább a biztonságosabb Duna-partot választja.
Pedig a pazar látvány még csak most következik.
Előttünk a Szent János-hegyről leszakadt löszfal tornyosul, oldalt pedig egy darabjaira tört ház.
Mellettem már egy másik szakember, Oszvald Tamás, a Magyar Bányászati és Földtani Intézet szakági főgeológusa. A szakági kifejezés közérthetőbben fogalmazva katasztrófageológust jelent.
– Itt olyan irdatlan mennyiségű löszről van szó, amelynek a mozgását az ember tevékenysége nemigen tudja befolyásolni – fogalmazza a Kraft Jánostól némileg eltérő véleményét a jelenség okáról. – A lösz omlásáért egyértelműen a Duna a felelős. Mint ahogy Érdtől Mohácsig mindenütt.
Ez persze nem véletlen, már egy Coriolis nevezetű derék francia tudós megfigyelte a XIX. században, hogy az észak–déli irányba tartó folyók nagyobb előszeretettel rombolják a nyugati partjukat. Az ok egyszerű: a föld forgása miatt a víz inkább arra tart. A lösszel pedig viszonylag könnyű a folyó dolga, mivel a jégkorszakok idején a gleccserek morénájából aprózódott finom szemcséjű homokból áll.
– Oda ne lépjen – figyelmeztet a geológus, amikor a romház és a löszfal között nézelődöm. – Az a rész aprózódik most, s bármikor megmozdulhat. Elég lehet egy ember súlya is.
Hallgatok rá, ő csak tudja.
– Irtózatos a feszültség azon a részen – mondja, amikor mellé érek –, s folyamatosan oldódik ki. Az ilyesmire nagyon érzékeny vagyok.
A romhalmazhoz lépek. Ahogy látom, nyaraló lehetett.
– Minden kedves, buta embernek üzenet lehet a látvány, hogy ilyen helyre nem szabad építkezni.
Hagyjuk ismét magukra a tudósokat, s keressük meg a ház egyik tulajdonosát, Gyurica Lászlót. Sokáig nem kell caplatnom, a Duna partján lakik, csak néhány száz méterrel arrébb, nem a hegy árnyékában.
– Gyerekek, baj van. Nem látom a házat.
Ezekkel a mondatokkal hívta fel az omlás másnapján az egyik barátja. A Dunán horgászott, csónakból, felnézett a Szent János-hegyre, és nem látta. Mármint a házat. Eltűnt.
A férfi a feleségével kedvesen fogad, megkávéztat, családi albumot mutat, csak egyet nem tud: akar-e nekem mondani valamit. Merthogy a bátyja, János, akivel felesben az ingatlan tulajdonosa, a lelkére kötötte: a sajtónak egy szót se. Nem tudja, hogy a biztosítóval folyó küzdelmében mi a jobb nekik, ha írnak róluk az újságok, vagy ha hallgatnak.
– Mert nem akar fizetni a biztosító?
Nagyot nem kockáztattam a kérdésemmel.
– Nem – hangzik a lakonikusan.
Az, hogy a ház menthetetlen, a szaporodó repedésekből évekkel ezelőtt sejteni lehetett. Az ötszáz négyszögöles telket a kilencvenes évek elején vásárolták, szőlőt telepítettek rá, a Dunához közel eső részére pedig engedélyt kértek gazdasági épület felhúzására. Jó közel a szakadék széléhez, minél szebb legyen a kilátás… Csinos kis nyaraló lett belőle, még három tornácoszlop is kerekedett hozzá, látom a fényképen.
– Nem nyaraltunk mi abban egyszer sem – válaszolja megjegyzésemre a férfi. – Legfeljebb a vendégeinket vittük ki, gyönyörködtünk a panorámában.
Amikor repedezni kezdtek a falak, szóltak az Uniqának.
– Minden rendben, csak még a használatba vételi engedélyt küldjem el, válaszolták. Hát azt nem találtam. Elfelejtettük megkérni rá… Ők pedig nem figyelmeztettek. Pedig oda kellett volna írniuk a záradékba, nem igaz? Csak a pénzt szedték.
– Nem is tudtatok róla, hogy szükséges?
– Kiderült, az általános tájékoztatóban ott van, apró betűkkel. De hát ki szokta azt elolvasni?
Felesége hallgatja a beszélgetésünket, néha bólogat, de most megszólal:
– De nem csak a pénzről van szó, hidd el. Nem kívánom senkinek, hogy megtudja, milyen érzés volt az, amikor kimentünk. Kicsit olyan volt, mint amikor meghal valakinek a hozzátartozója.
Hagyjuk most magukra a Gyurica házaspárt, segíteni úgysem tudnánk rajtuk, s induljunk a többiek után Oszvald Tamással, le azokhoz az épületekhez, amelyeket közvetlenül a suvadás alatt láttunk, nem messzi a Duna partjától.
– S az ilyen házak használatba vételéhez hogyan adhattak szakhatósági hozzájárulást? – kérdezem az épületekhez érve.
Nyaraló benyomását keltik ezek az épületek is, különösen az, amelyiknek az eleje legalább egy méterrel magasabban áll, mint a hátulja. Már csak az a kérdés, hogy a lösz fog előbb rázúdulni, vagy az alatta púposodó földtömeg billenti a hátuljára.
– Ezekhez? Természetesen sehogy.
Márpedig a mohácsi földhivatalban az egyikre már be is jegyezték a használatba vételt. Annak ellenére, hogy a mohácsi jegyző által kiadott engedélyt a Dél-dunántúli Közigazgatási Hivatal megsemmisítette…
A kacifántos ügyet később a mohácsi jegyzőnél bogoztam, majd Pécsett az ingatlan tulajdonosánál, Pichler Józsefnél. Hogy mire jutottam, az szétfeszítené ennek a riportnak a kereteit, ám a következő számunkban szívesen megosztom az olvasókkal.
Most inkább kerüljünk még egyet a Várhegy koronájára, lássuk azt a nagy hírű panorámát. Kalauzunknak pedig kérjünk fel egy kedves helybéli hölgyet, Fischer Évát.
A fennsík közepén ott a víztározó, szélén néhány hétvégi ház – ne is firtassuk már, engedéllyel épültek-e –, és lugasok mindenfelé.
– Ez volt az én szőlőm – mutatja az asszony.
A sorok egészen a szakadék széléig futnak – majd a huzalok megfeszülnek, s úgy húsz méterrel lejjebb folytatódnak. A két rész között egy elszakadni képtelen, megnyúlt műanyag vízvezeték feszül. Közelükben pedig egy emberi koponya. Aztán vagy még három. Valamikor temetkezhettek erre a helyre, talán még a rómaiak.
A panoráma amúgy pazar, kétségtelen. A távolban falu fényei, lankák, alattam pedig, hetven méter mélyen, hosszú ezüstcsík kanyarog. A Duna.
– Augusztus 20-án vettem észre a repedést – meséli Éva. – Akkor még vékonyka volt, mint a körmöm, de két hét múlva már a kapa nyelét is bele tudtam dugni. Nagyon elkeseredtem, mert akkor már tudtam, hogy vége.
– Egy asszony nem szokta ennyire szeretni a szőlészkedést…
– Nem is azért. Inkább a végtelen szabadság miatt, amit a hegyen éreztem… Majd’ minden szombatomat itt kezdtem. Többször is meg akarták venni, de nem adtam. Hát, most ment magától…

Németh András Péter felvételei