Várólistán tanult fájdalom

Péntek délután van, az egri Markhot Ferenc Kórház ortopédiai osztályának a kórterme szinte kong az ürességtől. Csupán a sarokban fekszik egy asszony. Pontosabban üldögél az ágyában. Néhány napja műtötték a jobb térdét.
– Legalább nem unatkozom – mutat helyet a támla nélküli széken, amikor kérdezem, nem zavarom-e –, úgysincs kivel beszélgetnem. Két éve még tele volt a kórterem – meséli –, pedig nem négy ágy volt benne, hanem hat.
Földi Albertné már csak tudja, a mostani műtéte nem az első. 2006­ban a bal térdébe ültettek protézist. Fájdalmaival először reumatológushoz utalták Parádfürdőre, ám hiába, a kezelések csupán enyhítettek gyötrelmén, de azt sem túlságosan sokáig. Hamar egyértelművé vált: meg kell műteni.
– Mit érez az, akinek elkoptak a térdízületei?
– Látott már röntgenfelvételt elhasználódott térdízületekről? – kérdez vissza.
– Még nem.
– Én láttam, megmutatta a doktor úr. Olyan, mint a fűrész. Tüskékkel van tele. Na, hát képzelheti, milyen érzés.
Ha olyan, mint a fűrész, akkor hangot is ad, járás közben ropog. De ez még hagyján. Hanem a fájdalom…
– Nappal még csak elviseli az ember, mert elterelődik a figyelme. De éjszaka. Amikor csönd van. Az borzalmas. Ilyenkor képtelenség pihenni. Ha meg nem alszom, reggel fáradtan kelek fel, s nappal semmihez sincs türelmem.
Az asszony egy idő után már a ház körüli munkát sem tudta elvégezni. Végül mindenét pénzzé tette, s beköltözött Egerbe.
– Pedig nekem még istenes a helyzetem, alig másfél évet kellett várnom a műtétre. Mondták a többiek, amikor nem egyedül feküdtünk a kórteremben, mekkora szerencsénk van. Hanem akik most kerülnek a várólistára…

*

– Ha ma, 2008. január 25-én felveszünk egy beteget térdműtétre, azt 1460 nap múlva tudjuk megoperálni.
Az annyi mint – számolom magamban – négy év. Berhés Istvánt, az egri kórház megbízott orvos igazgatóját hallgatom. A kórház – a kaposvári mellett – hosszú várólistájáról híresült el. Nemcsak a térdműtétekre kell várni évekig, hanem a csípőprotézisekre is – 760 napot –, illetve a szürke hályog eltávolítására, ahol 487 nap a várakozási idő.
– Hogy el tudnánk-e látni valamennyi beteget? – ismétli a kérdésemet a kórház vezetője. – Természetesen. Ha engedné a TVK.
A TVK betűszó feloldása: teljesítményvolumen-korlát. Magyarul: a kórház gyógyító tevékenységének korlátozása.
– Adott keretből gazdálkodunk – magyarázza Berhés doktor –, márpedig életmentő műtét vagy olyan beavatkozás, amelynek elmaradása által a beteg állapota rosszabbodna, nem halasztható. Az olyan betegeknek tehát, akiknek a gyógyulási esélyük nem romlik, várniuk kell. Ők kerülnek a várólistára.
A TVK hatása azonnal jelentkezett. A csípő- és térdműtétek száma az áprilisi korlátozást követően nyárra a negyedére csökkent, s már 7–8 évre nőtt az előjegyzési idő.
– A tarthatatlan állapot végül enyhült – így a kórházvezető –, szakzsargonnal élve: plusz súlyszámokat kapott a kórház. De nem elegendőt.
– Más kórházakban miért nem duzzadt fel ennyire a várólistán lévő betegek száma? – kérdezek rá.
– Nézze, erről nekem nehéz beszélnem. A mi kórházunknak jó a híre, szívesen gyógyíttatják magukat a betegek nálunk. Ám ennek nem az a következménye, hogy több pénzt kapunk a gyógyításra. Dehogy. Inkább a beteget utaztatják más kórházba, oda, ahol pénz van.
Az asztalon a megyei lap aznapi száma, benne vezető helyen a kórházban kialakult állapot. S az, hogy a megye más kórházában, például a hatvaniban, nem kell várni a szemlencseműtétre, mert azt egynapos beavatkozás keretében elvégzik.
– Azt hiszi, mi nem kértük a lehetőségét? – dohog az orvos. – Hiszen mindenkinek ez az érdeke. Nemcsak a betegnek, de a költségvetésnek is, hiszen sokkal olcsóbb.
– S miért nem pályáznak keretszámra?
– Azt mondták, most nincs rá pénz.
Nem egészen értem, hogy az olcsóbbra miért nincs, de nem forszírozom.
– Még szerencse, hogy a szürke hályogba nem lehet belehalni – jegyzem meg.
– Abba nem, de az efféle beavatkozásra általában idős betegek várnak, akiknek egy részük már nem éri meg, hogy a listán rájuk kerüljön a sor.

*

– Az egyszerűség kedvéért beszéljünk most kétféle fájdalomról.
Császár Noémi pszichológus szavait hallgatom az Országos Gerincgyógyászati Központban. Amikor Varga Péter Pállal, az intézményt vezető főigazgatóval beszélgettem a várólistákról, már tudtam, hogy meg kell keresnem a lélekgyógyászt is, mert fontos adalékokat tudhatok meg tőle. Az intézetben most másfél évet kell várni a gerincműtétre. Az időhosszt szeretnék legalább az európai átlagra, egy évre leszorítani. Az ideális persze a „just in time”, vagyis az előkészítés utáni azonnali beavatkozás volna, ám annak is örülnek, hogy nem hat év a várakozási idő, mint novemberben volt. Az azonnali beavatkozásnak csakis anyagi korlátai vannak, az intézetben tizennégy sebész gyógyít, mellettük pedig közel ugyanennyi pszichológus teszi ugyanezt.
Nos, ez volt az a mondat, amire felkaptam a fejem. Miért van szükség pszichológusra egy olyan területen, ahol a laikus inkább szikét és csavarhúzót képzel hasznosnak?
– Az egyik fajta fájdalmat – folytatja Császár Noémi – úgy kell elképzelni, mint amikor valakinek eltörik a karja. Fáj, ám amikor a csont beforr, a fájdalom elmúlik, s a beteg elfelejtheti. De van másféle fájdalom is, amit nem felejt el az ember szervezete.
Ilyen a legtöbb gerincbetegé. Pontosabban: a várólistán lévő gerincbetegeké. A fájdalom ugyanis olyan erősen és hosszan éri a beteget, hogy azt a műtét után a legkisebb hatásra is érzi.
– Úgy kell ezt elképzelnünk, mint egy mimózalelkű embert, akiben hosszan tartó bánat hatására nagyfokú érzékenység alakul ki – magyarázza. – Utána elég, ha csúnyán néznek rá, máris elsírja magát. Egy gerincműtöttet, aki hosszú ideig várt a gyógyítására, elég, ha meglöknek a buszon. Más talán észre sem venné, neki viszont akár úgy is fájhat a háta, mint a műtéte előtt. Gerincbetegből fájdalombeteggé vált.
A következmény pedig: a műtött inkább ki sem megy az utcára. Mindebből viszont két újabb dolog következik: mivel nem tud megfelelni az elvárásoknak, elveszti a munkahelyét, le kell százalékolni, s elsorvadnak a kapcsolatai is. A mozgásszegény életmód miatt pedig előbb-utóbb elhízik, s az újabb valószínűsíthető következmények: magas vérnyomás és/vagy cukorbetegség. Innen egy lépés a szív- és érrendszeri károsodás. A végkifejletet fölösleges taglalnom…
– Azt mondják, azért kell várni a betegnek a műtétre, mert nincs rá pénz – folytatja Császár Noémi. – Közben pedig a várólistánál drágább megoldást el sem lehetne képzelni.
Mert azt számolta-e már valaki, hogy mennyibe kerül a beteg gyógyszere arra az időszakra, amíg a műtétre vár? Mekkora az az összeg, amelyet leszázalékolása után fizet ki neki a nyugdíjfolyósító intézet, ahelyett, hogy ő fizetne be munkája után?
A kérdést később feltettem Molnár Attilának, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozási főosztályvezető-helyettesének. A tisztviselő személyesen nem tudott fogadni, a telefonban pedig többszöri rákérdezésemre kijelentette, hogy a várólistás betegek gyógyítása nem igazán kerül többe. Arra, hogy a „nem igazán" hány forint, nem kaptam választ.
– A gond azonban nem a várólistával kezdődik – teljesíti ki a képet a pszichológus –, hanem avval, hogy egyáltalán valaki gerincbeteggé válik. Márpedig a magyar lakosság kétharmada gerincfájdalom miatt életében legalább egyszer felkeresi az orvosát.
A krónikus gerincbetegség is, mint ahogy a legtöbb egyéb baj, általában lelki eredetű. A stresszes életmód, a feszültség az izom megfeszülésével jár – a beteg persze ezt nem veszi észre –, tartása változik, a gerincoszlop deformálódhat. Innen már csak egy lépés a fájdalom. Ha mindezt megelőznénk – nos, ez volna a legolcsóbb.
– S az ön által vezetett pszichológuscsoport miképpen tud segíteni a gerincműtöttek fájdalmán? – terelgetem a szót eredeti témánkra.
– Ahogy a szervezet képes megtanulni a fájdalmat, úgy el is lehet felejtetni vele. Beszélgetésekkel, stresszoldó gyógyszerekkel, antidepresszánsokkal. A baj csak az, hogy erre egyetlen fillért sem kap az intézet.
– Úgy érti, hogy nem támogatja a tevékenységüket az Országos Egészségbiztosítási Pénztár?
– Pontosan. Az az elvük, hogy valaki vagy mozgásszervi beteg, vagy a lelkét kell gyógyítani. De a kettőt együtt nem támogatja. Mintha az embert ketté lehetne szakítani.
– Akkor miből végzik a tevékenységüket?
– Engem a Károli Gáspár egyetem alkalmaz, ott vagyok egyetemi docens. A munkacsoport költségeit pedig a Gerincgyógyászati Központ gazdálkodja ki.

*

Nekem, aki nem vagyok orvos, a várólistát a szívgyógyászatban a legnehezebb elképzelnem. Hiszen – gondolom laikusként – a szív betegségei, bár lehetnek előjelei, váratlanul törnek a betegre, s akár a halálát is okozhatják.
Kételyemet először Szőnyi Tibor főorvossal, az Országos Kardiológiai Intézet munkatársával osztom meg.
– A teljesítmény korlátozása a szívgyógyászatban valóban rendkívül kockázatos – magyarázza nyugodt hangon –, hiszen elég egy front, s az akut vagy sürgető műtétek miatt hátrébb szorulnak a sorban az előjegyzett betegek.
– Milyen hosszú a lista?
– A szívsebészeten 1–2 hónap, a belgyógyászaton két hónap, a gyermek-szívgyógyászaton 3–4 hónap.
– Elő szokott-e fordulni, hogy a várólistán lévő beteg nem éri meg, hogy sorra kerüljön?
Az orvos hangszíne most sem változik.
– Elő szokott fordulni.
Hirtelen nem tudok mit mondani, de az orvos folytatja.
– Nézze, nem rajtunk múlik. Az intézet maximális kihasználtsággal dolgozik, de a korlátokat mi sem léphetjük át. Csak az elmúlt hetekben két altatóorvos és négy belgyógyász hagyta el az intézetet. Többségük külföldön folytatja.
– Mennyi idő után tudják őket pótolni?
– A hatéves egyetemi idő elvégzése után nyolc évvel szerezhető meg a szakorvosi vizsga, s eltelik még 3–4 év, amikor már le merem küldeni a kollégát, hogy biztos kézzel végezzen el egy katéterezést.
Már csukom be a jegyzetfüzetemet, amikor rákérdez:
– Olvasta a Magyar Közlöny január 23-i számát? Nem? Nézze meg. Mostantól a járó betegekre is várólistát kell vezetni. Értelmét nem látjuk, viszont az amúgy is kevés orvos nem csekély papírmunkája tovább fog növekedni.

*

A rendelkezés miatt háborog másnap reggel Tomcsányi János osztályvezető főorvos a Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológiáján.
– Végrehajthatatlan – summázza a véleményét. – Amióta megjelent, keresem a kiötlőit, de elérhetetlenek. Mindketten külföldön vannak.
– Tulajdonképpen mi a gond a rendelkezéssel?
– Mondom, végrehajthatatlan. Egy listán kell például vezetni a koszorúérfestést és a szívritmus-szabályozást. Ha az egyikre egymás után tíz, listán lévő beteg vár, addig nem lehet gyógyítani a többit. Hiába végezné azt másik orvos – emeli a hangját. – Mint amikor bemegy a boltba, de addig nem kaphat tejet, amíg az előtte állók nem vesznek tíz kiló kenyeret. Példátlan – emeli a hangját. – Ilyen még nem volt a magyar egészségügyben.
Kérdeznem sem kell már, beszél magától.
– Vagy itt van egy másik része a rendelkezésnek. Megkatéterezem a beteget, megállapítom, hogy koszorúér-tágításra van szüksége. De nem tehetem meg, mert előbb várólistára kell tennem. Aztán majd egyszer rákerül a sor. Kínozzam meg kétszer a beteget? Ráadásul az sem biztos, hogy megéri. Vállalhatatlan! Ez etikailag vállalhatatlan.
– S mit fog tenni?
– Természetesen meggyógyítom a beteget. Erre tettem esküt.
– S ha beperelik?
– Hát pereljenek! De azt is mondják akkor meg, kit perelhetnek például annak a betegünknek a hozzátartozói, aki a várólistán február 26-ára volt EKG-ra kijelölve. Csak éppen nem várt addig. Időközben elvitte a szíve.

Fotók: Bohanek Miklós, Kállai Márton, Ujvári Sándor