Szélmalomharc a kínai piacokon

– A tűzoltóknak segítségre van szükségük – hallom Szilágyi Zoltán rendőr törzszászlós talky-walkyján a hangot.
A Ganz egyik kapujában állok a rendőrautó mellett. A Kőbányai úti, egykor világhírű gyáróriás épületeinek túlnyomó többsége lepukkadt, s raktár-, illetve üzlethelyiségként szolgál.
Az ingatlan nagy része ma a kínaiak tulajdonában van.
Éppen arról beszélgetek a rendőrökkel, hogy a szemben lévő Négy Tigris nevezetű piacot Dávid Ferenc, a Vállalkozók Országos Szövetségének főtitkára egy rádióműsorban a feketekereskedelem egyik ikonjának nevezte. Említem nekik azt is, hogy az elmúlt nyáron miként kínáltak ugyanott 160 ezer forintért nyelvvizsga-bizonyítványt, no meg azt, hogy amikor a vámosokkal tartottam, egyetlen ellenőrzésükön több mint négymillió forintnyi hamisított ruhaneműt foglaltak le. S ezt hetente legalább kétszer megismétlik.
– Azóta sem változott semmi – bólogatnak a rendőrök, akik az ellenőrzéseken ezúttal közvetlenül nem vesznek részt, mert szükség esetén így tudnak azonnal bármelyik hatóság segítségére sietni.
Mint például most is.
– Senki sem hajlandó vállalni, hogy az övé – mutat Juhász Attila tűzoltó őrnagy a bejárathoz kipakolt hatalmas ing-, póló- és fehérneműhalomra. – Márpedig ez itt nem maradhat. A bejáratot szabadon kell hagyniuk, hogy veszély esetén el lehessen hagyni az épületet.
Körülöttünk tömeg, többségük kínai. Senki sem mozdul.
– Ha senki sem jelentkezik, elszállíttatom – jelenti ki a rendőr.
Egy sötétebb arcú férfi érkezik, afgán nemzetiségű, de jól beszél magyarul. Javasolja, hogy menjenek el a rendőrök, akkor előkerül a ruharakás gazdája is. A többiek bólogatnak, a rendőrök pedig valóban elhagyják az épületet.
– Ez itt így megy? – képedek el.
– Félnek tőlük – magyarázza az afgán. – Ezek ilyenek. Nem szeretik a rendőrt. Nem tudom, miért. Inkább elszaladnak. Még az árut is otthagyják…
Végül egy kínai fiú megérkezik, a tűzoltó felírja az adatait, szabálysértési eljárást indít ellene, s kéri, hogy szedje le a ruhákat a bejárat elől. A fiú csigalassúsággal mozdul.
– És a sárga csíkon kívül ne pakoljanak.
A bódésoron csaknem egybeér az áruhalom, jóllehet az előírás szerint az üzlet elé legfeljebb hatvan centire lehet kipakolni, a többit szabadon kell hagyni. A kínaiak egykedvűen álldogálnak, értik, nem értik, nem lehet tudni. A tűzoltó láthatóan tehetetlen, indul tovább.
– Nem túl hatékony… – jegyzem meg, mire a szelíd lánglovag magasabb hangra kapcsol. – Értsék már meg, az önök érdekében történik. Ha tűz ütne ki, hogy menekülnének?
Kezdem sajnálni az őrnagyot, aki végül a piacfenntartó cég irodájában köt ki. Felhívja a figyelmet a szabályok betartatására, jegyzőkönyvet vesz fel. A sárga csík felfestésére tizenöt napot ad. Félegyházi Edit ügyvezető igazgató a tűzoltókkal nem vitatkozik, sokkal inkább az izgatja, jogosult vagyok-e megírni, amit tapasztaltam.
A razzia délután folytatódik, ezúttal a munkaügyisekhez csatlakozom, Szövő Gyuláné ellenőrrel tartok. Utunk a Négy Tigrisre vezet, az egyik török büféhez.
A büfé előtt gírosztömb, mellette férfi téblábol, nem tudható, hogy vevő-e vagy munkavállaló. A két büfés asszony viszont bizonyosan alkalmazott, az ellenőr az irataikat kéri, majd egyenként jegyzőkönyvet vesz fel velük a bódé háta mögött.
– Önt tanúként hallgatom meg – világosítja fel az előtte álldogáló Borbáth Kelemennét. – Figyelmeztetem, hogy az igazat kell mondania, különben 500 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható.
– Törvényt azt tudnak szabni, de munkahelyet teremteni azt nem – replikázik az asszony, de azért készségesen válaszolgat.
– Honnan jár be?
– Tápióságból.
– Olyan messziről? Mindennap?
– Mindennap.
– Mióta?
– Az év elején kezdtem.
– Csak azért, mert az alkalmi munkavállalói könyvében erre az évre összesen ötször ragasztottak bélyeget.
A bélyeg – hivatalos nevén: közteherjegy – értékének egy napra legkevesebb 400 forintnak kell lennie. Minden munkakezdés előtt be kell ragasztani, s jegyezni mellé a dátumot, hogy melyik napra vonatkozik. A bélyeg ott van a könyvben, a dátum azonban hiányos, a nap hiányzik.
– Ez a módszerük – osztja meg a tapasztalatait az ellenőr, miközben a két büfés váltja egymást a meghallgatáson. – Nem írják be a dátumot, aztán ha érkezünk, gyorsan pótolják. Csak most nem sikerült. Egyébként az alkalmazottakat sajnálom a legjobban. Néhány ezer forintért dolgoznak, miközben semmiféle biztosításuk nincsen.
A másik büfés is hasonlóan vall, vállát vonogatja, s láthatóan nemigen izgatja, hogy a főnöke több százezres büntetésre számíthat. Nemcsak a bélyeg hiányzik, de szerződést sem kötött a büfésekkel, elszámolást nem szoktak kapni, s még csak a működési engedély sem került elő.
– Amit ennél a büfénél találtunk, azt szinte valamennyi árusnál láthatta volna – osztja meg a tapasztalatait az ellenőr. – De ezekkel legalább szót lehetett érteni. Nem úgy, mint a kínaiakkal.
Ha belegondolok, hogy csak a Négy Tigrisen több mint ezer bódéban árusítanak…
Aranka neve fogalom a piacon. Még a nyáron hallottam, hogy az árusok csak a vámosoktól tartanak, meg tőle. A többi hatóságtól azért nem, mert ha kiróják is a büntetést, az elenyészik az illegális árusításból befolyó összeg mellett, vagy sokszor be sem lehet hajtani, mert a kínai a legtöbb esetben föllelhetetlen. A vámosoknak viszont van tekintélyük, mert az áruhamis termékeket azonnal elkobozzák. S ez kár.
Aranka pedig bezárathatja a büfét, ami szintén bevételkiesés.
A razzia másnapjának délelőttjén ezt a bizonyos Arankát, vagyis Kovács Aranka tiszti főorvost, illetve két főből álló csapatát kísérem. Az ellenőrök ezúttal ismét a Ganzot választják. Az egyik épület távoli sarka felé tartunk, a Bermuda büfébe.
Az üzletet ketten viszik, az alkalmazottak itt is meglehetősen apatikusan fogadják az ellenőrzést. Aranka rutinosan nyitja a fagyasztót – a kötelező hőmérő hiányzik belőle, a húst és a zöldséget szabálytalanul egymás mellett tárolják, s egy kivétellel fel sincsenek címkézve. A saláták származási helye ismeretlen. A készételek a pulton hűtés és melegítés nélküliek – s a hőmérő szerint 20-25 fokosak.
– Ezeket vagy hűtve kellene tárolni, nulla és öt fok között, vagy hatvan fok felett – magyarázza a tiszti főorvos.
Az alkalmazottak bólogatnak.
A tüdőszűrésen való részvételükről nincs igazolásuk, a vegyszert szabálytalanul tárolják, derül még ki, amikor idősebb férfi érkezik a Belvárosból a HACCP-vel. A betűszó azt a könyvet jelöli, amelyben egyebek között az ételek hőmérsékletét kellene naprakészen jegyezni. A könyv üres, még a fejrésze sincs kitöltve.
– Éppen most kezdtem volna… – próbálkozik a férfi.
– Maga ezt nekem elhinné? – néz rá Aranka.
– Kérem, én hívő ember vagyok… – válaszolja szenvtelen arccal, de aztán csak elneveti magát.
Végül megegyeznek abban, hogy a Törökországban tartózkodó tulajdonos néhány nap múlva bemegy a tisztiorvosi szolgálat irodájába.
– Úgy félmilliós bírságra számíthat – tippeli Aranka, az újabb helyszín felé tartva.
Kérésemre még egy kínai büfét térképezünk fel.
Az Illatos csirkéhez tartva az ellenőrök még lekapcsolnak egy kínai fiút, aki zöldséget és halat árul kocsiból – mindenféle engedély nélkül. Közben megérkeznek az önkormányzati ellenőrök is, s kisebb vita kerekedik, hogy hozzájuk tartozik-e az ügy, vagy a fővároshoz. Végül csak összerámoltatják a mindvégig mosolygó fiúval az árut.
– Az ilyesmi macerás, mert az árut meg kell semmisíttetnünk – magyarázza a dilemma okát az egyik alkalmazott.
Az Illatos csirkében hasonlóak az állapotok, mint az előző büfében, a tulajdonos végül szintén a tisztiorvosi szolgálat irodájába kap meghívót. Alig lépünk ki a helyiségből, már szolgálja is ki az egyik „ehes” kínait, ahogy az kifejezte magát.
– Egyik büfét sem záratta be – jegyzem meg a razzia végeztével. – Pedig a szabálytalanul tárolt ételek betegséget okozhatnak.
– Ez igaz, de csak akkor zárathatom be, ha közvetlen veszélyt tapasztalok.
Nem vitatkozom, inkább betérek még Kovács Gabriellához az önkormányzat jogi osztályára.
– A délutánra tervezett razzia elmarad – tudom meg. – A hatóságok most ennyi időre értek rá.
– És hogyan értékeli az ellenőrzéseket?
Hivatalos értékelést még nem tud adni, de nem is arra vagyok kíváncsi.
– Szélmalomharcot vívunk – mutat egy fényképet.
A felvétel a razzián készült, a bazársoron kivétel nélkül valamennyi bódé zárva, a végén pedig a kínaiak álldogálnak.
– Amint megjelenünk, azonnal zárnak be. Meggyőződésem, hogy már a hangosbemondón bömböltetett zene is jeladás számukra.
– S az lehetetlen, hogy a razziáról előzőleg tudomást szerezzenek az árusok?
– Amiben körülbelül nyolcvanan részt vesznek, ott minden elképzelhető.
– Ezek szerint tehát tehetetlen?
– Felírtuk, mely bódékat találtuk bezárva. Mivel nyitvatartási időben volt lakat rajtuk, eljárást indíthatok ellenük. A bírság akár egymillió forint is lehet.
– S ha az egész piacot bezáratná az önkormányzat? Hiszen, ahogy említette, szélmalomharcot vívnak.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ha a határozatot a bíróságon megtámadnák, megnyernénk a pert. Ehhez erősebb törvényi alapokra volna szükség.
A piacokról szóló 1995-ös törvény módosítását régóta szorgalmazzák a vámosok és az adóhatóság – eredménytelenül. Jómagam a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnál érdeklődtem ősszel, mikorra várható a módosítás. Linderberger Tamás, a minisztérium kommunikációs főosztályáról „megtisztelő kérdésemre” csupán annyit válaszolt, hogy „az anyag jelenleg közigazgatási egyeztetésen van”.
S van azóta is. A törvénymódosítás máig nem született meg.
De tehetne az áldatlan állapotok ellen az ugyancsak Gazdasági és Közlekedési Minisztérium felügyelete alá tartozó MÁV is, mivel a Négy Tigris az ő területén található. Tőle bérli a Komondor Kft. 1992 óta meghatározatlan időre, 150 napos felmondási határidővel. A területet a vasúttársaság a józsefvárosi pályaudvarral együtt kívánja értékesíteni, ez azonban hosszabb időt vesz igénybe, válaszolta érdeklődésemre Kavalecz Imre sajtófőnök. Azokra az ismételt kérdéseimre azonban, hogy meghirdették-e annak idején a bérletbe adást, miért éppen a Komondor kapta a használati lehetőséget, illetve mennyit fizet a cég a vasúttársaságnak, Kavalecz Imre nem kívánt válaszolni.

Fotók: Kállai Márton és Németh András Péter