Törött tollakkal nincs szárnyalás

Bárdudvarnok és Tápszentmiklós. Két dunántúli falu, kétszáz kilométerre egymástól, amit az égvilágon semmi, de semmi nem köt össze. Látszólag. Mert azért van egy vékony szál, ami rokonná teszi őket. Ez pedig nem más, mint az abszurditás. Az egyikben a betelepülők s az őslakosok békétlenkednek egymással, a másikban pedig egy magatehetetlen asszony csaknem megakadályozhatta a falu fennmaradását. Olvassuk csak!

RiportBalogh Géza2008. 03. 07. péntek2008. 03. 07.

Kép: Remélhetőleg beköltöző gyerekek Tápszentmiklós település Győr-Moson-Sopron megye Néhányan tiltakoztak új társasházak építése ellen, nagycsaládosok betelepítése ellen 2008.02.28. fotó: Németh András Péter

Törött tollakkal nincs szárnyalás
Remélhetőleg beköltöző gyerekek Tápszentmiklós település Győr-Moson-Sopron megye Néhányan tiltakoztak új társasházak építése ellen, nagycsaládosok betelepítése ellen 2008.02.28. fotó: Németh András Péter

Bárdudvarnokon a napokban feloszlatta magát a képviselő-testület. A közigazgatási szakemberek, akik szeretnek mindent pontosan előre kiszámítani, fejcsóválással fogadták a hírt, a magyar ember lélektanát ismerők viszont állítják, kész csoda, hogy eddig is működött.
Való igaz, Bárdudvarnok különös eset. Ez az a falu, ami van is, meg nincs is. Hivatalosan persze van, de valójában nincs. Ha például a bárdudvarnoki kocsmában szeretnénk meginni mondjuk egy fröccsöt – akkor biztosan szomjan maradnánk. Bárduvarnok ugyanis csak papíron létezik. Tizenhat aprócska település egyesüléséből jött létre a múlt század elején. Bárd, Bárdibükk, Csermány, Bánya, Dada, Kaposdada, Kaposszentbenedek, Lipótfa, Kopaszhely, Mihálypuszta, Nagypuszta, Olajhegy, Öregzsippó, Szendihegy, Szendipuszta, Újzsippó alkotja a falut, ami Magyarország alighanem legnagyobb kiterjedésű községe: a két legtávolabbi településrésze húsz kilométerre van egymástól, miközben a lélekszámuk együttesen alig haladja meg az ezret. Az őslakosság fogy, egyre több a betelepülő. Jönnek a közeli városokból, s jönnek távolabbi vidékekről is.  Az ötezer hektáros bárdudvarnoki határ háromnegyede már nem a helybelieké. Nagyrészt osztrákok kezén van, akik nemrég még az ellen is berzenkedtek, hogy az iskolások megkoszorúzzák a magyar katonák hősi emlékművét. Mert annak idején azt is eladták nekik.
– Mindent, uraim, mindent eladtak! – mondja keserűen a juhait legeltető Takács Vendel.
Egy kis patak mellett állunk, partján már szépen zöldell a fű, azt legelik a jerkék meg a bárányok. Környes-körül hatalmas dombok, szőlők, erdők, ligetek – s tó hátán tó. A Zselicben vagyunk, a völgyekben mindenütt víztükör csillog, a csendes öblökben hófehér hattyúk meg kócsagok repkednek. Dicsérjük is a tájat a szomszédos Kaposmérőből fél évtizede ide költözött Takács Vendelnek, de ő csak legyint.
– Sose lesz itt béke – mondja. – Ami jó az egyiknek, rossz a másiknak. Én is felújítottam a régi vasútállomást, beköltöztem, erre egy gáttal felduzzasztják a szomszédos patakot. Hogy a gát alatti portákat ne bántsa a víz. Azokat nem is bántja, minket viszont visz! De ne engem, a telepest faggassák. Kérdezzék az őslakosokat is! A szomszédokat például. Az egyik ott árkolja a kertjét a sarkon.
A szomszéd magas, ötven év körüli, megfontolt szavú ember. A nevét ugyan az újságba nem adja, de szívesen beszél.
– Az volt a baj, hogy nem egyeztek – könyököl rá az ásója nyelére. – A Kaposvárról meg a távolabbi vidékekről ideköltözöttekből kikerülő képviselők nem egyeztek az idevalósiakkal. Az is előfordult, hogy egy kaposvári telepes beperelte a szomszédját. Hogy nem lehet aludni a kakasától. Nem fogják elhinni, per lett belőle! És bírósági ítélet: reggel hatig zárva kell tartani a renitens kakast.
– Tudja ezt a többi kakas is?
– Mondtam a mienknek, de tojik rá. Már négykor bosszantja a falut.
– Nyilván csak a bekerülteket – mondjuk.
– Nem feltétlenül – kacag most már ő is. – Olyan az, mint a gazdája. Az igazat kukorékolja. Volt, amiben én a bekerülteknek adtam igazat. Még ha azok fel is akarták fenekestől forgatni a falut.
Forintos László tősgyökeres bárdudvarnoki, s még két hónapig polgármestere a falunak, aztán elmegy nyugdíjba. Megpályázhatná a tisztségét megint, de elmúlt hatvan, s azt mondja, elég volt a település élén tizenhét év. Pedig nagy tábora van. Nemrég például több százan írták alá azt a nyílt levelet, amely a vele szemben álló képviselőket bírálta, s a polgármester melletti kiállásra buzdította a helybelieket.
– Sajnos, teljességgel ellehetetlenült a testület munkája – tömi meg a pipáját Forintos László, miután helylyel kínálja vendégeit a községházán. – Mi, idősebbek, talán úgy is mondhatom, tapasztaltabbak, maradtunk volna a realitások talaján, az ellenfeleink lába viszont ritkán érte a földet. Nem bántom én őket, de hát szárnyalni is csak úgy lehet, ha megvannak hozzá a kellő tollak. Törött tollakkal, kérem, ne ugráljon az ember. Mert könnyen nyakát szegheti. Ők viszont erőnek erejével ugrani akartak. S minket is rántani.
Grátz Antalt tartják a polgármesterrel szemben álló csapat egyik legmarkánsabb tagjának. A kaposvári építész, a helyi TETT Egylet egyik alapítója épp vacsorázik, mikor rányitjuk félig kész háza ajtaját.
Míg befejezi, egy falra feszített posztert tanulmányozunk, s azon Grátz Antal építész hitvallását. Nyilvánvaló, egy olyan építész költözött Bárdudvarnokra, aki komolyan veszi a hivatását. Talán túlságosan is. Valószínűleg épp ezért is került szembe a falu hivatalos vezetőivel.
– Ez így van – szedi le a konyhaasztalt, s mutat rá egy székre. – Bár hangsúlyozom, itt egyáltalán nem személyi ellentétről, sokkal inkább felfogásbeli, gondolkodásbeli különbségről van szó köztünk. Az lett volna a szerencsés megoldás, ha összeadódik a régi vezetés tapasztalata meg a mi lendületünk, ha úgy tetszik, felhőbe vágyásunk.
– A polgármester és a csapata pont ettől óv: a törött szárnyú repüléstől.
Itt bent félhomály van már, de kint még jól látni a falut. Grátz Antal az ablakon túlra mutat.
– Mikor beleszerettem ebbe a faluba, nemcsak ábrándoztunk, de a tennivalókat is nyomban számba vettük. Hozzá is fogtunk volna… Talán majd a választások után. Már ha bekerülünk a testületbe persze…

Tápszentmiklós nevét akkor ismerte meg az ország, amikor másfél évvel ezelőtt felhívást tettek közé, miszerint befogadnának valahonnan egy gyerekes családot, hogy megmentsék a tanulóhiánnyal küszködő általános iskolájukat. Az akció olyan jól sikerült, hogy nem egy, hanem három család is érkezett, s nem egy, hanem huszonkét gyermekkel gyarapodott a község.
Az iskola megmenekült, de mi lesz az óvodával? – tették fel a kérdést ekkor a faluban. Hiszen az óvodások is kevesen vannak, s ha nem történik valami gyorsan, akkor hiába volt az iskolamentő akció.
Kiadták hát megint a jelszót: jöjjenek a betelepülők.
És jöttek. Több mint százharminc család jelentkezett a felhívásra, miszerint itt lakáshoz, a közeli Győrben, Pannonhalmán, Kisbéren pedig munkához juthatnak. Egy ezerlelkes falu persze képtelen százharminc család s több száz gyermek befogadására. De nem is volt erről szó. Nyolc családban gondolkodtak. A falu közepén ki is jelölték a telket, megterveztették a nyolclakásos társasházat, s készülődtek az építkezéshez, amikor beütött a ménkű. A telekszomszéd nem adta a beleegyezését.
Ha pedig a terv kútba esik, hamarosan bezárhatják az óvodát. S tudjuk, ahol bezár az óvoda, az iskola, onnan költöznek az emberek.
Borongós a jövő, s borongós a jelen ezen a kora tavaszi napon Tápszentmiklóson. Virágzik már az ibolya meg az aranyeső, és kikeleti füstszag terjeng a házak között, de a jövőt illetően teljes a bizonytalanság. Hogy jönnek-e hát, vagy nem az idegenek? S ha jönnek, vajon kik, és hányan, s vajon miféle nációk?
Ezért nem tud egyértelmű választ adni a boltból hazafelé tartó Borbély János sem, amikor megkérdezzük tőle az utcán: a helybéliek mit szólnak a telepítéshez.
– A fiatalabbja helyesli – mondja –, de az idősebbje bizonytalan. Eddig rend és béke volt ebben a kicsi faluban. De ki tudja, nem lesz-e köztük bajkeverő. Már ha lesz ebből az egészből valami.
A hóna alatt két kenyérrel hazafelé ballagó Borbély János az idősebbik nemzedékhez tartozik. Megszólítja hát a nála fiatalabb Pőcze Sándort a szomszédban, aki épp egy nagy csörgőfát próbál kiásni a fia háza előtt, hogy mi az ifjabbak véleménye. Pőcze Sándor azonban mosolyogva elhárítja a kérdést. De igaza is van, nem lenne sportszerű, ha az újságban pont ő beszélne – a fia az iskolaigazgató. Abban viszont megegyeznek, nagy dolog volna ez a betelepítés ott, ahol egészen a téesz-szervezésig két részből állt a falu. Katolikus a reformátussal, református a katolikussal nemigen állt a szóba – még a kocsmában is külön ültek a férfiak.
– Bár ez se volt mindenkire igaz – igazítja meg a kenyereket a hóna alatt Borbély János. – A te apósod például református volt, mégse lehetett megelőznöm a köszönésben. Pedig mi katolikusok vagyunk.
A katolikus templom tövében állunk. A templom mögött aprócska tér, zsúfolva személyautókkal. Jobbára olcsó, kis teljesítményű kocsik, de van köztük két nagy BMW is, elfoglalják a fél teret. Szemben a községháza, az ajtón ki-be siető emberekkel. Mi lehet itt, pénzosztás? – tűnődünk, s meglepetésünk csak nő, mikor benyitunk. Az előtér tömve felnőttekkel s gyerekekkel, egy asztal pedig rogyásig megrakva süteménynyel, csokival, kávéval, üdítővel.
– Itt minden ügyfelet így várnak? – kérdezzük a fogadópult mögött álldogáló asszonykát.
– Itt vannak az óvodamentők – feleli –, most írják alá a szerződéseket.
– Mi meg azt hallottuk, kútba esik a terv a szomszéd miatt – csodálkozunk.
– Meggondolta magát – mondja, aztán átad bennünket az aláíró szobából kilépő polgármesternek, Kovács Józsefnek.
– Mivel sikerült meggyőzniük végül? – kérdezzük, ám a polgármester kimondottan szűkszavú.
– Maradjon meg ez a mi titkunk.
– Mégis… – próbálkozunk. Nem sok sikerrel.
– Muszáj maguknak mindent tudni? – néz szigorúan. – Az a lényeg, hogy hat napja, szombat éjjel fél tizenegykor rábólintottak.
– Úgy tűnik, kimondottan jó módú családokat is sikerült ide csábítaniuk… Két nagy terepjárót is látni a községháza előtt.
Ezt már az épület előtt mondjuk, a kint tébláboló leendő szentmiklósiak előtt, akik gúnyosan felnevetnek.
– Persze, azért jövünk ide négy gyermekkel Miskolcról, mert tele vagyunk pénzzel! – mondja Bártfai Bálint, amit a vele egy toronyházban lakó Kassai József aprókat biccentve helyesel. – Bár a mienk volna – mondja. – De talán kérdezzék meg az itt sertepertélő bankosokat.
A leendő sorház lakásait természetesen nem ingyen kapják a lakók, de kedvező feltételekkel: húsz éven át havi negyvenezer forinttal kell törleszteniük az árát. Az óvoda szemben, az iskola is közel, s úgy tűnik, a szomszéd haragjától sem kell tartaniuk.
– Nem haragudott volna az én anyósom, csak megijedt szegény – száll le a biciklijéről a sajtóban bűnbaknak kikiáltott Pákozdi Dezsőné, aki a híradásokkal ellentétben egyáltalán nem öreg és mogorva.
A határból jön, árpavetésből, és elnézően mosolyog az újságírói kíváncsiskodáson.
– Anyósom is Pákozdi Dezsőné, talán ezért is kevertek bennünket össze. Egyébként a szóban forgó porta is az övé, így a hozzájárulást is tőle kellett kérni. Amúgy ágyban fekvő, magatehetetlen beteg szegény, mi gondozzuk, s eleinte tényleg hallani sem akart arról a nagy házról. Mi sem örültünk persze, de aztán megnyugtattak bennünket: nem lesz elviselhetetlen árnyék, s nem lesznek a portánkra néző nyitott teraszok.
– A kedves anyósa is ettől ijedt meg annyira?
– Nem. Hanem attól, hogy a hozzájárulását kérték. Nem szokott az ő fajtája ehhez.
– Ha nem kérdik, tán szava se lett volna?
– Egy szava se.

Németh András Péter felvételei

Ezek is érdekelhetnek