Törött tollakkal nincs szárnyalás

Bárdudvarnokon a napokban feloszlatta magát a képviselő-testület. A közigazgatási szakemberek, akik szeretnek mindent pontosan előre kiszámítani, fejcsóválással fogadták a hírt, a magyar ember lélektanát ismerők viszont állítják, kész csoda, hogy eddig is működött.
Való igaz, Bárdudvarnok különös eset. Ez az a falu, ami van is, meg nincs is. Hivatalosan persze van, de valójában nincs. Ha például a bárdudvarnoki kocsmában szeretnénk meginni mondjuk egy fröccsöt – akkor biztosan szomjan maradnánk. Bárduvarnok ugyanis csak papíron létezik. Tizenhat aprócska település egyesüléséből jött létre a múlt század elején. Bárd, Bárdibükk, Csermány, Bánya, Dada, Kaposdada, Kaposszentbenedek, Lipótfa, Kopaszhely, Mihálypuszta, Nagypuszta, Olajhegy, Öregzsippó, Szendihegy, Szendipuszta, Újzsippó alkotja a falut, ami Magyarország alighanem legnagyobb kiterjedésű községe: a két legtávolabbi településrésze húsz kilométerre van egymástól, miközben a lélekszámuk együttesen alig haladja meg az ezret. Az őslakosság fogy, egyre több a betelepülő. Jönnek a közeli városokból, s jönnek távolabbi vidékekről is.  Az ötezer hektáros bárdudvarnoki határ háromnegyede már nem a helybelieké. Nagyrészt osztrákok kezén van, akik nemrég még az ellen is berzenkedtek, hogy az iskolások megkoszorúzzák a magyar katonák hősi emlékművét. Mert annak idején azt is eladták nekik.
– Mindent, uraim, mindent eladtak! – mondja keserűen a juhait legeltető Takács Vendel.
Egy kis patak mellett állunk, partján már szépen zöldell a fű, azt legelik a jerkék meg a bárányok. Környes-körül hatalmas dombok, szőlők, erdők, ligetek – s tó hátán tó. A Zselicben vagyunk, a völgyekben mindenütt víztükör csillog, a csendes öblökben hófehér hattyúk meg kócsagok repkednek. Dicsérjük is a tájat a szomszédos Kaposmérőből fél évtizede ide költözött Takács Vendelnek, de ő csak legyint.
– Sose lesz itt béke – mondja. – Ami jó az egyiknek, rossz a másiknak. Én is felújítottam a régi vasútállomást, beköltöztem, erre egy gáttal felduzzasztják a szomszédos patakot. Hogy a gát alatti portákat ne bántsa a víz. Azokat nem is bántja, minket viszont visz! De ne engem, a telepest faggassák. Kérdezzék az őslakosokat is! A szomszédokat például. Az egyik ott árkolja a kertjét a sarkon.
A szomszéd magas, ötven év körüli, megfontolt szavú ember. A nevét ugyan az újságba nem adja, de szívesen beszél.
– Az volt a baj, hogy nem egyeztek – könyököl rá az ásója nyelére. – A Kaposvárról meg a távolabbi vidékekről ideköltözöttekből kikerülő képviselők nem egyeztek az idevalósiakkal. Az is előfordult, hogy egy kaposvári telepes beperelte a szomszédját. Hogy nem lehet aludni a kakasától. Nem fogják elhinni, per lett belőle! És bírósági ítélet: reggel hatig zárva kell tartani a renitens kakast.
– Tudja ezt a többi kakas is?
– Mondtam a mienknek, de tojik rá. Már négykor bosszantja a falut.
– Nyilván csak a bekerülteket – mondjuk.
– Nem feltétlenül – kacag most már ő is. – Olyan az, mint a gazdája. Az igazat kukorékolja. Volt, amiben én a bekerülteknek adtam igazat. Még ha azok fel is akarták fenekestől forgatni a falut.
Forintos László tősgyökeres bárdudvarnoki, s még két hónapig polgármestere a falunak, aztán elmegy nyugdíjba. Megpályázhatná a tisztségét megint, de elmúlt hatvan, s azt mondja, elég volt a település élén tizenhét év. Pedig nagy tábora van. Nemrég például több százan írták alá azt a nyílt levelet, amely a vele szemben álló képviselőket bírálta, s a polgármester melletti kiállásra buzdította a helybelieket.
– Sajnos, teljességgel ellehetetlenült a testület munkája – tömi meg a pipáját Forintos László, miután helylyel kínálja vendégeit a községházán. – Mi, idősebbek, talán úgy is mondhatom, tapasztaltabbak, maradtunk volna a realitások talaján, az ellenfeleink lába viszont ritkán érte a földet. Nem bántom én őket, de hát szárnyalni is csak úgy lehet, ha megvannak hozzá a kellő tollak. Törött tollakkal, kérem, ne ugráljon az ember. Mert könnyen nyakát szegheti. Ők viszont erőnek erejével ugrani akartak. S minket is rántani.
Grátz Antalt tartják a polgármesterrel szemben álló csapat egyik legmarkánsabb tagjának. A kaposvári építész, a helyi TETT Egylet egyik alapítója épp vacsorázik, mikor rányitjuk félig kész háza ajtaját.
Míg befejezi, egy falra feszített posztert tanulmányozunk, s azon Grátz Antal építész hitvallását. Nyilvánvaló, egy olyan építész költözött Bárdudvarnokra, aki komolyan veszi a hivatását. Talán túlságosan is. Valószínűleg épp ezért is került szembe a falu hivatalos vezetőivel.
– Ez így van – szedi le a konyhaasztalt, s mutat rá egy székre. – Bár hangsúlyozom, itt egyáltalán nem személyi ellentétről, sokkal inkább felfogásbeli, gondolkodásbeli különbségről van szó köztünk. Az lett volna a szerencsés megoldás, ha összeadódik a régi vezetés tapasztalata meg a mi lendületünk, ha úgy tetszik, felhőbe vágyásunk.
– A polgármester és a csapata pont ettől óv: a törött szárnyú repüléstől.
Itt bent félhomály van már, de kint még jól látni a falut. Grátz Antal az ablakon túlra mutat.
– Mikor beleszerettem ebbe a faluba, nemcsak ábrándoztunk, de a tennivalókat is nyomban számba vettük. Hozzá is fogtunk volna… Talán majd a választások után. Már ha bekerülünk a testületbe persze…

•

Tápszentmiklós nevét akkor ismerte meg az ország, amikor másfél évvel ezelőtt felhívást tettek közé, miszerint befogadnának valahonnan egy gyerekes családot, hogy megmentsék a tanulóhiánnyal küszködő általános iskolájukat. Az akció olyan jól sikerült, hogy nem egy, hanem három család is érkezett, s nem egy, hanem huszonkét gyermekkel gyarapodott a község.
Az iskola megmenekült, de mi lesz az óvodával? – tették fel a kérdést ekkor a faluban. Hiszen az óvodások is kevesen vannak, s ha nem történik valami gyorsan, akkor hiába volt az iskolamentő akció.
Kiadták hát megint a jelszót: jöjjenek a betelepülők.
És jöttek. Több mint százharminc család jelentkezett a felhívásra, miszerint itt lakáshoz, a közeli Győrben, Pannonhalmán, Kisbéren pedig munkához juthatnak. Egy ezerlelkes falu persze képtelen százharminc család s több száz gyermek befogadására. De nem is volt erről szó. Nyolc családban gondolkodtak. A falu közepén ki is jelölték a telket, megterveztették a nyolclakásos társasházat, s készülődtek az építkezéshez, amikor beütött a ménkű. A telekszomszéd nem adta a beleegyezését.
Ha pedig a terv kútba esik, hamarosan bezárhatják az óvodát. S tudjuk, ahol bezár az óvoda, az iskola, onnan költöznek az emberek.
Borongós a jövő, s borongós a jelen ezen a kora tavaszi napon Tápszentmiklóson. Virágzik már az ibolya meg az aranyeső, és kikeleti füstszag terjeng a házak között, de a jövőt illetően teljes a bizonytalanság. Hogy jönnek-e hát, vagy nem az idegenek? S ha jönnek, vajon kik, és hányan, s vajon miféle nációk?
Ezért nem tud egyértelmű választ adni a boltból hazafelé tartó Borbély János sem, amikor megkérdezzük tőle az utcán: a helybéliek mit szólnak a telepítéshez.
– A fiatalabbja helyesli – mondja –, de az idősebbje bizonytalan. Eddig rend és béke volt ebben a kicsi faluban. De ki tudja, nem lesz-e köztük bajkeverő. Már ha lesz ebből az egészből valami.
A hóna alatt két kenyérrel hazafelé ballagó Borbély János az idősebbik nemzedékhez tartozik. Megszólítja hát a nála fiatalabb Pőcze Sándort a szomszédban, aki épp egy nagy csörgőfát próbál kiásni a fia háza előtt, hogy mi az ifjabbak véleménye. Pőcze Sándor azonban mosolyogva elhárítja a kérdést. De igaza is van, nem lenne sportszerű, ha az újságban pont ő beszélne – a fia az iskolaigazgató. Abban viszont megegyeznek, nagy dolog volna ez a betelepítés ott, ahol egészen a téesz-szervezésig két részből állt a falu. Katolikus a reformátussal, református a katolikussal nemigen állt a szóba – még a kocsmában is külön ültek a férfiak.
– Bár ez se volt mindenkire igaz – igazítja meg a kenyereket a hóna alatt Borbély János. – A te apósod például református volt, mégse lehetett megelőznöm a köszönésben. Pedig mi katolikusok vagyunk.
A katolikus templom tövében állunk. A templom mögött aprócska tér, zsúfolva személyautókkal. Jobbára olcsó, kis teljesítményű kocsik, de van köztük két nagy BMW is, elfoglalják a fél teret. Szemben a községháza, az ajtón ki-be siető emberekkel. Mi lehet itt, pénzosztás? – tűnődünk, s meglepetésünk csak nő, mikor benyitunk. Az előtér tömve felnőttekkel s gyerekekkel, egy asztal pedig rogyásig megrakva süteménynyel, csokival, kávéval, üdítővel.
– Itt minden ügyfelet így várnak? – kérdezzük a fogadópult mögött álldogáló asszonykát.
– Itt vannak az óvodamentők – feleli –, most írják alá a szerződéseket.
– Mi meg azt hallottuk, kútba esik a terv a szomszéd miatt – csodálkozunk.
– Meggondolta magát – mondja, aztán átad bennünket az aláíró szobából kilépő polgármesternek, Kovács Józsefnek.
– Mivel sikerült meggyőzniük végül? – kérdezzük, ám a polgármester kimondottan szűkszavú.
– Maradjon meg ez a mi titkunk.
– Mégis… – próbálkozunk. Nem sok sikerrel.
– Muszáj maguknak mindent tudni? – néz szigorúan. – Az a lényeg, hogy hat napja, szombat éjjel fél tizenegykor rábólintottak.
– Úgy tűnik, kimondottan jó módú családokat is sikerült ide csábítaniuk… Két nagy terepjárót is látni a községháza előtt.
Ezt már az épület előtt mondjuk, a kint tébláboló leendő szentmiklósiak előtt, akik gúnyosan felnevetnek.
– Persze, azért jövünk ide négy gyermekkel Miskolcról, mert tele vagyunk pénzzel! – mondja Bártfai Bálint, amit a vele egy toronyházban lakó Kassai József aprókat biccentve helyesel. – Bár a mienk volna – mondja. – De talán kérdezzék meg az itt sertepertélő bankosokat.
A leendő sorház lakásait természetesen nem ingyen kapják a lakók, de kedvező feltételekkel: húsz éven át havi negyvenezer forinttal kell törleszteniük az árát. Az óvoda szemben, az iskola is közel, s úgy tűnik, a szomszéd haragjától sem kell tartaniuk.
– Nem haragudott volna az én anyósom, csak megijedt szegény – száll le a biciklijéről a sajtóban bűnbaknak kikiáltott Pákozdi Dezsőné, aki a híradásokkal ellentétben egyáltalán nem öreg és mogorva.
A határból jön, árpavetésből, és elnézően mosolyog az újságírói kíváncsiskodáson.
– Anyósom is Pákozdi Dezsőné, talán ezért is kevertek bennünket össze. Egyébként a szóban forgó porta is az övé, így a hozzájárulást is tőle kellett kérni. Amúgy ágyban fekvő, magatehetetlen beteg szegény, mi gondozzuk, s eleinte tényleg hallani sem akart arról a nagy házról. Mi sem örültünk persze, de aztán megnyugtattak bennünket: nem lesz elviselhetetlen árnyék, s nem lesznek a portánkra néző nyitott teraszok.
– A kedves anyósa is ettől ijedt meg annyira?
– Nem. Hanem attól, hogy a hozzájárulását kérték. Nem szokott az ő fajtája ehhez.
– Ha nem kérdik, tán szava se lett volna?
– Egy szava se.

Németh András Péter felvételei