Áll a bál Vereckén

Fent a Kárpátokban gyorsan esteledik. A csúcsokon még süt a nap, de a völgyekben már szürkül. Lassan szürkül Alsóvereckén is, ahová késő délután érkeztünk, és kevés a remény, hogy még ma felkapaszkodunk a hágóra. De azért megszólítjuk az első utunkba kerülő embert, hogy ő mit tanácsol: menjünk-e, vagy maradjunk.
– Ha nem sajnálják az autót – rántja meg a vállát. Aztán ránk néz, majd fel a hegyekre, s azt mondja, elkísér ő minket, nehogy bajunk legyen. – Tele van farkasokkal a környék. Két éve is vagy ötvenet lőttek ki a Verebesen túli hegyeken. Még csak az hiányzik, hogy magukat is megegyék – száll be a kocsiba, s mi nem tudjuk eldönteni, hogy most ugrat-e csupán minket, vagy tényleg igazat beszél.
De azért elfogadjuk a javaslatát. Mert mégis csak más az, ha az ember egy helybélivel bóklászik az ezeréves határon. Ahonnan, ha hinni lehet a híradásoknak, a legszívesebben eltiltanának minket. Ráadásul ez a helybéli nem is akárki, hanem Mikola Mihajlovics, Alsóverecke nyugdíjas iskolaigazgatója, és pár szót még magyarul is beszél. Igaz, dolga lenne, épp a boltba tartott kenyérért. Mondja is, hogy kap ő majd otthon, ha kenyér nélkül tér haza. De a vendégszeretet…! – emeli fel az ujját. Meg hát ő is kíváncsi. Három éve volt fenn utoljára a hágón, ám hallotta, hogy a magyar mellett egy ukrán emlékmű alapjait is letették. Hát most megnézné mindkettőt.
– És ha a magyar emlékmű ellenzőivel találkozunk? – pislogunk rá oldalról, mire ő csak legyint.
– Nálunk uraim nem fognak ilyeneket találni. Persze, halljuk a vádakat, hogy így a ruszin szeparatizmus, úgy a ruszin szeparatizmus, de az igazat megvallva, mi nem is igen értjük ezeket. De hát istenem…, maguknál nincsenek félbolondok? Felveszik a hímzett ukrán inget, s döngetik a mellüket. A maguk Fedakája is ezt teszi. Pedig ő ruszin, nem is értjük, hogyan keveredett a hőbörgő, hágón túli ukránok közé. De azok is csak akkor hőzöngenek, ha ott a tévé.
Két, aprócska falun megyünk át, a második Verebes, ukránul Verbjázs, ott kezdődik a szerpentin. A Vereckei-hágó ugyanis nem Verecke, hanem Verebes határában van. Nyolcszázötven méter magasan, legendásan rossz út vezet fel hozzá. Pontosabban csak volt legendásan rossz. Most, ha nem is sztráda minőségű, de autóval is vígan járható. A gödrök feltöltve, az útalap megerősítve, kiszélesítve, a behajló ágak lenyesve – a március 15-ére tervezett nagy reprezentáció előzményei.
Nyolc kilométer, húsz perc alatt fent vagyunk a nyeregben. Rajtunk kívül nincs senki, csak a szél, meg egy árva feketerigó. De az sem danol. Némán gubbaszt egy bokron. Háta mögött egy buszváró, rajta magyar felirat: Bereg Volán, mellette egy szovjet időkből származó pásztorszobor, odébb három, félbehagyott szálloda, szemben velük szerény betontömb, rajta felirat: itt fog állni az életüket a hazáért áldozó Szics-gárdisták emlékműve. A betonfalon kék-sárga művirágokkal díszített koszorú – a régebbiek behajigálva a mögötte lévő szakadékba.
A mi emlékművünk nem látszik a Galíciába vezető országútról. Vagy ötszáz méterrel arrébb áll egy magaslaton. Korábban, öreg fenyőfák között egy gödrös földút vezetett hozzá, most azonban kétoldalt a fák kivágva, a földút pedig feltöltve öklömnyi kövekkel.

A mi autónk azonnal elsüllyed benne, alig bírunk kikecmeregni megint az országútra. Gyalog vágunk a magaslatnak. Közben elered az eső, a felhők teljesen beburkolnak bennünket. Elszántan bukdácsolunk a szürke köveken, kis híján beleütközünk az emlékművünkbe. Meglepő így, egyben látni. Lehet, hogy az eső, lehet, hogy a köd teszi, de a torzó valahogy jobban szíven üti az embert. De az is lehet, hogy csak fázunk, s az emlékművet korábban övező gyepet sajnáljuk. Mert azt kigyepálták rendesen – hogy miért, az rejtély.
Mire az autóhoz érünk, már erősen sötétedik, de a Szics-gárdisták leendő emlékműve előtt még megállunk. Kovács Miklósnak, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége elnökének meggyőződése, hogy a gárdistatörténet ez esetben csak ürügy. Az egy év múlva esedékes ukrajnai elnökválasztási csaták egyik epizódja. Az elnöki babérokra törő ukrán vaslédy, Julia Tyimosenko akarja a Nyugat-Ukrajnában rendkívül népszerű jelenlegi elnök, Viktor Juscsenko híveit elhódítani a két emlékmű szembeállításával. Mondván, a pártfogoltjuk áruló, lepaktált a magyarokkal.

Lent már égnek a lámpák, s csupán egyetlen bolt van nyitva zárásra készülve, de elhalasztják, mert kijön a raktárból a gazda, Kurách Jurij, akiről hamarosan az is kiderül, hogy Alsóverecke alpolgármestere. Meg az is, hogy valamikor negyed évszázadon át az apja volt a bíró.
– Jaj, uraim, azt kérdezzék inkább, hány hrivnya nálunk egy kiló hús! – legyint, mikor az emlékmű itteni fogadtatásáról kezdjük el faggatni. – Annyi, mint maguknál. Harmincöt-negyven hrivnya, ezer-ezerkétszáz forint. Miközben egy munkás Volócon jó, ha ezer-ezerötszáz hrivnyát keres. Kinek van kedve ilyen árak mellett politizálni? A politikusoknak. Ők szeretnének összeugrasztani bennünket, de mi már megmondtuk, nekünk, vereckeieknek abból az emlékműből csak hasznunk lehet.
– És a verebesieknek?
– Az előző polgármester hinodált, de a mostani mellette van. Ők is ugyanazt mondják, mint mi: bár több mindent építenének ott fenn a magyarok! Mert akkor több lenne a turista, akik nálunk költenék el a pénzüket. S talán a mi útjainkat is megjavítanák.
– Hát az ránk férne – folytatja az iménti gondolatmenetet a szemközti ivó tulajdonosa, Kazibrid Iván. Egyedül árválkodik a tágas teremben, az ortodox húsvét előtti böjtöt ugyanis itt szigorúan tartják. – Mert az új országút elkerüli ezt a három falut, a belső utakra meg nem kapunk pénzt. A hágóra vezető szerpentin megjavítását is az emlékműnek köszönhetjük. Pontosabban az avatásra várt két elnöknek…, akik hát ugye nem zötykölődhetnek.
– Akik végül otthon maradtak – jegyezzük meg.
– Tudtuk, hogy nem jönnek, de mi azért felmentünk. Nem történt azonban semmi különös. Ott voltak a lembergiek, koszorúztak, meg tiltakoztak egy kicsit, aztán hazamentek.
Megyünk mi is, mert lefoglaltuk a szállást egy most nyílt, még neve sincs vereckei panzióban, aminek a gazdaasszonya, Burgyuk Nagyezsda arra buzdít bennünket, hogy kereszteljük mi el a panziójukat. De olyan nevet adjunk, ami a magyar turistákat is becsalogatja!
– Gondoltam, a Vereckei-hágóról nevezzük el, de az hosszú – ráncolja a homlokát. – Valami tömörebb kéne.

Már-már zavaró, hogy Kárpátalján egy árva emlékműellenzőt se találunk, másnap újból nyakunkba vesszük hát a hágót, hogy átugorjunk a túloldalára. De egy kicsit még elidőzünk Verebesen, hiszen mégiscsak az ő határukban áll az emlékművünk. A községháza sajnos üres, festik, a jegyző meg a polgármester pedig bent van Munkácson valami továbbképzésen. De pillanatokon belül asszonyok vesznek körül bennünket, s kórusban bizonygatják, ahhoz az emlékműhöz a lembergi „polákoknak” semmi közük. Azt a területet megvette a falutól a magyarok kulturális szövetsége, meg lehet nézni a járási földhivatalban. Egyébként sem értik, mi ez a nagy csinnadratta az emlékmű körül. Igaz, hogy mostanában többen, de a magyarok húsz-harminc éve is feljártak, akkor miért nem hámánkodtak a galíciaiak!? Jobb lett volna, ha segítik annak a három szállónak a befejezését, melyek most is félig készen árválkodnak a hegyen. Pedig ott lett volna vendég. Magyar is persze, de hát az ő pénzük nem olyan, mint a mienk?
Fenn a hágón szakad a hó, lent az első galíciai faluban is felhőrongyokat csap az ember arcába a szél. Klimecre sokkal hamarabb leérni, mint Verebesre. Jobb az út.
Bent a faluban már nem mondható el mindez. Valahol a templomnál fékezünk, hogy megtudakoljuk, merre van a községháza, mikor a járdán ácsorgó emberek egy sárga Zsiguli után intenek. Abban ül a polgármester, kerülgeti veszettül a gödröket. Egy szép gerendaház, valószínűleg a lakása előtt áll meg, mi pedig mellette.
– Minket aztán nem zavar, hogy a magyarok emlékművet avatnának – néz át a sűrű havas esőn át a hágó felé Jaroszlav Kochanec . – Csak azt mondják meg, miért kell maguknak olyanokat odafirkálni, hogy ott kezdődik az ezeréves Magyarország határa!?
Ott kezdődött, felelhetnénk, de jobbnak látjuk a békességet. Azt kérdezzük inkább, miképp lehetne csillapítani a hágó körüli indulatokat.
– Talán az Ukrajnában élő magyar diaszpórának kellett volna nagyobb figyelmet fordítani a tájékoztatásra – áll egyik lábáról a másikra. – Tudjuk mi azt, hogy nem akarják maguk visszafoglalni Vereckét. De minket is meg lehet érteni, igaz…? – mondja, aztán kezet rázunk barátságosan.
Hazafelé tartva még megállunk Alsóvereckén, Nagyezsda boldogan újságolja, megvan a panzió neve: Árpád vezér!
– Jó név, igaz? – mosolyog, s mi bólintunk. Nem merjük mondani, hogy jó, de mit szólnak majd ehhez a „polákok”, meg Fedakáék…!?
Nem sikerült megtudnunk. Pavlo Fedaka másnap se kívánt találkozni velünk.

Fotók: Kállai Márton