Korda Stúdió, a magyar álom

Nyílik az ajtó, fiatalember lép a folyosóra, kezében kabátja, lóbálja tétován, majd megáll a folyosón. A rendelőből idősebb férfi néz ki:
– Na, jöjjön! – int a páciensének, aki végül csak rászánja magát, s továbbindul.
Benn fényképezőgépek csattognak, a szűk helyiségben lehetnek a fotósok vagy tízen is.
– Ennyi!
A fiatal férfi, Nagy Ervin filmszínész, leengedi a karját. Álldogál még egy darabig, engedelmesen tűri, hogy a fotósok kedvükre csattogtassák a gépüket.
– Vegyük fel még egyszer! – néz a szereplőkre Goda Krisztina rendező.
Nagy Ervin nem árul el túl sok örömet.
– Nagyon unod már, ugye? – igyekszem olvasni az arcáról az érzelmeit.
– A filmezést nem – válaszolja kétértelműen, majd engedelmesen indul az ajtó felé, hogy az ügyelő szólítására ismét belépjen a folyosóra.
Értem én a fanyalgását, hiszen tudja, hogy a jelenet úgysem kerül be a filmbe, most csupán nekünk, újságíróknak játszik.
– Nem lehetne valami ütősebb jelenetet? – fordulunk többen is Goda Krisztinához.
– Nem szeretném lelőni a poénokat – tér ki.
Félelme nem túl indokolt, hiszen nem valószínű, hogy ilyesmi miatt ne néznék meg az alkotását, amelynek egyébként is csak decemberben lesz a bemutatója.
Amúgy a Kaméleon című film forgatását figyelem az etyeki Korda filmstúdióban, annak a sajtónapjára érkeztem tucatnyi újság írójával együtt.
A színészek – Nagy Ervinen kívül Csányi Sándor, Hámori Gabriella, hogy az ismertebbeket említsem – amúgy viszonylag jól bírják a megpróbáltatásokat. Kedvünkért összeverődnek a névadó filmmogul, Sir Alexander Korda, született Korda Sándor falnyi fényképe előtt, s beülnek a vetítőbe is, hogy a mikrofont egymásnak adva bizonytalankodjanak: mondjanak-e valamit a történetből vagy sem.
Egyre inkább az a benyomásom, hogy nem a film miatt hívtak ide bennünket. Sokkal inkább, hogy látható legyen általunk: történik végre valami Etyeken.
A sajtóesemény után Simonyi Andrást, a stúdió elnökét kérem beszélgetésre, hogy megkérdezzem tőle, ami a Kaméleon történeténél sokkal jobban érdekel:
– Megtérül-e valaha a beruházás?
Kérdésem nem véletlen, már hetek óta keresem rá a választ.
Talán még emlékeznek rá az olvasók, az elmúlt évben nagyriport jelent meg a lapunkban az épülő létesítményről. Akkor még úgy látszott, hogy alig néhány hónap, s beindul a nagyüzem, a legnagyobb költségvetésű amerikai produkciókat fogják forgatni benne, világsztárok közreműködésével.
Kezdetben mindjárt a Terminátor negyedik részét.
Aztán… aztán – mintha elvágták volna. November környékén behúzták a fékeket, az építkezés lassított tempóban folytatódott. Kiderült, a Terminátort mégsem nálunk forgatják. Februárban pedig a stúdióépítésben szintén érdekelt Andrew Vajna producer már ki sem ment Etyekre, hiába kérték a filmszemlére érkezett külföldi újságírók. Le is vonták azonnal a filmes szakmában  a következtetést, hogy kiszállt az üzletből – amit ő azonnal cáfolt… Hamarosan viszont maga a beruházó, Demján Sándor fogalmazott így a filmstúdióval kapcsolatban:
– Csak kudarcokról tudok most beszámolni.
A stúdió építését a nagyvállalkozó teljes egészében a magánvagyonából fizeti. Az összköltség a berendezésekkel együtt 150 millió euró, vagyis 35-40 milliárd forint.
Már hogyha befejezik egyáltalán…
Ekkor utaztam először Etyekre.
– Bennünket nemigen avatnak be abba, ami a hegyen történik – tárja szét a karját Juhász László polgármester. – Annyit hallottam csupán, hogy visszavettek az építkezés üteméből, de így is benne van már jó néhány milliárd. Mondják, hogy a nagymedence meg sem épül.
A nagymedencét csaknem hatezer négyzetméterre tervezték, és húsz méter mélyre. Hogy akár egy hajó is el tudjon süllyedni benne egy film kedvéért. A legnagyobb ilyen létesítmény volna a világon.
– Ennyit tudok, mást nem – szabadkozik a faluvezető.
– Ennyire nincs kapcsolata Etyeknek a stúdióval?
– Mondhatom, semmi. Tavaly forgattak benne egy filmet, ahhoz toboroztak a faluból statisztákat. Vagy kéttucatnyian jelentkeztek, kaptak napjában ötezer forintot. Ennyi.
– Ezek szerint semmi hasznuk belőle?
– Ha beindul, akkor kapnánk iparűzési adót, persze, csak ha hozzánk jegyzik be a céget. Az építményadó viszont biztos, az tízmillió.
– Látta már a stúdiókat?
– Nem. Egyszer voltam csak kinn, a bokrétaünnepségen, amikor szerkezetkész lett az első stúdió.
– S mi lesz vele, ha mégsem fejezik be?
– Fogalmam sincs. Magtárnak lehetne még használni, de ahhoz egy kicsit drága volna…
Ha már itt járok, szeretnék benézni a stúdióba is, amely egyébként a falun kívül épül, egy magaslaton, egy valamikori laktanya helyén. A bejáratánál tábla, rajta felirat: az építkezés kezdete 2006. II. negyedév, várható befejezése 2007. II. negyedév.
– Sajnos nem lehet bemenni – hárítja el az érdeklődésemet a portás. – Múltkor is beengedtek egy fotóst, ki is rúgták a biztonsági őrt. Gondolom, ezt nem akarja!
Dehogy akarom, viszont ha már idáig eljöttem, körbejárom a létesítményt a kerítésen kívül. Sokat azonban innen sem látok, csupán néhány betonépítményt, meg akkora földkupacokat, amelyek kisebbfajta hegynek is beillenének. Egyébként pedig a laktanya betonkerítése, néhány felállványozott épület, s egy építési daru, de áll az is.
Csak kudarcról tudok most beszámolni, jutnak eszembe ismét Demján Sándor szavai a kerítés túloldaláról állni látszó építkezést figyelve. De miként lehetséges, hogy annyi sikeres beruházást maga mögött tudva most esetleg jégre fut a nagyvállalkozó?
A válasz, azt hiszem, valahol a filmtörvényben keresendő. A jogszabály alig egy hónappal az uniós csatlakozásunk előtt lépett életbe. Eszerint a filmgyártók húszszázaléknyi adókedvezményre számíthatnak. Persze, hogy azonnal érdeklődtek a neves amerikai producerek a lehetőség iránt, Demján pedig ugrott az üzletre, s az etyeki óriásberuházásba kezdett. S persze, hogy a konkurencia is – a filmes körökben terjedő pletykák szerint a csehek – felkapta a fejét. Szóval, mi itt minden további nélkül támogatást adunk? Hogy közben tőlük meg elpártoljanak az amerikai gyártók? Azt már nem. Felnyomtak bennünket Brüsszelben, a versenyjogi biztos vizsgálatot kezdeményezett, s bizony, könnyűnek találtattunk. A változtatásra az elmúlt év végéig kaptunk haladékot.
A törvényt azonban csak most, június elején módosította az országgyűlés, s új alapokra helyezte a támogatási rendszert: az adókedvezményről a kulturális tartalomra helyeződött a hangsúly. A módosított törvényt egyébként még Brüsszelnek is el kell fogadnia, ami július közepére várható.
Minderről már Sámuel Balázzsal beszélgetek a Szépművészeti Múzeum egyik irodájában. A férfinak az Oktatási és Kulturális Minisztérium főosztályvezető-helyetteseként oroszlánrésze van a törvénymódosítás kidolgozásában.
– A film kétarcú alkotás – fogalmaz a tisztviselő –, részint gazdasági termék, részint kulturális. A gazdasági része nem támogatható, a stúdióknak versenyezniük kell egymással a gyártásért, semelyik ország nem kivételezhet kedvezmények adásával a sajátjának. Viszont a filmet mint kulturális alkotást támogathatjuk…
– S hol a gazdaság és a kultúra közti határ?
– Ez a legnehezebb kérdés. Erre dolgoztunk ki nemzetközi példák nyomán egy úgynevezett kulturális követelményrendszert, amely számos szempont – téma, szereplők, helyszín, egyebek – szerint méri a filmet. Azt, hogy megfelel-e ennek vagy sem, azt a forgatókönyv egésze alapján lehet eldönteni.
– Mekkora lehet az állami támogatás?
– A gyártási költségek fele – éppen az említett kétarcúság miatt. Feltétlenül meg kell említenem még az alacsony költségvetésű és az úgynevezett nehéz, más néven művész filmeket, amelyek viszont részben vagy kivételes esetben egészben támogathatóak.
– Mit jelent az alacsony költségvetés egy filmnél?
– 237 millió forintot, ami az infláció mértékével emelkedhet. Ha pedig magyar részvétellel készülő koprodukciós alkotásról van szó, akkor az összeg csaknem a duplájára emelhető.
– A módosított törvényt biztos, hogy el fogja fogadni Brüsszel?
– Valószínűleg igen, mert ilyen támogatási rendszer más európai országban is létezik.
Nem sokkal a beszélgetés után kaptam meghívót Etyekre, a Kaméleon forgatására.
A stúdiók a kerítésen kívül is impozáns méretűek, közelről pedig olyanok, mint egy-egy hangár. A fogadóépület viszont még üres, körülötte a gazban egy kisgyerek biztosan elveszne. Hiába gyártanak már filmet az egyik stúdióban, azért ez még építési terület.
– Nemrég fejeztük be az ötös stúdiót – kalauzol bennünket Krisán László vezérigazgató. – Oda pedig – mutat egy hatalmas üres helyre az udvaron – a hatost tervezzük. Csak a belmagassága akkora lesz, hogy egy tízemeletes lakótelepi ház is beleférne.
– Abban süllyednek el majd a hajók is? – kérdezem.
A polgármester által említett gigamedencére célzok.
– Csak akkor, ha igény lesz rá. Számítógépekkel ugyanis már megtévesztésig élethű tengert tudnak imitálni. A Karib-tenger kalózai című film forgatásához például egy csepp vizet sem használtak…
A kettes és a hármas stúdió egybenyitható, összterületük 3600 négyzetméter.
– Itt forgatták a Hellboy II-t – említi a kísérőnk.
– Mikor fejezték be a forgatását?
– Decemberben.
– S azóta üresen áll?
– Idén csak reklámfilm készült benne.
A következő, csarnok méretű stúdió sarkában forgatják a Kaméleont. A díszletek szinte elvesznek benne.
– Mekkora a film gyártási költsége? – kérdezem Kálomista Gábor producert.
– 558 millió forint.
– S abból mennyit kap a stúdió?
– Ez üzleti titok.
– Jó. Akkor úgy kérdezem, menynyi szokott lenni?
A férfi mosolyogva ingatja a fejét. Ilyen olcsó trükkel nem szedem ki belőle. Később Krisán Lászlót, a stúdió vezérigazgatóját kérdezem ugyanerről.
– Ez szinte minden filmben más. Nagymértékben függ például a sztárok gázsijától. De az elmondható, hogy a gyártásra átlagosan a költségvetés fele szokott elmenni.
Számoljunk csak! A Kaméleon 48 forgatási napjából húszat töltenek Etyeken, vagyis a gyártási költség felét hagyják itt. Legyen, mondjuk, 150 millió forint. Vagy legyen kétszáz, de lehet, hogy akkor már sokat írtam.
Ilyen összegekből térülne meg a több tízmilliárdos beruházás? Miközben az állandó kiadások sem csekélyek, ha nem forgatnak semmit, akkor is negyven embert kell alkalmazniuk?
– Hogy tetszik? – fogja meg a karomat Simonyi András.
Na, igen, az elnök. Akivel még a vetítőben ültem le beszélgetni a Korda Stúdióról, egyebek mellett a befektetés megtérüléséről.
– Erre egyszer még térjünk viszsza – válaszolta akkor. – Most csak annyit, hogy ha nem bíznék a beruházás sikerességében, nem vállaltam volna el a stúdió vezetését. Egyébként pedig boldog vagyok, hogy magyar filmet forgatnak a falaink között. Nagyon boldog – hárította el bővebb kérdéseimet diplomatikusan. Nem hiába képviselte Magyarországot korábban az Egyesült Államokban…
Beavatott még üzleti filozófiájukba is, amely szerint nem az olcsóságukkal szeretnének versenyezni, sokkal inkább a nyújtott minőséggel.
– Tetszik, hogyne tetszene – válaszolom most a kérdésére. – Csak tudnám, megtérül-e valaha… – ismétlem a kérdésem.
– Hiszen mondtam – mosolyog –, egyszer még térjünk vissza rá…