Kullancsszedő szoknyák nyomában

Lipótfánál lefordulunk a betonútról, sűrű erdőben, az eső által mocsárrá változtatott csapáson haladunk tovább autónkkal, néha egy-egy őz szökken előttünk, gombaszedőket látunk. Vadregényes tájon, Zselic hatalmas erdőségében bújik meg az egykori szőlőhegyen a falu, húsz család választott paradicsoma.
A faluháznál letesszük az autót, ez Visnyeszéplak központja, mellette a harangláb, a kápolna helye. Vegyesboltot, kocsmát hiába keresünk, ez a helység nem olyan, mint az átlagos magyar kistelepülések. Vendéglátónk, Péter, a közösség egyik meghatározó egyénisége (a falu futballpályája például az ő legelőjén van) és felesége, Anikó kicsiny vályogházukban fogadnak minket. Péterék az első „beköltözők” között voltak a 90-es évek elején. Többször jártak erre, vonzotta őket az egykor virágzó, de a 70-es évekre szinte teljesen kiürült falu. Mikor ideköltöztek, a falu régi és új lakossága összesen 36 lélek volt. Mára több mint 100-an laknak itt, köztük 50-60 gyerek.
Nem az volt az elsődleges cél, hogy ökofalut hozzanak létre, biogazdálkodást folytassanak, akkoriban kezdtek ezek a fogalmak divatossá válni Magyarországon. Azért jöttek ezek a városi léttől megcsömörlött, zömében diplomázott értelmiségiek, hogy visszatérjenek a hagyományos magyar falusi életformához, keresztény értékrendhez egy élő falu keretein belül, amely szemben az ökofalvakkal, nem a technikára, hanem a közösségre épül. Mindemellett számukra természetes, hogy nem szennyezik környezetüket vegyszerekkel, hogy a vizet nem műanyag palackokban hozzák, hanem saját kútjukból merítik. Ahhoz, hogy ellássák magukat, gazdálkodásba kellett fogniuk, később ez vált kereseti forrásukká is. A településen belül élénk cserekereskedelem zajlik, mézért kecskesajt, tojásért fakanál, cseresznyéért tej jár. Mára kialakult, ki mivel foglalkozik, úgy is emlegetik egymást: a Mézes Csabi, a Kecskés Zsuzsa, a Mandulás Karcsi.
Bár a falu lakói igyekeznek önellátóvá válni, minél kevesebb modern technikai eszközt és segítséget igénybe venni a Visnyén túli világból, autó és tévé a családok negyedének-harmadának van, telefonnal pedig majdnem mindegyik háztartás rendelkezik. Mobilunk térereje például egy másodpercre sem apad, akármilyen vadregényes helyszínekre keveredünk a nap folyamán, bár később kiderül, hogy pont egy adótorony irányába bóklásztunk.
A gyerekek felől érdeklődünk, Zolihoz mentek, az új beköltözőhöz, „ott kalákáznak valamit”. Utánuk indulunk árkon-bokron át, tóforma pocsolyákat kerülgetve. Zoli a faluban nem jutott házhoz, ezért négy kilométerrel odébb vett meg egy lepukkant vályogházat, oda a villany sincs kivezetve, vezetékes víz és gáz pedig Visnyeszéplakon sincs.
A hamiskás mosolyú, titokzatos tekintetű fiatalember kedvesen fogad, kútban hűtött borral kínál, pár percig ül le csak velünk, aztán fejébe csapja szalmakalapját, és tovább dolgozik a gyerekekkel. Mert megvan végre az aprónép. Baltával, fokossal, fűrésszel szedik ki az akácfákat a földből, hogy Zoli kis konyhakertet ültethessen ide. A faluban megszokott, hogy segítenek a frissen beköltözőnek és egymásnak is, a fiúk azonban most kivételesen elfogadnak pénzt: táborra gyűjtenek. A hétvégén vágnak bele életük legnagyobb kalandjába: szülői felügyelet nélkül beköltöznek az erdőbe, egy hétig nomádkodnak. Nem fenyegeti őket igazán semmilyen veszély, ezek a gyerekek születésük pillanatától együtt élnek a természettel.
Kinevetnek minket sáros sportcipőink miatt, ők ledobták gumicsizmáikat, mezítláb dolgoznak. Munka közben elárulják, hogy minden nap segítenek otthon a ház körül, a gazdálkodásban, az állatoknál. Az alsósok a piciny faluházba járnak iskolába, a nagyok „osztályonként”, azaz ketten-hárman mennek házról házra, mindenhol más tantárgyat „hallgatnak”. Be van osztva a felnőttek között, hogy ki mit tanít, aszerint, hogy annak idején milyen szakmát tanult ki. Budapestről is járnak le hozzájuk tanárok kéthetente, akkor pár napig egy tantárgyat tanulnak összevontan. A gyereksereg általában együtt van, nehéz elképzelni ennél ideálisabb gyerekkort, a próbát talán a gimnázium jelenti. Sokat kritizált oktatási rendszerük a középiskolai felvételiknél kiválóan vizsgázott, minden tanulót erős gimnáziumba vettek fel. Visszatérnek-e szülőfalujukba azután, hogy lelepleződött a kinti világ, ki tudja?
Visszakészülünk a faluba, patakmedren és búzaföldön át vezet a „rövidebb” út Vera nénihez, a füvesaszszonyhoz. Veronika hosszú ősz haja copfban, mezítláb, lenge ruhában fogad minket kutyáival és macskáival körülvéve. Saját zsályateájával kínál, szívesen mesél a falu mindennapjairól. Annak ellenére, hogy ő a legelvarázsoltabb lény a faluban, Veronika áll legközelebb a másik világhoz, mintha füvei között olyan is akadna, ami az átjárást biztosítja. Miközben a frissen szedett orbáncfüvet rendezgeti, megadja mobilszámát. Tizenkét éve jött ide, akkor már jó pár éve gyógyfüvekkel foglalkozott. Néhány évig itt-ott vendégül látták a faluban, majd megvette ezt a házat, egy elköltöző családét, mert nem mindenkinek sikerül ide beilleszkednie. Ahogy Péter reggel fogalmazott, „mindenki józan belátása szerint dönti el, hogy idevaló-e.”
A falu nem mentes a feszültségektől, Anikó is ezt mesélte, amikor az évek óta tervezgetett kápolnáról kérdeztem. „Először életközösség épül, aztán a kápolna. Nagyon sokféle ember költözött ide, főleg az utóbbi pár évben, és amúgy is voltak közöttünk nézeteltérések.” Az egyik nézetkülönbség a kápolna alakja, volt már, aki álmot látott a faluban, hogy milyennek is kellene lennie, és a szimbolikusnak tűnő vita némileg megosztja a falut.
A falu lakóit elkerülik a bajok, betegségek, csak a Lyme-kór szedi áldozatait, ez az ország talán legfertőzöttebb területe. A betegség említésére mindenki belekezd saját Lyme-kór-történetébe, bizarr tünetekről és csodás gyógyulásokról hallunk, a hetek óta ágyban fekvő Borit például egy, a faluba látogató természetgyógyász gyógyította meg Isten segítségével.
Továbbsétálunk a dimbes-dombos faluban, útba ejtünk egy őslakost, kíváncsiak vagyunk, hogy ők hogyan látják a beköltözőket. A kertkapuhoz ragadt Lajos bácsi nehezen formálja a szavakat, véleménye azonban igen határozott: „szektások meg vegetáriánusok.”Az egykor virágzó, ötszáz lakosú faluról mesél és a hirtelen elnéptelenedésről. „Nem volt munka. Nekem is öt szakmám van, de nem volt munka, elment mindenki, a gyerekeim is.” Ő is beszállt a falubeli cserekereskedelembe: kosarat fon, faragásokat készít, de kirekesztettnek érzi magát. Kérdezzük, hogy jár-e a falu rendezvényeire, ünnepeire, a kéthetenkénti misére. „Ááá, ezek nem tudnak mulatni, ilyen jajongós zenékre táncolnak. Én már nem megyek. Meg a misére se, van itt nekem színes szamszungom, távirányítós, azon nézem a misét.” Az útra mutat, a saját portája előtti részre, majd a távolban megbújó házak felé: „Idáig tart Magyarköz, ott kezdődik Csángóköz.”Arra jön két falubeli lány, hagyományos női viseletben, Lajos bácsi horkant egyet: „mennek a kullancsszedő szoknyákban.”
Utánaeredünk a szoknyáknak, és Máriáék hangulatos teraszán találjuk magunkat, az asztal roskadásig tele málnával, eperrel, cseresznyével, éppen vendégek szedelőzködnek, minket leültetnek, és amíg ott vagyunk, újabb szomszédok néznek be. Máriáék takaros otthona és vendégszeretete vonzza a látogatókat. A falu egyik legfontosabb épülete a házuk, itt tartják szombatonként a táncos mulatságot, a közösségben ugyanis majd’ mindenki néptáncol.
Éva és Zoltán bár csak „beugrottak”, hogy vegyenek Tibor borából, de ott ragadnak, és életük nagy fordulatáról mesélnek nekünk. A fiatal pár „beköltözés-története” máshogy szól, mint a többieké. Ők nem vendégeskedtek itt korábban hónapokat, éveket. Egy éve jártak először Visnyeszéplakon, távoli rokonukat, Vera nénit látogatták. Pont egy nagy közösségi esemény közepébe csöppentek: a lakók falat döngöltek, egyikük házát építették – elvarázsolta őket a jelenet, a közösség ereje. Még egyszer visszatértek, és végleg eldöntötték, hogy itt akarnak élni. Zoltán másnap felmondott a munkahelyén, teljesen felszámolták addigi életüket. „Mindig ilyesmire vágytunk. Ceglédről Szolnokra hordtuk a gyerekeinket, hogy Waldorf iskolába járhassanak, de nem tudtuk őket megvédeni mindentől. Látták a pucér nőket a plakátokon, az osztálytársaik meséltek nekik az öldöklős filmekről. Mi ugyan egy tanyán laktunk, de hiányzott a velünk hasonlóan gondolkodók közössége.” Éva szenvedélyesen beszél otthagyott életük, a „lenti világ” és az új, „fenti” lét közti különbségekről. Szemét többször elfutja a könny, talán még magát is meg kell győznie, hiszen bármilyen elégedetlen is volt korábbi életével, évtizedekig élte azt.
Mária is hasonló hévvel támadja a kinti-lenti világot. A kétgyermekes fiatalasszonynak nagyon fontos a rend, egész környezetéből: takaros öltözékéről és gyönyörű otthonáról is ez sugárzik. Számára több évszázadosan bejáratott kapaszkodó a keresztény és magyar hagyományos falusi életmód, olyan, ami biztonságot ad, ami tiszta játékszabályaival segít megtartani az áhított rendet, és védelmet ad egy olyan világgal szemben, ahol viszont már egyáltalán nincsenek szabályok. „A demokrácia és a tolerancia az élet halála” – győzköd minket Mária, és az ő szemszögéből vitathatatlan ez az egyébként nagyon is vitatható tétel, ami sokkal inkább az elhagyott világra utal, mint a visnyeszéplaki sajátos létre. Hiszen a társaság éppen az esti falugyűlésre készül, ahol a lakók együtt döntik el, hogy maguk közé fogadjanak-e egy idős pap bácsit, aki terelgetné a nyájat. Ezt a kérdést is, mint mindent (például hogy mi lelátogathatunk-e a faluba) a közösség együtt tárgyalja meg. Mária szerint a fent említett két fogalom teszi tönkre a világot, ahol minden belefér, csak az nem hogy egy asszony népviseletben menjen végig az utcán, „mert hülyének nézik, vagy azt gondolják, hogy nem volt ideje átöltözni a táncóra után”.
A faluháznál már összegyűltek a többiek, a nagyok vitáznak, a kicsik a háttérben játszanak. Pétert nem találjuk köztük, elsétálunk a házához, hogy elbúcsúzzunk. Többször kopogunk, szégyenlős mosollyal, szemét dörzsölve bújik elő. Kérdezem, hogy aludt-e. Felháborodva válaszol „Nem, dehogy…, csak belenéztem a horvát–német meccsbe…, megyek már a gyűlésre.”
Összeszedjük Vera nénit, aki már átvedlett városi ruhájába, hátizsákjába teáit csomagolta a hétvégi fővárosi piacra. Elbúcsúzunk Visnyeszéplaktól, Pali betyártól, a legelőktől és a meglepően magas térerőtől.