Csodarabbi vonzásában

Varga Elek István, az emlékhely gondnoka július 31-én 24 órás szolgálatban volt. Számára nem szokatlan az ilyen hosszú ügyelet, hiszen rendőrként szerelt le, így fiaival könnyedén intézett minden óhajt, sóhajt, panaszt. Varga úr azért megér egy misét: valamikor Szolnokon Furkó Kálmán katonája volt, és ha már Furkó, akkor karate is. Az ötvenéves férfi leckét adott számomra kyokushinkai jártasságából: úgy bemutatóként akkorát ütött tenyerével a közelünkben álló betonoszlopra, hogy beleremegett az imaház.
– Ez egy medvemancs. Kiöltem belőle minden fájdalomérző ideget – mutatta a kezét. – Amikor huszonnyolcan verekedtek egy bodrogközi kocsmában, rendőrként beszálltam én is hivatalból, és a végén egyedül maradtam.
Elhiszem.
Miközben a zarándokok érkeztek, megtudtam a gondnoktól, hogy Sátoraljaújhely a haszid zsidóság központja volt. A lakosság számarányához képest Budapest után itt élt a legtöbb zsidó, az 1860-as években a legtöbb hívőt számláló felekezetnek számított, kevéssel megelőzve a katolikusokat. Foglalkozásukat tekintve korcsmárosok, fuvarosok alkották a legnagyobb létszámú kasztot. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint 4690 volt a számuk, a város lakosságának negyedét tették ki. A vallási irányzatok közül a haszid lett az uralkodó Zemplénben, köszönhetően éppen Teitelbaum Mózes munkásságának. A haszidok hűen teljesítették a vallási parancsolatokat, és szorgalmatosak voltak a tóra tanulásában, mind a 613 parancs betartásában, de nyitottak voltak a befogadásban, és nem vetették meg az élet örömeit sem.
A csodarabbi a Máramarosszigethez közeli Przemyslben született, 1759-ben. A fiú lángésznek számított, talán a korai érettsége miatt is jegyezték el 13 évesen egy borkereskedő lányával. A fiatal vőnek azonban nem ízlett a poharak töltögetése, visszatért tanulmányaihoz, amit 16 éves koráig folytatott. Újhelybe érkezve megszerkesztette a közösség tagjaitól elvárt viselkedési kódexet, különösen nyesegetve benne a szabados életstílust, ami a fiatalok körében jött divatba. Ne feledjük, 1808-at írtunk… A rebe (a rabbi jiddis neve) következetes volt: közösségében szigort tartott, és ennek köszönhetően tíz év alatt összeforrt haszid hitközség alakult ki.
Csodatételeinek hosszú a sora. A városban a legismertebb történet az, amikor a kilencéves, beteg Kossuth Lajost vitte hozzá az édesanyja, állítólag az apa tudta nélkül. A rabbi megkérdezte a gyermek nevét, és egy megfelelő zsoltárverssel – melyben nevéhez hasonlatos szó található volt – megáldotta. A históriát a kor szellemének megfelelően színezte a szárnyaló fantázia, volt, aki szerint a rabbi ezt is mondta: „Olyan leszel, mint aki meglátta az égő csipkebokrot. A szavad kiáltani fog, a Seregek Ura naggyá tesz, és hosszú életet ad neked a Bábel vizei mentén.” Bármiként is volt, szép a történet, és mint minden szárnyaló legenda, mély értelmű. A bölcs Teitelbaumhoz külföldről is jöttek tanácsért, Komáromból Alexander rabbi érkezett egy jó kis eszmecserére, de váratlanul elhunyt. A csodarabbi 82 éves korában adta viszsza lelkét teremtőjének, pontosan 1841. július 16-án (Tammusz hó 28.). Jövendölésének beteljesedését Kossuth Lajossal kapcsolatban nem érte meg, most ott nyugszik a régi temetőben, Alexander rabbi, egykori vendége társaságában és felesége, a rebecen mellett. Halála szent szombaton következett be, utolsó útjára ezrek kísérték. Hogy aztán miért július 31-én emlékeznek mostanság halálára, erre a magyarázatot minden bizonnyal a két naptár közötti különbségben kell keresni. Ne feledjük, a zsidók már az 5600-as években járnak.
Akkor tehát vissza a mába. Ültünk Varga Elek Istvánnal az imaház előtti kupola alatt, amikor a közeli házból – ami a szatmári szent egylet támogatásával lett a hitközösségé – jókedvű nótaszó hallatszott. A közös étkezésen egymásnak örültek a hívek. Sietve érkezett egy kalapos, kaftános úr, fekete kabátja alól fehér cérnák lógtak ki. Letett mellém egy nejlonszatyrot – egyszerű, sárga zacskó Kodak felirattal, olyan, amilyet a fényképészszalonokban adnak, ha valaki előhívat két tekercs filmet. Próbáltam volna vele szóba elegyedni, de sietett be az imaházba.
– Ő ki volt? – kérdeztem Varga urat.
– Egy osztrák pénzember. Az egyik leggazdagabb Ausztriában.
Csodálkozásomat látva a gondnok mesélni kezdett. Elmondta, hogy beállított egy messze földről érkezett vendég. Ima közben végigszakadt a fenekén a nadrág. A házigazda hazavitte és megkérte a feleségét, varrja meg a tönkrement ruhadarabot. A kedvességéről Újhely-szerte elhíresült hölgy zavartan kérdezte a férjét:
– Hát mihez varrjam, hiszen olyan kopott, hogy újságot lehetne rajta keresztül olvasni?
Varga úr megkérdezte a pórul járt zarándokot:
– Hát nincs másik nadrágod?
A válasz ez volt:
– Van, de ebben szeretek járni.
Hogy ki volt az illető? Ja, hát a Rio de Janeiró-i tőzsde tulajdonosa. Mielőtt azonban messzemenő következtetést vontam volna le a dologból, a gondnok elém tette a lábbelijét:
– Mit gondol, ez a könnyű szandál hány éves?
Valami nagyot akartam mondani, hát rávágtam:
– Öt!
Kiderült, hogy a cipő huszonkét éves, már ötször volt talpalva. Legutóbb nem sikerült valami jól a művelet, válik is le a talpa, vissza kell vinni a mesterhez.
Megérkezett egy jelenség: olyan ember, aki a történelemből lépett elő. Hófehér haja, hófehér szakálla szinte anyagszerűtlen. Arcán ötezer év bölcsessége, hóna alatt a tóra. Ahogy elnézett mellettem, mintha az örökkévalóságba tekintett volna. Ő volt David Meisels, a szatmári hitközösség főrabbija Londonból. Tőle kérdeztem: mi a titka annak az időtlenségnek, melyben él?
Nevetett:
– Nagyapám volt Sátoraljaújhelyen a főrabbi Hitler előtt (az időszámítás nála Hitler előttre és Hitler utánra tagozódik). Apám Szarvason volt rabbi. A gettóban nagyapám a tórát olvasta, miközben mindenki riadtan rohangált, pakolt, szervezkedett. A sógorom, aki Bodrogkeresztúron volt rabbi, odament hozzá:
– Te miért nem készülődsz, nemsokára visznek bennünket.
Nagyapám így válaszolt:
– Nem tehetem, mert éppen egy nagyon szép dolgot találtam a tórában…
Azt hiszem, megértettem a példabeszédet.
Varga úr sorolta a városból elszármazott hírességeket: Estée Lauder, a kozmetika nagyasszonya, Kálmán Imre és a Latabár család.
Hát persze, a Latabárok! Gimnazista koromban, ami az 1950-es évek első felére esett, évente egyszer Latabár-estet rendeztek a Filmszínházban. Nem volt még akkor tévé, nem volt elcsépelve a napi megjelenítéssel egy-egy művész, így hát földi valóságukban igazi csodaként fogadtuk őket. A Latabár testvérek szívesen jártak Újhelybe, és most már azt is tudom, miért. Emlékszem, hogy készülődtünk az ünnepre: gyűjtögetés a belépődíjra, aztán pótszék becsempészése a kislánynak… Majd az előadás! Megjelent a két testvér, Árpád végigmutatott magán és megkérdezte:
– Jó nagy marha vagyok, mi?
Fetrengés a nézőtéren, már ebből az egyetlen poénból megélhettek volna egész este. De nem: sziporkáztak, vibráltak, a politikai eretnekség mezsgyéjén egyensúlyoztak, de aztán, amikor az emberben megállt az ütő, úgy forgatták a szót, hogy kiderült, én értettem félre őket. Hál’ istennek. A városban nem volt szálloda, így az egyik éjszakát a kollégiumunk betegszobájában töltötték a testvérek. Ott viszont „csak” vacsora nem várta őket. Sebaj, a szekrények mélyéből előkerültek a dugesz kaják, szalonna, szilvalekvár, hozzá nyikorgóan száraz kenyérvég. A két Latyi mindenért fizetett: poénokkal, viccekkel, de legelébb is a közelségükkel. Árpád hosszú, csontos lábát ma is látom, ahogy kilóg a csíkos pizsamából. Most a városban színház   őrzi a nevüket. Igen, az a színház, ahol annak idején felléptek.
A dolgok eddig a város Sárospatak felé eső végén történtek, a régi zsidótemetőben. A Széphalom felé eső végen viszont az ország második legnagyobb zsidótemetője található. Azt is megnéztük, de talán nem kellett volna: az embernagyságú gazban alig látszanak a síremlékek, pedig ott található a holokauszt áldozatainak mementója is. Tudomásunk szerint négyezer embert hurcoltak el koncentrációs táborba a városból. Egy részüket az újhelyi vasútállomáson, legtöbbjüket viszont a ma Szlovákiához tartozó Nové Mesto pályaudvarán vagonírozták be. Az egykori virágzó megyeszékhely, Sátoraljaújhely a határ meghúzásával eljelentéktelenedett. Évtizedekig lemaradt valamennyi fejlesztési listáról, Pulai elvtárs, az egykori közlekedési miniszter a halálos döfést azzal adta a régiónak, hogy 1980-ban megszüntette a Füzérkomlós–Zemplénagárd kisvasutat.
Beszédbe elegyedtem több Meisels leszármazottal, akik elmondták, hogy Amerikában százezer követője van a haszid irányzatnak. Csak Brooklyn Williamsburg városrészében 35 ezer haszidot tartanak számon. Megkérdeztem Varga Elek Istvánt is: Sátoraljaújhely, hány zsidó vallású emberrel számolhat? A választ szó szerint leírom, mert szinte hihetetlen:
– Ha a három fiam itthon van, vagyunk kilencen férfiak, márpedig egy minye (vagyis istentisztelet) megtartásához tíz férfira lenne szükség.
Az ember azt hinné, a fekete öltözethez komor hangulat dukál. Hát nem: a találkozások közepette zsidó viccek is felröppentek. Íme, egy közülük:
Az ifjú ember nősülni készül, egy ilyen nagy vállalkozás előtt azonban a rabbihoz fordul:
– Ugyan mondd, bölcs rabbi, kit vegyek el: egy bombázót, aki fűvel-fával megcsal, vagy egy rusnyát, aki élete végéig hűséges lesz hozzám?
– Hát döntsd el, fiam, mi jobb: barátaiddal megosztani egy szép tortát, vagy egyedül enni egy kalap szart.
Zarándokok jöttek, zarándokok mentek, az öt földrészre szállította őket a vonat, hajó, repülőgép. Hívni senkit nem kellett, a családi legendáriumban piros betűvel írták be már a gyerekek, hogy Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi csodarabbi halálának pontos dátuma mikorra esik. A zsebekben ott lapulnak az összehajtott üzenetek, melyeket a sírra tesznek egy-egy kavics alá.
A siratófal kívánságai ezúttal Zemplénből indulnak útnak. Fölfelé, mert szent meggyőződése annak, aki ide érkezett, hogy „Mojse” odafönn átadja az üzenetüket annak, akinek címezték. Azért csodarabbi!