Ördögbottal a drog ellen

Elegem van – lobogtatja a kitűzőjét Iuliana, melegítője ujjával letörli arcáról a vastagon felkent cicabajszot. Nem tartóztatják: ha menni akar, menjen, holott tudják, hogy zacskózni indul. Csak addig marad, amíg lekötik a figyelmét, amíg jobbat tudnak neki ajánlani annál, amit egy oldószerrel teli zacskó tud nyújtani. Engedelmeskedik a szabályoknak, amíg itt van, de nem erőltetnek rá semmit, ha elhagyja a cirkuszi sátor környékét. Ezért fog visszajönni, remélhetőleg.
A Casa de Clovni (Bohócok Háza) öt éve fut Temesváron: a javarészt francia önkéntesek a Romániában a rendszerváltás után tömegesen utcára került gyerekekkel foglalkoznak. A román gyermekvédelem akkoriban nem bírta el a gyorsan változó idők révén rá nehezedő nyomást: mostanra egy fokkal jobb a helyzet, de időközben egy generáció nőtt fel a nagyvárosok utcáin. Kiléptek a családból, kiléptek az intézményrendszerből, az utca pedig befogadta őket.
A Rózsakertben, a város közepén verték fel először cirkuszi sátrukat az önkéntesek: lakókocsiban laktak, a gyerekekhez hasonló, jelentéktelen figurákként. Esténként a várost járták, az utcákon zsonglőrködtek, beszélgettek a fiatalokkal, hívták őket, látogassanak el hozzájuk. A piros cirkuszi sátor a rózsafák között új szabályok elfogadását is jelentette. Odabent mindenki próbára tehette magát a trapézon, tanulhatott akrobatikát vagy akár tűzzsonglőrködést – a zacskónak azonban kívül kellett maradnia. A bizalom minden egyes esetben lassan születik, és törékeny, de lassan a messziről érkezettek előtt is feltárultak azok a szabályok, amelyeknek minden, „utca-helyzetbe” keveredett gyereknek engedelmeskednie kell.
Nincsen srác az utcán oldószer nélkül. Aurolacnak, aranylakknak hívják ezt a terméket: eltompítja az érzékeket, elviselhetővé teszi a hideget, a monotonitást, a félelmet: a szem üres lesz tőle, a beszéd széteső. Az utcára került fiatalnak azonnal csatlakoznia kell egy bandához, ahol hamar rászokik – vagy az idősebbek szándékosan rászoktatják – az anyagra. Ha ez előtt közbe tud lépni az ellátórendszer, még viszonylag könnyű visszafordítani a folyamatot, ezután viszont már szinte lehetetlen.
A bandában az idősebbek mondják meg, hogy mi lesz. A kisgyerekek kincsnek számítanak, mivel nekik még szívesen adnak pénzt a járókelők, így ők „dolgoznak” a többieknek. Mostani látogatásunkkor két kissrác volt rendszeres vendég a sátortető alatt: két külön bandához tartoztak, és mindkettejüket a sajátjaikhoz kellett visszavinni a program végén, nehogy útközben az idősebbek eltérítsék őket. Az utcán nincsenek órák, az időérzék nagyjából értelmét veszti: sok fiatal a napok, hónapok neveit sem ismeri pontosan. Éjjel mozognak, mert éjjel hideg van: délelőtt a gyerekek alszanak a rejtekhelyeiken, délután kezdenek újra csatangolni.
A cirkusz a csalétek. A személyre szabott figyelem, amit annyira hiányolnak a fiatalok, az hozza őket vissza. Akit ez a kettő megfog, azzal tovább lehet lépni. Az önkéntesek igyekeznek papírokat beszerezni nekik, ha arra van szükség; segítenek bejutni gyermekvédelmi intézménybe, ha ezt kívánják. A sátortető alatt hetente egyszer iskolai foglalkozásokat tartanak nekik: írni-olvasni, számolni tanulhat, akinek igénye van rá. Orvoshoz viszik őket, mert papírok híján kezelést sem kaphatnának. Ha tudnak, munkát kerítenek, támogatják őket a beilleszkedésben. Segítenek, ha a gyerekek kérik, de nem erőltetnek semmit: ugyanis abban a pillanatban odalenne a bizalom, és többé nem segíthetnének. Ezért nyelnek egyet, és a kicsi Mariust visszaviszik este a bandájához. Miért nem egy intézetbe? Mert ott senkit nem érdekel, hogy a kicsi Marius fél órán belül megszökik: egy gonddal kevesebb.
Öt éve áll a cirkuszi sátor. Idén tavasszal, a helyhatósági választások közeledtével nem hosszabbították meg az engedélyüket a Rózsakertben: a város szélén, a megye tulajdonában álló Falumúzeum skanzenjében kaptak helyet. Jobb ez így, és rosszabb is egyben. Nehezebben lehet őket megközelíteni, viszont a foglalkozásokra érkező fiatalok így kiszakadnak a megszokott környezetükből. Kezdetben fuvarozni kellett őket, de mostanra jönnek a saját lábukon, egyszersmind a saját tempójukban.
Most fesztivál van. A sátorban három napon keresztül fellépnek a gyerekek, valamint az őket korábban felkészítő zsonglőrök, akrobaták, bohócok, akik ingyen vállalták a fellépést, meg a korántsem hívogató körülményeket. Mindenki hozza a házát magával, a skanzen sarkában szedett-vedett sátortábor épül.
Délután indulunk az utcára, adunk egy kis ízelítőt az előadásból; a gyerekek az asztalnál cigarettáznak, várják, hogy sminkelhessenek. Minden feladatot ők látnak el: ők árulják a jegyet, ők sütik a palacsintát, ők őrzik a bejáratot. Christina – egy Németországból ide szakadt önkéntes – sorra festi ki őket: bohócorrok és cicabajszok, flitteres ruhák és háromágú sityakok kerülnek a fiatalokra, akik egy csapásra vedlenek át esendő és taszító, kérges, bántó és megbántott utcai lényből bohóccá, színésszé, zsonglőrré.
Nem várt érdeklődés követi a menetet. A lerobbant panelházakból seregnyi gyerek szalad elő, Remus megkísérti a szerencséjét, és nekiáll kalapozni, holott tudja, hogy nem szabad. Egy lejt zsákmányol, mielőtt Dominique, az egyik vezető leállítja. Még arra is van ideje, hogy beszaladjon egy boltba, ahol végül nem sikerül elkölteni a pénzt, kap viszont ajándékba két tele szatyor kaját, amit engedelmesen átad az önkénteseknek. Az ötévesforma, hiperaktív Marius, egy sötét gombócnyi dörzsölt, agresszív szeretetéhség vadul udvarol egy megszeppent, négyévesforma kislánynak, aki görkorcsolyával a lábán, rózsaszín szoknyácskában álldogál az utcán – világok harca, nincs esély a megértésre. Marie-Pierre, a Magyarországon élő francia aszszony közben már másfelé figyel: újabb utcagyerekek csatlakoztak hozzánk, akik zacskóikat is magukkal hozták, márpedig ezt itt és most nem lenne szabad. A nézőtoborzás mindeme kavarodás ellenére óriási sikert arat, a sátor majdnem teljesen megtelik este nyolc órára.
Van, akinek a türelme eddig bírta: Iuliana most jelzi, neki elég volt a mókából, ő és a barátnője lekoccolnak – ki tudja, talán égőnek találták a masírozást, vagy az Aurolac hiányával nem tudnak megbirkózni. Ma a vendégek lépnek fel, a gyerekekre a konyhában, a büfében és a sátor bejáratánál várnak feladatok, a színpadon nem. Florica és a barátja palacsintát sütnek. Marius még egy fénykép kedvéért sem léphet be a főzésre szolgáló lakókocsiba: a közös kaja körül sertepertélni olyan kiváltság, ami csak a szakácsokat illeti meg. Bizalmi poszt, jelentős felelősség – ahogy a kasszásé is az. A bizalmat demonstrálni kell: csak így van esély rá, hogy a szociális munkások maguk is bizalmat kapjanak.
Az este kifejezett siker: telt ház, a közönség elégedett, Dominique visszafuvarozza a fiatalokat a városba. Az önkéntesek egyedül maradnak, mindenki együtt és ki-ki a maga démonaival: ez a fajta munka olyan terhet rak az emberre, amivel egyedül nehéz megküzdeni. Elkelne egy pszichológus, mondja Marie-Pierre, a kétgyerekes anyuka, már úgy értem, nem a fiataloknak, hanem nekünk. Olyan törékeny ez az egész, csak egy sátrat tudunk szembeszegezni az utcával, a közömbösséggel meg az Aurolac-kal, még csak nem is ház, csak sátor. Claire két éve elment, most csak a fesztiválra jött, Larissa, az egyetlen román az állandóan a helyszínen tartózkodó csapatban – fáradtan vibrálnak mindketten, nem is értik, hogy mi furcsa van abban, hogy sátorban laknak, ingyen dolgoznak valamiért, ami láthatóan senkinek nem fontos rajtuk kívül. David, Charlotte, Dominique, Larissa, Maxim: öten vannak itt állandóan, kivéve a telet, amikor a sátrat le kell szedni a hó miatt. Miért csináljátok, hajtogatom bután. Ki csinálná, ha mi sem, kérdeznek vissza.
Mindenkinek könnyebb nem venni tudomást ezekről a fiatalokról. Nincs igazolványuk, tehát nem léteznek. Még az sem alkalmazkodik hozzájuk, aki segíteni akarna. Ha időnként a drogellenes civilek kijönnek a cirkuszosokhoz, mindjárt azt kérdezik, miért engedik a ragasztózást, miért nem kobozzák el a gyerekektől a zacskót. Mert akkor nem jönnének vissza. És önök mit tudnak kezdeni a problémával? Mi a megelőzésben hiszünk. Csókolom, azzal elkéstek, mert ezek a gyerekek már függők. A lányok szinte kivétel nélkül terhesek, a terhesgondozás nem veszi be őket, mert nincsenek papírjaik, a magánnőgyógyász pedig azt mondja, ne vigyük őket hozzá, mert elriasztjuk a többi kuncsaftját. Az egyetemisták azzal szórakoznak, hogy szendvicsmaradékokat dobálnak közéjük, és azon nevetnek, hogy küzdenek érte. Akkor kit is kellene megnevelni?
Vasárnap délután lassan szállingóznak elő a srácok: Robi állandó vigyorával érkezik, Florica a barátjával összebújva, Iuliana barátnőjével vihog. Marius viháncol, David az egyik lányt, Christinát tanítja malmozni, Baba kibicel vigyorogva. Szétszórt, zajongó társaság, még mindenki keresi a helyét. A sátor előtt újra tömeg: ma is telt ház lesz. Négy kövér, besörözött figura ácsorog itt, nevükön szólongatják a mieinket, hé, tényleg itt fogtok bohóckodni? A többi előadást is végigröhögcsélik, azzal a fajta gonosz nevetéssel, amiben egy csepp vidámság sincs. Viorelt jöttek megnézni, mert Viorel meleg ételért cserébe nekik dolgozik: eljöttek hát kinevetni.
A takarásban most már sűrű, olajos csend honol. Az apró viták, a civódások, a sistergő indulatok eltűnnek, mindenki magába mélyed, arra gondol, amit a színpadon tenni fog, tenni akar. A cirkusz nem engedi másfelé a figyelmet: az ördögbot, a hármasával-négyesével levegőben tartott labdák, a trapéz megkövetelik a teljes odaadást. Florica törékeny kislányteste lóg a magasban. Egyszerre nő és gyerek, föld és levegő között, ma, talán először, a megérdemelt figyelem középpontjában: szemünkben egyszerre féltés és csodálat. Egy fiú, akit eddig csak viharvert kabátjába burkolózva láttam, óvatosan közelít egy hatalmas labdához, az oldószer már kikezdte lépteinek biztonságát. Felmászik a gömbre, elveszti az egyensúlyt, leugrik, felmászik megint. Fennmarad, arcán szétomlik a diadalmas mosoly. Félelmetes látvány: egy ember áll egy ingatag glóbuszon, remeg a lába, és nem esik el.
Az előadást a Casa de Clovni a három fiatal emlékének ajánlotta, akiket a hideg, az utca és az oldószer ölt meg csak az elmúlt évben.
A Bohócok Házának öt év alatt tizenhárom védence került az utcáról rendezett körülmények közé: ma mindannyian fedél alatt élnek és dolgoznak.