Lókolbász helyett versenylovat

Trencsényi Józsefet kiskorában kikötötte az anyja az eperfájukhoz, hogy el ne szökjön a szomszédokhoz lovakat etetni, csutakolni. Tanuljon inkább! De elszökött. Nem mostani történet ez, majdnem hatvanéves. De Trencsényi Józsefet ma is hiába kötnénk meg, most se tudnánk elszakítani a lovaktól. Most már a saját lovaitól persze, mert felnőve, amint tehette, rögtön felcsapott lovas gazdának.
Igaz, csak sokára tehette. Majd csak valamikor a hatvanas évek végén vehette meg az első lovát. Közönséges igásló volt természetesen, de első osztályú munkás, és tökéletesen megbízható társ. Fuvarokat vállaltak ők ketten, meg aztán mindenféle mezei munkát.
Nem gazdagodott meg belőle. De nem is ez volt a fontos. Hanem a ló, a gyermekkori álom.
Ma a hatvannyolc éves Trencsényi József kálmánházi portáján fél tucat felnőtt ló és három csikó élvezi az életet – és hogy élvezik, egészen biztos. Soha nincsenek szűk bokszokba kényszerítve, azt esznek, amit szeretnek, s a nagy kertben szabadon nyargalászhatnak. A gazdájuk ugyanis még igazi, régi vágású ember: ő nem azért tart lovakat, hogy pénzt hozzanak neki. Egyszerűen szereti őket.
Érzik ezt a lovak is. Kilépve a házból azonnal elénk ügetnek. Amikor pedig kitoljuk a fészerből a hintót, majd kiugranak a bőrükből. Hogyne már, hiszen következik a nap fénypontja – megyünk kocsikázni!
De előbb szemügyre vesszük a két hintót meg a lószerszámokat. Művészi munka mind. Igaz, az áruk is komoly művészeti alkotások ára. Egy ló felszerszámozása 300 ezer forint. Miközben egy csikóért jó, ha nyolcvanezret kap a gazda, holott csak a fedeztetés harmincezer!