Tibi ha látná…

A 4-es számú főút hajdúhadházi szakaszán a szokásos délutáni forgalom. Személyautók, motorok, kamionok száguldanak, senki se ügyel az út menti alacsony keresztekre. Minden ötszáz méteren van egy – a főút itteni része az ország egyik legveszedelmesebb szakasza. Az egyik kis kereszt mellett két fiatal nő álldogál, kezükben elszáradt virágcsokrok. Az imént cserélték frissre, most némán álldogálnak. Hideg havas eső esik, komor a táj, és rohamosan esteledik, de ők még maradnak egy kicsit. Aztán nagyot sóhajtva mégiscsak mennek. Haza, Balkányba, várják őket a gyermekek.
Várták Felföldi Istvánt is, meg Gilányi Jánost, Sinka Tibort, Csordás Attilát, de hiába. Mint ahogy Sári Miklóst is az anyja – ott lelték halálukat annál a kis vaskeresztnél 2007. március 9-e éjjelén.
Mindannyian egy balkányi vasüzem munkásai voltak, de a cég elvezényelte őket egy háromnapos munkára Dunaújvárosba. Szerdán mentek, s úgy volt, hogy szombaton jönnek. Végig szakadt azonban az eső, dolgozni nem tudtak, elindultak hát hamarabb. Péntek este.
– Bár ne indultak volna! – mondja csendesen Sinka Tiborné balkányi házukban hajszál híján két évvel a tragédia után. – Este fél hatkor hívtam a párom, mondta, hogy nem várják meg a reggelt, nekivágnak éjszaka. Én borzasztóan aggódó típus vagyok, mondtam is, hogy miért indultok útnak a sötétben, de ő csak nevetett. Aztán fél nyolckor hívott, hogy most indulnak. Nem tudtam én addig, hogy merre van Dunaújváros, de Tibi megmondta, hogy nagyjából mikor érnek haza. Nyugtatott, hogy feküdjek le, nem lesz semmi baj, de én nem tudtam lefeküdni. Legszívesebben félóránként hívtam volna, de nem mertem. Nem akartam, hogy a többiek kinevessék. Mert mindig csipkedték, mikor aggodalmaskodva fel-felhívtam. Most nem hívtam hát, de éjfélkor már nem bírtam tovább. Csak a hangpostája jelentkezett. A barátja, Csordás Attila se válaszolt. Az igazat megvallva egy idő után mérges is lettem rájuk. Biztos beültek itt Balkányban valahová sörözni, de legalább üzenne! Ez így ment hajnali kettőig, amikor megjelentek Gilányi Janinak a szülei, nem tudok-e valamit a fiukról. Szörnyű sejtésem támadt, s eszembe jutott a tévén a teletext, azon rajta van minden fontosabb hír. Ott találtuk meg, hogy súlyos baleset történt a 4-es úton Hajdúhadház alatt. Akkor én már biztos voltam benne, hogy a mieinket érte a baleset. De reménykedtünk. Aztán jött Jani öccse, hogy meghaltak mind. Mind az öten.
A mostanában felújított ház előszobából kialakított ebédlőjében ülünk, velem szemben egy másik özvegyasszony – istenem, még leírni is szörnyű egy ilyen ifjú nőről, hogy özvegy –, Csordás Attiláné. Alacsony, barna asszony, a férje meg két méternél is nagyobb, nem volt meccs, pláne idegenben, hogy meg ne mosolyogták volna őket. A férfi volt a balkányi futballisták vezérszurkolója, barátja, Sinka Tibi meg a kapusa, de az ő felesége is szívesen el-elkísérte őket.
– Állandóan beverte a fejét a szemöldökfába – mosolyog sírásra görbülő szájjal az özvegy. – Ahol meg nem ismerték, mindig rászóltak, hogy fiatalember, szálljon le arról a lócáról. Ő meg csak kacagott: én a földön állok, bátyám!