Előbb a kutyákkal végeztek

– Jöjjön má! – nyitotta a kaput a kislány, Kócés Zsuzsa. – Jöjjön gyorsan! A Joachim bácsi vérzik.
A férfi, Tar Zoltán éppen a délutános műszakba készült, előtte még némi fát hasogatott udvarán, a Heves megyei Ivádon, a Dózsa György utca 11.-ben.
– Mit mondasz? – egyenesedett fel a férfi.
– Vérzik, na, mondom.
Tar Zoltán letette a fejszét, s követte a tízéves gyereket. Ritkán járt a szomszédjánál, mert nemigen kedvelték egymást, ez az igazság, éppen csak köszönő viszonyban voltak. Az öreg, Ivády Joachim ugyanis meglehetősen bogaras ember benyomását keltette. Nem is engedett be magához mindenkit, csak akit ismert. Igaz, ilyenek viszont bőven akadtak. Az öregember ugyanis történetünk idején, a kilencvenes évek elején az egyetlen felvásárlója volt a környéknek. Lehetett hozzá vinni mindent, amit a gyűjtögetők a természetben találtak, csigát, gyógynövényt, de még gombát is. Néha naponta húszan-harmincan is megfordultak nála a környék falvaiból. Ivády Joachim pedig zsebből fizetett, bár a mérlege általában kevesebbet mutatott, mint amennyit a gyűjtögetőnek előzőleg otthon.
– Nem hozunk többet hozzád semmit, rohadt paraszt – hallotta néha a kapucsapódást Tar Zoltán.
Most azonban baj lehet, s ilyenkor nem számít a neheztelés, ha csak nem képzelődik ez a gyerek, akinek az útja iskola után általában, ki tudja, miért, Joachim bácsihoz vezetett.
Zsuzsi azonban ezúttal nem fantáziált. Tar Zoltán már az ajtóból látta, hogy az idős ember vérbe fagyva fekszik konyhája heverőjén.
– Úristen! – szaladt ki a száján, majd fordult is vissza.

– Óriási erőket kötött le a nyomozás – emlékezik a Heves Megyei Rendőr-főkapitányságon Gál Árpád, ma már nyugdíjas nyomozó.
Bizonyos csak annyi volt, hogy az áldozattal 1991. december 11-én, az esti órákban végezhettek. Ivády Joachim vélhetően ismerte a gyilkosait, sőt lehetséges, hogy a találkozót is megbeszélték előzőleg, ugyanis nemcsak arany és készpénz tűnt el, hanem az öregember határidőnaplója is.
Különösen arra lettek volna kíváncsiak a nyomozók, hogy ki volt az a két férfi, aki az elkövetés idején több tanú szerint is kiszaladt a házból, s egy sötét színű Ladába ülve Pétervására felé hajtottak.
Ez azonban rejtély maradt.

– Jól előkészített gyilkosság lehetett, annyi bizonyos – hallgatom a tornácon üldögélve a szomszédot, Tar Zoltánt, akiben ma is élénken élnek a tizennyolc évvel ezelőtti események. – Az öregnek akkoriban volt két hamis kutyája, azoktól ugyan nem lehetett volna csak úgy besétálni.
– Most mégis beengedték a gyilkosokat… – jegyzem meg.
– Azok ugyan nem. Egy hónappal korábban eltűnt mind a kettő.
Tar Zoltán kutyája sem vett észre semmit a történtekből. Nem úgy a szembe szomszéd, Ivády Sándor.
– Éppen vége felé tartott a BEK-döntő a tévében, amikor valaki felkapcsolta Joachimnál az udvari lámpát. Ez idő tájt járhattak nála.
– Csuda egy ember volt az a Joachim – szól közbe az asszony. – Ellensége meg, mint a tenger.
S ez nem csak az ő véleménye, mások is mesélték a faluban, hogy annak idején Homokterenyén „megőrzésre” átvette az elhurcolt zsidók vagyonát, amit később már nem szolgáltatott vissza – azt mondta, elvitték az oroszok. A háború után több településen lett tanácselnök, s ez a ténykedése sem váltott ki osztatlan elismerést. Egy valamiben azonban következetes maradt magához Ivády Joachim: 83 éves korában bekövetkezett haláláig szerette a nőket. Ezt erősítette Gál Árpád is:
– Nemcsak azokat hallgattuk ki, akiktől felvásárolt, hanem az alkalmi és tartós nőkapcsolatait is vizsgáltuk.
Márpedig az ugyancsak kusza volt. Némelyek azt is tudni vélik, hogy László fiától is elcsábította a feleségét. Innen már csak egy ugrás a következtetés: esetleg bosszú áldozata lett az öregember.
– Apám látta Lacit a gyilkosság utáni reggelen, amint egy fehér autóval megérkezett. Éppen csak beszaladt, és már ment is tovább – említi Ivády Sándor.
– Elmondta ezt annak idején a nyomozóknak is?
– Hogyne mondta volna. De szerintük nem lehetett, mert neki nem volt olyan kocsija.
Ivády Lászlót már nem tudom megkérdezni, mert néhány éve meghalt. Akárcsak az egyik szomszéd, Ivády Zoltán – ő felakasztotta magát –, akit a gyilkosság előtti éjszaka láttak az áldozat házánál egy kocsiban üldögélni Puporka Dezsővel.
– Engem ugyan biztos nem – bizonygatja a férfi, akit a Petőfi utcai házában találtam meg.
– De azért ismerte az áldozatot...
– Persze, hogy ismertem. Áldott jó ember volt. A jótevőm. Még a meggyilkolása előtti napokban is adott pénzt. Merthogy tartozott a gombáért. Nem csak engem fizetett ki akkor, hanem sokakat.
– Elképzelni sem tudja, kik lehetnek a tettesek?
– Ha tudnám, megmondanám, hiszen még díjat is tűztek ki a nyomravezetőnek. De szerintem nem ebben a faluban kell keresni a tetteseket.