Az utolsó szál

A frissen felújított templomban tolonganak az emberek. Jobbra a férfiak, balra a nők, kezükben egy-egy gyertyával, és itt is, ott is fényes pontok tűnnek fel, ahogy egymásnak adják a lángot. „Amin” válaszol a tömeg a román nyelvű imádságra. A lészpediek Csángóföld közepén már régen nem imádkoznak magyarul, csak azok tudják az üdvözlégyet, akiket a nagyszüleik tanítottak. A hatvanas évekig még hallgathatták Gyergyina páter magyar nyelvű prédikációit, aztán a papot börtönbe zárták, azóta románul folynak a misék. Az egyháznak választania kellett, hogy a híveket veszíti el vagy a magyar nyelvet. Az utóbbit hagyta.

A négyezres Lészped a moldvai csángók egyik legrégibb települése. Ha észak felől érkezünk, először a román részen hajtunk keresztül. Itt nincsenek hagyományos, kék-zöld csángó házak, a távolabbi dombon pedig ortodox templom hívogat. Aki errefelé lakik, az román. Aki nem – az attól függ. Magyarnak semmiképpen nem hívják magukat, inkább csángónak, de leginkább katolikusnak. A csángó vagy román helyett ez maradt: katolikus vagy ortodox.
„Nem magyarul beszélünk, hanem csángósul” – mondják, de ahogy haladunk az idősebbtől a fiatalig, hát csángósul is egyre kevesebben. S míg az öregek közül alig tudnak – ahogy ők mondják – „oláhul”, addig a fiatalok közül egyre kevesebben beszélik vagy akár csak értik a magyart.

A csángó beszéd a magyar egyetlen önálló regionális dialektusa – bármit jelentsen is ez a tudományos meghatározás –, a középkori magyar itt maradt, ide bezárt változata. Akár a borostyánba ragadt bogár, őrzi az „akkort” a maga érintetlenségében, amit mi, „magyarországiak”, meglehetősen nehezen értünk meg. Legalábbis eleinte. Néha maga a szó okoz fejtörést – mi lehet az a „hézánk” –, máskor meg félreértjük: hogy tud a templomból „kifolyni a sok világ”? Cserében ők sem mindig értenek minket: „zsebkendő” – ízlelgetik mosolyogva, még nem hallották ezt a szót. A gyimesi csángóknak szerencséjük volt: az erős románosítás egyetlen nemzedéket érintett igazán, így a ’89-es forradalom után újra magyarul misézhettek, magyarul tanulhattak. Megvolt a szókincs, megvolt az alap.
A moldvai csángóknál nem volt mihez visszatérni, és a nyelv, a tradíciók szép csendesen kezdtek elveszni. A nagyszülők még felveszik a népviseletet, a katrincát, ha vasárnap templomba mennek, a szülők már csak ritkán, a fiatalok pedig kuncogva-szégyenlősen néznek körül, amikor népviseletben fotózzák őket – nehogy valaki meglássa. A lakodalmakban még eljárják a régi csángó körtáncokat: az ördög útját, a magyaroskát, amit szintetizátoron kísér a román zenész, de már nem tudják, hogy magyar táncot táncolnak.