Reménybank vagy szegénybank?

Ázsiában, Bangladesben él egy bizonyos Muhammed Junusz nevű ember, aki élte a jómódú közgazdászok életét, de mikor elmúlt harminc, mind jobban kezdte sajnálni az elesetteket. Voltak bőven, hiszen a világnak az a sarka a sanyarú sorsú emberek százmillióiról híres. Nem azért szegények, mert butábbak vagy lustábbak, mint a többiek, hanem egészen egyszerűen azért, mert szegénynek születtek. És a szegényt ott se támogatja senki.
Junusznak lelkiismeret-furdalása volt. „Míg emberek haltak meg az utcán az éhségtől, én gyönyörű elveket tanítottam. Gyűlöltem magam, mivel gőgösen úgy tettem, mintha tudnám a választ. Semmit nem értettünk a körülöttünk lévő nyomorból” – írta pár évvel később a nemsokára professzorrá avanzsált közgazdász, aki rájött, a bankok játsszák az egyik legfontosabb szerepet abban, hogy a szegény nem tud segíteni magán. Nem engedik, hogy ők is részt vegyenek a piaci életben. Évekig próbálta meggyőzni a hagyományos bankokat, hogy tekintsenek el a járulékos költségektől, és adjanak kisebb összeget a hozzájuk fordulóknak, mindhiába. A rideg bankok szemernyi esélyt se adtak az általuk megbízhatatlannak tartott páriáknak.
1976-ban aztán nagy tettre ragadtatta magát Junusz: Grameen Bank néven egy merőben szokatlan profilú pénzintézetet alapított, ahol a szegények is hitelhez juthatnak. Ám mielőtt bárki kölcsönhöz jutna, úgynevezett szolidaritási csoportot kell alakítania legalább öt-hat fővel, akik felelősséget vállalnak egymás hitelének törlesztéséért, és tudomásul veszik, hogy addig nem juthatnak újabb hitelhez, míg a pénzt vissza nem fizetik. A bank nem követel az igénylőtől semmilyen fedezetet. Mint hirdetik, nekik a hitelezők becsülete a fedezet.
A dörzsölt bankárok persze szerte a világban jót derültek a „jólétben meghülyült ázsiai” ötletén, pedig az bevált. Olyannyira, hogy ma már a világ számtalan országában működik a szegények bankja, kitalálója pedig pár éve Nobel-díjat kapott.