Élet a végeken

Igazi álomutazás. Mintha szaunában ülnénk, mindenkiről folyik a víz. A hőmérséklet kint 35 fok, bent inkább 45. Az átizzadt póló felett jó tízkilós repeszálló mellény, a fejen sisak, vagy ahogy a katonai szlengből nem sokkal korábban megismerhettük, kupak. Levenném, de akkor a fejem törne be, akkorákat dob a teherautó. Egy izzó, páncélozott fémdobozban ülünk vagy kéttucatnyian, katonák és újságírók vegyesen. A hátul ülők kifelé néznek a parányi ablakon, a többiek meg egymás képét bámulják a félhomályban. Még két óra ebben a helyzetben, feltéve, hogy nem történik semmi. Katonáink sztoikus nyugalommal viszonyulnak ahhoz a logisztikai rémálomhoz, amit az újságírók jelentenek nekik. Számukra ez is csak munka, nélkülünk lehetett volna egy fél szabadnap a táborban. Most meg figyelhetnek, hogy szét ne szaladjon a kíváncsi nyáj. Legutóbb egy fotóst úgy kellett elrántani a helikopter mellől, másodpercekkel azelőtt, hogy fejjel belesétált volna a forgó farokrotorba.
Még csak egy napja vagyunk úton, de mintha egy hete tartana. Összerázódik a csapat, a miniszter, a vezérkar, a fotós meg az újságíró. Tizenhárom órára összezárva egy vascsőben, kétszeri tankolással a volt Szovjetunió déli végein, majd megérkezés az észak-afganisztáni Mazar-e Sharif mellett lévő német táborba. Hatalmas város ez. Földszintes, egyszerű, szögletes, ingerszegény, de a hozzáférhető legnagyobb komforttal berendezve. Betonozott utak, fehér páncélkonténerek, köztük minden talpalatnyi felület fölszórva kővel, hogy ne éljenek meg benne a rovarok és a kígyók. A hatalmas kantinban százak férnek el, a választék bőséges, de valódi ízek és fűszerek nélkül. Az ajtón plakátok, az egyik a BL-döntőt, a másik a hétvégi rockbulit hirdeti. Az ebben a táborban dolgozó orvosok, ápolók és egyéb kisegítő személyzetek egészen élhető körülményeket kaptak, sokan ugyanis fél évet húznak le anélkül, hogy elhagynák a területet. – Ennyi erővel lehetnénk akár az Alföldön is. Csak itt melegebb van – vélekedik egyikük. Igazuk van, ezen a helyen biztonságban vannak. Körülöttük két és fél ezer jól felszerelt német, azok körül biztonsági zóna, a közeli falvak vezetői lojálisak, a gyanús elemeket földobják. Ha hirtelen gránátot lőne be valaki, csak be kéne menniük a páncélozott konténereikbe, ha meg valaki robbanószert próbálna meg becsempészni, elkapnák a keresőkutyák. Az az afgán is megjárta, aki a műlábában vitt volna be robbanóanyagot a kórházba…

Estére, a fent említett zötykölődés után a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) bázisán vagyunk Puli-Humriban, az észak-afganisztáni Baglan tartományban. A látszólagos biztonságnak itt vége, a környezet ugyan nem ellenséges, de állandóan résen kell lenni. Az itt missziót teljesítő magyarok feladatai közé ugyanis olyan tevékenységek tartoznak, mint a járőrözés, a helyi infrastruktúra javítása, az információszerzés, a helyi közösségekkel való bizalomépítés, a szállítmányok kísérése vagy akár az afgán rendőrség és katonaság segítése. Komplex munka ez, rengeteg terepen töltött idővel, kimerítő megbeszéléssel, feszült figyelemmel jár. Az erőfeszítések eredménye nem nagy, nem látványos, de annál fontosabb: kutak, kisebb hidak, iskolák a helyieknek, megszerzett bizalom, cserébe néha jön egy-két füles a térségben megjelent idegen elemekről. Az igazi eredmény azonban mégis az, ha mindenki életben marad. Életek múlnak a legkisebb apróságokon is.