Anyám sem akart engem

Kábítószeres fiatalok gyógyítására, kezelésére, érdekképviseletére jött létre a Magyar Református Egyház drogterápiás otthona Ráckeresztúron, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió keretében. A cél nem csupán a drogmentes, hanem a teljes értékű életvezetés kialakítása, ami a Portage közösségi modellre épül. Ebben a legfőbb érték az egymás iránti szeretet, tisztelet és elfogadás.

RiportValló László2009. 07. 09. csütörtök2009. 07. 09.
Anyám sem akart engem

Laci
D. Laci harmincegy éves, a harmadik hónapját tölti az otthonban.
„Hároméves koromban meghalt az édesapám, s ezzel a nevelésemben hangsúlyos szerepet kapott a nagyapám, aki nagy szigorúságban tartott. Kilencéves voltam, amikor anyukám ismét férjhez ment. Nagy reményekkel tekintettem az új apukámra, már csak azért is, mert általa kiszabadulhatok a nagypapa fogságából. De csalódnom kellett: nem fogadott el a fiának. Idővel megromlott a kapcsolata édesanyámmal is, és mi öt év múltán valósággal menekülve távoztunk egy másik férfi otthonába. Benne szintén csalódnom kellett; amikor sok pénzt hozó vállalkozásba kezdett, dobta anyukámat.

A technikumban ismerkedtem meg a füves cigivel: oldotta a gátlásaimat, és erősítette bennem a valahová (a füvezőkhöz) tartozás érzését. Az iskola után a MÁV-hoz kerültem rendszerkarbantartónak. Anyámnak nem kellett semmit hazaadnom, így az összes pénzem magamra költhettem. Közben a füvezés mindennapossá vált. Próbáltam abbahagyni – nem sikerült. Huszonhárom évesen megismerkedtem egy sráccal, aki heroinfüggő volt. Gondoltam, kipróbálom; majd ellenállok. Alulmaradtam: én is függő lettem; intravénásan nyomtam éveken át. Komor, magába zuhant ember lettem, akit már csak az az anyag (kábítószer) mozgatott, ami sok pénzt követelt. A munkahelyről kirúgtak, a megtakarításom mind elfogyott, lopni kezdtem. Boltokban csentem el, amit lehetett, kórházakba, irodaházakba surrantam be, s vittem, ami mozdítható volt. Pénzzé tettem, amit tudtam, és ment minden az anyagra.

A lopásokból rendőrségi ügy lett, letartóztatás, börtön. Szabadulás, majd ismét börtön. Közben pedig munkásszálló, albérlet egy lánnyal közösen, majd utcázás hónapokon át esztelen, heroinos bódulatban. És a teljes szétesés.

Édesanyám ráhatására jöttem ide, az otthonba. Jó, hogy már vissza tudok tekinteni arra a Lacira, aki a múlt, és akinek szinte csak rossz megoldásai voltak az életére. Itt a többiekkel együtt új utakat, jó megoldásokat keresünk.”

Vudi
Vudi nem mindennapi mélyütéseket kapott az élettől. Történetét, a terápián szerzett élményeit másokkal együtt ő is papírra vetette, a vallomásokból egy kis kötet kerekedett ki, amelyet a Református Rehabilitációs Alapítvány jelentetett meg Senki sincs itt véletlenül címmel. Ebből idézünk.

„Úgy születtem, hogy anyám nem akart engem. Kétszer is elvetélt előttem; én megmaradtam. Próbált engem is elveszíteni (forró vízzel, meg jódos vízzel teli kádban), de nem sikerült. Megszülettem. Anyám akkor már (húszévesen) ivott. Másfél éves voltam, mikor elvált apámtól. A bíróság apámnak ítélt. Tízévesen találkoztam újra anyámmal. Róla addig azt a képet táplálták bennem, hogy semmirekellő, alkoholista, egy k… Emlékszem, egyszer apám behívott a szobába, ahol sok kép ki volt terítve a kanapéra, köztük ott volt az anyámé, és át volt szúrva egy bicskával.

Apám terrorizált: ütött-vert. Tízéves voltam, mikor előjött a skizofréniája. Gyógyszerek, kórház, kezelések; végül öngyilkos lett. Visszakerültem anyámhoz, aki változatlanul ivott akkor is, és együtt élt egy katonatiszttel, aki húsz évvel idősebb volt nála. Azután anyám megismerkedett egy osztrák palival, férjhez ment hozzá, így megkapta az állampolgárságot. Egyik lakásból a másikba költöztünk, én meg mindig új iskolába kerültem, új környezetbe. Anyámat nem érdekelte, mit csinálok, hogy tanulok, ivott, pasizott – amikor nem volt otthon az osztrák, följártak hozzánk idegen emberek…”

A folytatás sem mindennapi Vudi életében. Csak címszavakban: nevelőintézet, kallódás a prostitúciót űző anya mellett, vészhelyzetben lévő gyerekek ifjúsági otthona Bécsben, fű, hasis, heroin, kocsilopások, hazatoloncolás Magyarországra, egy lányismerős Csíkszeredából (aki úgy született, hogy az apja közösült a saját lányával), ittas vezetés miatt súlyos baleset, fiúgyermek a csíkszeredai lánytól, lopások, körözések, börtönbüntetések és végül Ráckeresztúr. Erre a következőképpen emlékezik.

„Eleinte nem értettem, hogy miről beszélnek az otthonban, azt gondoltam, elleszek itt: kapok cigit, van kaja, tiszta ágy. Aztán az idő nagyon sokat segített. Itt mindenkinek magától kell rájönnie, hogy mit akar. Itt azt kapjuk, amit a szülők nem adtak meg, mert nem volt senki, aki sínre tegyen minket, mert nem volt senki, aki szépen elmagyarázza, hogyan kell élni. Ezt próbálják itt pótolni. A börtön, meg az utca után nagyon gyanús volt, hogy itt mindenki olyan kedves velem. Azt gondoltam, ez itt egy szekta – és mindenfélét feltételeztem róluk…
Jó, hogy a hitet nem erőltetik rám. Az egyik bibliaórán Péter arról beszélt, hogy Isten nem úgy fog megjelenni, hogy leszáll egy nagy fényes gömb; nem ilyen látványosan. Háromszor is meghalhattam volna eddig, valami csoda folytán mégis elkerültem ide. Lehet, hogy Istennek terve van velem, csak még nem tudom, hogy mi…”

Isti
Victor István az otthon programfelelőse, aki – ahogy ő mondja – egyben kápolnafelelős is, azaz lelkész.
„Sok mindent kiálltak, sokat szenvedtek ezek a fiúk, míg hozzánk eljutottak. Csak egyvalamit nem próbáltak: a normális életet. Előéletükben mindenütt ott a zilált családi háttér, az apai minta kiáltó hiánya. Tizennégy hónapra kötünk szerződést velük, miközben igyekszünk elérni, hogy megtanulják jól érezni magukat ebben a környezetben – kábítószer nélkül. S megpróbálunk olyan alapot vetni bennük, amivel meg tudnak állni az otthonon kívül is. Ennek része a hit, ami természetesen nem kötelező, már csak azért sem, mert nem lenne keresztényi dolog a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekre ráerőltetni bármit. Mi ezt fölajánljuk az itt lakóknak, mint lehetőséget, és – mivelhogy református alapítású intézményben vagyunk – megismertetjük őket Istennel, illetve a Bibliával is. De ismétlem: ez csak egy lehetőség, ugyanúgy, mint az élhető, örömet adó, normális életvezetés választása, aminek szintén megadjuk a kereteit. S hogy milyen eredménnyel? Az utógondozás, illetve a visszajelzések tanúsága szerint több mint felük gyógyultan távozik. A többiek – visszaesőként – szinte ott folytatják, ahol abbahagyták, ám az életükre legalább még vigyáznak. De sajnos, minden évben akad olyan, aki már arra sem: bevágja magának a nagy adag heroint és vége. Elmegy örökre – harmincévesen. Így vesztettük el Vudit is, aki – másfél évi drogmentes élet után – tavaly halt meg túladagolásban.”

Eszter
Victorné Erdős Eszter intézményvezető, református lelkész.
„Hiszek abban, hogy ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Persze ehhez az ember készsége, akarata is kell. Talán meglepő, amit mondok: a szenvedélybeteget nem lehet meggyógyítani. Nem tudjuk elvenni a múltját, nem tudjuk eltüntetni azt a hatalmas árnyékot, ami rávetül az életére. Akkor mégis mit tehetünk? Azon dolgozunk, hogy elérjük: akarjon meggyógyulni, illetve, hogy meg tudja gyógyítani önmagát. Ennek jó módszere a Portage csoportterápia, amely a csoport tagjainak aktivitására, önsegítő elemekre alapoz. Az irányító munkatársak szerepe ebben az, hogy az önsegítést, vagyis az önellátást, a felelős döntések meghozatalát a csoportban egymásra, önmagukra és a közösség működésére nézve minél hatékonyabbá tegyék a fiúknál. Mindez csak komoly szakmai fölkészültség, képzettség mellett lehet eredményes. És csak mély megértéssel, türelemmel, szeretettel. S hogy melyek a segítés, önsegítés tipikus területei? Pofonegyszerű dolgok: hogy az illető keljen föl időben, vesse be az ágyát, takarítsa ki a szobáját, vagy éppen: főzze meg az ebédet az egész közösségnek. És milyen különös: az gyógyul meg, aki segít. A fiúk itt a pandúr szerepében látják meg igazán, hogy milyen csúnya a rabló. Amikor az egyik (egykori szétesett drogos) mondja a másiknak, hogy mosd ki a zoknid, súrold meg a körmeid, ne káromkodj, akkor ezzel már valójában magáévá tette a normális viselkedési mintát, amire igyekszik rábírni a másikat is. Aki pedig olyan feladatot kap, hogy főzze meg az ebédet, és azt nem végzi el rendesen, harminc ember rosszallásával kénytelen szembesülni.”

Pityu
B. István hányatott, drogos életút, majd sokéves absztinencia után, negyvenkét évesen vált az otthon munkatársává. Részint saját tapasztalatait, részint pedig kiterjedt szakmai fölkészültségét (három diplomát is szerzett) kamatoztatja a csődbe jutott életű fiatalok között.

„A mama kislány volt – tizenhét éves –, amikor megszült engem. A szüleim nagyon korán elváltak; a papámról nem tudok sokat – annyit, hogy bűnöző életmódot élt. A mamámat sem ismertem igazából, mert állami nevelőintézetben nőttem föl. Kilencéves koromig inkább nagyanyám nevelt, és utána kerültem otthonba. Jó volt, hogy kikerülhettem az otthoni környezetből, ahol zűr volt és pia, és megismerhettem egy más minőségű életet. Én roma vagyok – van bennem ezzel kapcsolatban büszkeség.

Az intézetben egy kicsi társadalomba kerültem, amelybe beilleszkedtem. Kijártunk a körzeti suliba, tanulhattunk, jó volt a kaja… Volt két nevelőm, ők voltak »a papa, meg a mama«. Jól csinálták.”

A bajok akkor kezdődtek, amikor Pityu kikerült a nevelőintézetből, és már nem volt vele sem a papa, sem a mama. Elveszítette a gyökereit; azokat a vékony szálakat, amelyeket nehezen bár, de növesztett. Bandába került, drogos lett. Így járta meg Ausztriát, így jutott el Amerikába: Miamiba, majd New Yorkba, ahol olykor tizenöt-húszan is összejöttek egykori magyar disszidensek, valamennyien az egykori budapesti „Felszab” tér kábítószeresei.

„Őrület, hogy mi volt ott – emlékezik. – Ment az LSD, a kokain, a speed, az extasy… Aztán a nagy szerelem, a heroin. Hat évet voltam a heroinon, és nagyon lealjasultam tőle. Többször voltam börtönben, és a szabadulást mindig droggal ünnepeltem, amitől még mélyebbre kerültem, mint azelőtt…”

Pityu 2003-tól munkatársa az otthonnak. Megértő, türelmes és segítőkész a fiúkkal, és tud együtt örülni velük, ha sikert érnek el. Egyedül él egy faluban, húsz kilométerre Ráckeresztúrtól. De gyakran beugrik még a szabad hétvégéjén is az intézetbe, csak azért, hogy egy jót focizzon a fiúkkal. „Öröm itt lenni nekem – mondja. – Itt érzem a helyemen magam. Itt vagyok otthon.”

Ezek is érdekelhetnek