Erdélyi suttogó

Ha magyarországinak tetszik lenni, akkor ez a pej kanca százötvenezer forint – mondja a nagy kalapos, sűrű fekete bajuszos ember a korondi lóvásáron.
– Szép ló – mondom a kalaposnak –, de hogy visszük haza?
– Megoldjuk azt is – vágja rá a nagy bajuszú, közel hatszáz kilométerre Budapesttől. – Fizethetnek lejben, forintban, de elfogadunk eurót is. Adja ide a lóvét, és holnap Pesten eszi a zabot ez a gyönyörű állat.

Lovat persze nem vettem, de jólesett a tökéletesnek látszó kiszolgálás.
Előző nap kezdődött az én „lókupeci” kalandom Székelyföldön, mikor egy leírhatatlan szépségű, kanyargós, dimbes-dombos, ezerféle zöld árnyalatban ragyogó növényekkel teli erdei úton autóztunk, s az asszony felkiáltott: „Oda nézz, sátoros cigányok!”. Odanézni nem tudtam a kanyargós úton, de azonnal a fékbe léptem, hogy megtapasztaljam, miféle emberek azok ott lent, a patakparton.
Lebotorkálok a domboldalon, de gyors folyású patak állja utamat a vándorok előtt. Néhány perc alatt, egymástól egy-egy lépésnyire kis szigeteket építek a patak görgette hatalmas kavicsokból, s száraz lábbal jutok át a túlsó partra.

– Jó napot kívánok, hát maguk meg mit csinálnak itt – kérdezem a festői környezetben tanyázó festői alakokat.
– Megfáradtunk, megpihenünk, s hajnalban megyünk a korondi lóvásárba. Két napja indultunk Székelykeresztúrról, az ide majd negyven kilométer. Ideje pihenni egy kicsit – mondja a rangidősnek látszó aszott bőrű, bajszos ember. Hozzám lép, kezét nyújtja. – Estojka Aladár vagyok, jöjjön be hozzánk, ma ez a mi otthonunk – mutat a kocsikkal körbezárt területre. A nyolc szekérrel és tizenkét lóval határolt mező közepén halványuló tűz pislákol, az emberek és a fiúgyermekek a takarmányt osztják a lovaknak, itatják az állatokat. Az asszonyok ülnek, fekszenek a hűvösben a már csak pislákoló parázs mellet, amin a vacsora főtt.

– Salátalevest főztünk sok gombával, amit a kétnapi úton gyűjtöttünk. Fűszerek mindig akadnak az erdőn, az utolsó néhány lejünkből meg vettünk Pálfalván egy darab kolbászt, az adja meg a leves igazi ízét – meséli Moldován Marcsella, a csapat legidősebb asszonya. – Kár, hogy elfogyott, megkóstolhatta volna, hogy kell a semmiből finom vacsorát varázsolni. De tessék csak nyugodtan lefényképezni – folytatja az asszony –, és megmutatni az otthoniaknak, hogyan élnek az erdélyi cigányok, hadd tudják meg Magyarban is, milyen nehéz itt az élet. Itt ülünk az Európai Unióban, de ugyanolyan szegények vagyunk, mint azelőtt, a gyerekek nem tudnak iskolába járni. Egyik nap itt verünk tábort, holnap már húsz kilométerrel odébb. Hova járassam a gyereket? Az iskola csak nem jöhet utánunk. Nem mondom, hogy kicsit nem jobb, mint Ceausescu alatt, mert most legalább nem üldöznek bennünket, de sok minden nem változott.

– Ha eladják az összes lovat a vásárban, ki húzza haza a szekereket Keresztúrra? – kérdezem naivan.
– Adja a Jóisten, hogy sikerüljön mindet eladni. Akkor abból a pénzből veszünk másikat, és majd azok húzzák a kocsikat – mondja Aladár barátom, miközben fényesre keféli az egyik kanca szőrét. Ragyognia kell reggelre, mert az ápolatlan ló nem kelendő áru.

Én persze nem értem az egészet, ha ezeket a lovakat eladják, s az értük kapott pénzen másikat vesznek, mi ebben az üzlet? Másnap a vásárban egy magyar embertől megtudom, gyakorlatilag semmi. Minimális haszonra lehet szert tenni, ha egy lókupec elad néhány lovat és vesz is ugyanannyit, a haszon mindössze pár napi megélhetést biztosít. A piacon senki nem hülye, mindenki tudja, mi mennyit ér.

Egy fekete szemű, bűbájos kislány, akinek egyébként leírhatatlanul maszatos az arca, elém áll, s azt mondja:
– Bácsika, tessék már adni két lejt, hadd vegyünk egy kis kenyeret – s közben tartja a markát.
A bajuszos ember ráripakodik:
– Eredj már, te büdös pulya, ne cigánykodjál itten! – s a nagy karimájú fekete kalapjával szelíden nyakon senderíti a kislányt.

Nem tudom, a gyerek hol költené el a pénzt, mert ide legalább négy-öt kilométerre van a legközelebbi üzlet. A kislány viszont nem adja fel.
– Legalább az autóból adjon valami ennivalót, látom én, hogy van ott valami a hátsó széken.
Ennek a kérésnek már én sem tudok ellenállni, felbaktatunk a kocsihoz, mire odaérünk, az egy gyerekből öt lesz. Kinyitom az ajtókat, s egy szempillantás alatt „kifosztják” az utasteret. Mindent visznek, ami ehető. Testvéri osztozkodásról szó sem lehet, ki mit szerzett, az az övé, és mindegyik igyekszik minél előbb megenni mindent. Farkastörvények uralkodnak a testvérek között.
– A Jóisten áldja meg magukat, bácsika – hálálkodnak a szerény ajándékért –, legyenek nagyon sokáig boldogok, a Jézus Krisztus adjon maguknak hosszú életet.

Gázt adok, ezért már csak elhaló hangon hallom:
– És az Úristen áldja meg ezt a szép autót is.
Kicsit elszégyellem magam, néhány kibontott zacskó kekszért, nápolyiért nem jár ennyi hálálkodás. Segíthettem volna többet is, feszíti a zsebemet az a nyomorult néhány lej.
Másnap Korondra, a vásárba visz az utam, a látvány igazi időutazás. Hatalmas területen állatok százait kínálják eladásra, hihetetlen kinézetű figurák.
A vásárban sok a magyar, akad román is, de ők többnyire vásárlók, vagy másfajta háziállatot árulnak, tehenet, bárányt, kecskét. Lóeladással csak a cigányok foglalkoznak. Privatizált szakma.

Az alkuk többsége kulturáltan zajlik. Ha cigányok licitálnak egymással, körbeállnak, egyik kezüket középre tolják, s a másik kezükkel csapkodják a középen egymásra tartott kézfejeket, miközben újabb licitet kiabálnak be. Akinek magas az ár, az kiszáll. A végén már csak két ember játssza a „piros pacsit”, a többiek csak szurkolnak. Amikor eldől az üzlet, mindenki boldog, a kibicek gratulálnak az eladónak és a vevőnek, s a jó üzlet örömére isznak valamit.

Kis „utánjárással” láthatunk durva dolgokat is.

Majd minden vásárban megjelenik a „nagymenő”, a „messziről jött” lókupec, akiről állítólag senki nem tudja, kicsoda is valójában. Kamionokkal hozza a lovakat, és mindig a vásár vége felé engedi ki az állatokat a kocsikból. Ránézésre nem cigány ember, és sajátosan kereskedik.
– Mit adol érte? – kérdezi a nagymenő.
– Százötvenezret – válaszol a vevő.
– Ezért a lóért? Nem vagy te eszednél!
– Hát csont és bőr ez az állat, hetekbe telik, míg felhizlalom, hogy dolgozni bírjon.
– Na, takarodj innen a jó kurva anyádba, vissza a Regátba, ahonnan jöttél, míg meg nem bánod, hogy a lovamra mertél nézni.

A nagymenő reggel érkezett kamionjaiban déltájban vadul rugdosni kezdik egymást a lovak. Félelmetesen dübörög a zárt teherautó, nem csoda, négy órája állnak az állatok a bezárt kocsikban a tűző napon. A robaj egyre félelmetesebb, a lovak egyre vadabbak, több helyen kiszakad a kamion oldala a hatalmas rúgásoktól. A „messziről jött” nem meri leengedni a kamion rámpáját, fél, hogy kirohannak a megvadult lovak, és olyan dráma lesz, amilyet még nem látott a lóvásárok népe. Praktikusan azt a megoldást választja, hogy az egyik fiatal alkalmazottját, Lacit beküldi a rámpa fölötti résen, tegyen rendet. Nekünk, kívül állóknak a gladiátori küzdelmek jutnak eszünkbe: a megközelítőleg ötvenöt-hatvan kilós Laci felveszi a küzdelmet tizenkét, közel hatszáz kilós megvadult lóval. Egyenlőtlennek tűnnek az erőviszonyok, de Laci szó nélkül, magabiztosan bepréseli magát a résen. A kint lévők aggódva figyelik, túléli-e a fiú a kalandot. Néhány másodperc, és csendesül a kamion, nem lyukad tovább a kocsi oldala, megnyugszanak a lovak.

– Laci az erdélyi suttogó – mondja egy mellettem álló ember a barátjának. A „messziről jött” lenyitja a rámpát, s a lovak Lacival együtt békésen kisétálnak. Néhány lovon okozott némi sérülést az esztelen rugdalózás, de azokat Laci, a „messziről jött” és a többiek a közeli patakban ambulánsan kezelik. Mehetnek a paripák a vásárba.

A „nagymenő” állítólag a Kárpátokon túlról hozza a lovakat, azt mondják, ott olcsóbb, de túl messze van. Magas hegyeken kell átkelni, azt a boltot csak kamionnal lehet csinálni. Cigány ember ebből az üzletből ki van zárva, iskola nélkül még hajtási engedélyt sem adnak, így a cigány nem vezethet kamiont. Egyébként sem sokat érnek azok a lovak, mert nem értenek magyarul, rendes cigány ember meg nem beszél az állathoz románul.

A vásárban a gyerekek szórakoztatják a vevőket, nézelődőket különböző produkciókkal. A lovak ezeket a produkciókat nem nagyon díjazzák, de régóta megszokták már az ember „barátságát”, így ha nehezen is, de eltűrik. A produkció után próbálnak valami baksist kérni, de méltósággal veszik tudomásul azt is, ha nem kapnak semmit. Az igazi élmény nem a szerzés, hanem a szórakoztatás.

Fényképezkedni viszont imádnak, bármit megtesznek a kamera előtt.
– Tessék nekem megmutatni, hogy vevődtem le – s már nyomja is a digitális fényképezőgépen a megfelelő gombot, amivel vissza lehet nézni a képeket. Többen a kamera mögé hajolnak, lapozzák a képeket, s csodálják, hogy milyen szépen „levevődtek”.
– Tessék fotót küldeni, bácsika, mert nincs nekem egy képem se magamról – mondja a tíz év körüli fiúcska.
– Itt a toll és a papír, írd le a címed, majd én küldök képet – válaszolom.
– Írni azt én nem tudok – feleli bánatosan.
– Miért nem jársz iskolába?
– Nincsen nekem arra időm – válaszolja ő kicsit szégyenlősen, s várakozón néz a nagy fekete szemeivel.
A toll, a papír nálam marad, én kezdek körmölni. Rostás Rudolf, Kápolnás, 591, Lok utca. A postásnak is igazi kihívás lesz a kézbesítés, én meg megyek a fotólaborba megrendelni a képeket.