Talpunk alatt nyugszik az atom

Bátaapáti nevét akkor ismerte meg az ország, mikor eldőlt, itt épül majd meg a paksi atomerőmű radioaktívhulladék-tárolója. A hangzatos nevű Nemzeti Radioaktívhulladék-tároló lassan kész, az első, szennyezett anyagokkal teli acélhordók már meg is érkeztek a felszíni tárolóba. Vajon milyen érzés lehet egy olyan faluban élni, ahol egy igazi atomtemetőt rejt majd a hegy gyomra? Semmi különös, mondják a helybéliek. De azért jó volna hatszáz évvel öregebbnek lenni.

RiportBalogh Géza2009. 07. 16. csütörtök2009. 07. 16.

Kép: Bátaapáti NRHT Nemzeti Radioaktiv Hulladékkezelö technológiai épülete, ahol a Paksi atomerömüböl származó kis- és közepes aktivitású radioaktiv hulladékokat tartalmazó hordókat átveszik, majd az átmeneti tárolóban elhelyezik - "atomtemetö" sugárveszély atomenergia nukleáris 2009.05.21. fotó: Németh András Péter

Talpunk alatt nyugszik az atom
Bátaapáti NRHT Nemzeti Radioaktiv Hulladékkezelö technológiai épülete, ahol a Paksi atomerömüböl származó kis- és közepes aktivitású radioaktiv hulladékokat tartalmazó hordókat átveszik, majd az átmeneti tárolóban elhelyezik - "atomtemetö" sugárveszély atomenergia nukleáris 2009.05.21. fotó: Németh András Péter

Szekszárdról a szálkai, mórágyi dombok felé kanyarodva mintha nem is Magyarországon járna az ember. Szálas bükkerdők, harsogó zöld legelők, a domboldalakon hófehér birkanyájak – Svájc, de még inkább a székelyek, meg a gyimesi csángók földje ilyen gyönyörű. Egy furcsa, Palatinca nevű, olyan se nem falu, se nem tanya településnél széles völgy ékelődik a dombok közé. Arra van Bátaapáti. A szelíden kanyargó út két oldalán lila, kék, sárga virágmezők, a fűszálak közt tücsökcirpelés, az erdők nyílásaiban magaslesek. A világ egyik legkeresettebb vadászterülete ez, ahol évről évre világraszóló szarvastrófeák esnek. Az egyik leghíresebb magyar szarvasbikát is itt lőtték, Szálka és Apáti között, agancsával vagy húsz évig vezette a világ ranglistáját.
A turisták is imádják ezt a vidéket.

És ez még inkább így lesz 2010 után, amikor végleg elkészül a radioaktív hulladéktároló Bátaapáti mellett. Legalábbis a beruházás pártfogói szerint, akik biztosak benne, a tároló egyik hozadéka az ipari turizmus fellendülése lesz. Azt nem tudni, mire alapozzák ezt, talán arra, hogy az emberek szeretik a borzongást. Az pedig, hogy egy igazi atomtemető nyugszik a talpuk alatt, valódi ok a borzongásra.

Bátaapáti kicsi, alig több mint ötszáz lelkes falu Bonyhád és Bátaszék között nagyjából félúton, s mikor végigmegyünk a főutcáján, folyton az jár a fejünkben, ez az a falu, ami nem is falu, hanem város. A patyolattiszta utcák, porták, a wimbledonival vetekedő nyírt gyepek, a masszív épületek – látványban ezek sem maradnak el a zöld dombok mögött. A hulladéktároló ellenzői szerint bűn ezt az idilli állapotot szétrombolni. Mert abban biztosak, a hulladéktároló miatt az idillnek hamarosan vége.

Az építés kezdetekor oly heves indulatokat kiváltó tárolót széles aszfalt-, később zúzott kővel felszórt úton közelíthetjük meg. Nincs messze, öt-hatszáz lépés talán a szélső házaktól, közbül a falu focipályája, meg a helyi vadászház, melynek udvarán a mesze földön híres szarvaspörköltek készülnek. Most üres az udvar, és a tárolóhoz vezető út is csendes. A vadászházzal szemben egy kis völgy, benne öklömnyi meg sárgadinnyényi kődarabokból álló halmok. A közeli hegy gyomrából kibányászott gránitdarabok – a sírkövesek a szívükhöz kapnának ennyi pocsékba ment gránit láttán.

Van köztük szürke, fekete, bordó, némelyik akkora, mint egy kisebbfajta szekrény – de ezek már a hulladéktároló udvarát díszítik. A létesítményt természetesen szigorúan őrzik, e köveket mégis több ezren láthatták már. Itt ugyanis szívesen látott a vendég, igaz, jó időbe telik, mire időpontot kap, ha közelebbről is meg akar ismerkedni a létesítménnyel. Minden szerdán két turnusban várják az érdeklődőket. Gumicsizmát, védősisakot kapunk, meg valamilyen álarcot, de a kísérőnk szerint arra még sose volt senkinél szükség, aztán megindulunk a vágatok felé. Az egyik leborotvált domb oldalában két nagy nyitott fekete száj, vagy ötvenméternyire be lehet látni a hegy torkába. A Mária- meg az Eszter-vágat – meglehetősen morbid módon a két lyuk egy-egy környékbeli polgármester-feleség nevét viseli, de ez nem nagyon foglalkoztat most minket. Eltereli a figyelmünket a kapuhoz közelebbi vágat dübörgő zaja. A falak mentén méter átmérőjű csövek vezetnek le a mélybe, azok adják a félelmetes hangokat.

A vágat tulajdonképpen egy nagyjából öt méter átmérőjű lyuk, ami ezernyolcszáz méter hosszú ma már, annak a végében alakítják majd ki a tárolókamrákat. Ötven méter után elkezd lejteni, és a vége felé már kétszázötven méter mélyen jár a hegy gyomrában. Odáig hál’ istennek nem megyünk, annak a tudata is épp elég nyomasztó, hogy már ötven méterrel beljebb is legalább harminc méter vastag kőhalom van a fejünk fölött. Ha az egyszer leszakad! – szorongunk. De nem szakad, ráadásul kétszázötven lépés után átmegyünk a másik vágatba. A hegy gyomrába vezető két vágat tulajdonképpen egy óriás létra, aminek a lábait kétszázötven méterenként fokok kötik öszsze. A látogatók az első fokig mehetnek. Menet közben illik megállni, s tanulmányozni a laikusoknak szánt táblákat, amelyek a tároló építésének történetét mesélik el.

Tulajdonképpen még a rendszerváltás táján kezdődött minden. Akkor indult el egy program azzal a céllal, hogy a paksi atomerőműben keletkező, mintegy húszezer köbméternyire becsült sugárszennyezett hulladék, valamint az erőmű majdani leszerelésével közel ugyanennyi, összesen mintegy negyvenezer köbméternyi kis és közepes aktivitású hulladék végleges elhelyezésére megoldást találjanak. Aztán megindultak a geológiai kutatások, amelynek végén Bátaapátira esett a választás. A kutatások 2004-ben fejeződtek be, s hamarosan kezdődhetett a két lejtakna fúrása.

Igaz, a tudósok előbb a baranyai Ófalut szemelték ki a tároló helyszínéül, de ott olyan heves tiltakozást váltott ki a terv, hogy végül kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Ekkor került a képbe Bátaapáti, ami Ófalu szomszédja, csak épp már Tolnában. De még előtte a paksiak háromszáz települést kerestek meg levélben, hogy megtudják, mit szólnának ahhoz, ha megkutatnák a határt. Mindössze húszan válaszoltak, s abból is csak tizenkettő mondta azt, hogy fogadókészek. Köztük az apátiak is. De hogy biztos legyen a dolog, az embereket is megkérdezték. Az öt évvel ezelőtti népszavazáson a falu kilencven százaléka úgy döntött, hogy jöhet a hulladék.

Jön is. Bent a hegyben a végleges tároló ugyan még nem készült el, tavaly viszont átadták a felszíni létesítményeket, köztük azt a nagy, hangárszerű épületet, ahová ideiglenesen szállítják a paksi hulladékot. Persze nem ingyen. Évente a beruházás öt százalékát kitevő öszszeggel, az idén például mintegy 350 millió forinttal támogatják a környező településeket: Bátaszéket, Cikót, Fekedet, Mórágyot, Mőcsényt, Véméndet és Bátaapátit. A legjobban természetesen Apáti jár, ők kapják a támogatás negyven százalékát.

– Akkor az apátiak igazán hálásak lehetnek – jegyezzük meg Krachun Szilárd polgármesternek, ám ő bosszúsan visszavág.
– Talán a paksiak nekünk! Sőt, még talán az ország is. Hogy befogadjuk a radioaktív hulladékát. Mert ha mi nemet mondunk, akkor lehet, hogy Paksnak is annyi. Mert ma már nem lehet csak úgy idegen országba szállítani az atomerőművi hulladékokat. Szurdokpüspökiben létezik ugyan már egy ilyen tároló, de az felszínközeli. A mienk viszont a gránitba ágyazva fél ezer év múlva is tároló lesz.

A polgármester házának tornácán üldögélünk, frissen szedett szamócát eszegetünk. Ihatnánk épp bort is, jó vastag vörösbort, mert apáti híres bortermelő hely is, de hét közben ne borozzon az ember. Figyeljen inkább, s hallgassa a polgármestert, aki épp arról beszél, hogy mennyi fenyegetést kapott ő annak idején.
– Akkor miért volt önnek olyan fontos ez a tároló? – kérdezzük, s közben az erdőket meg a pompás szőlőtáblákat keressük tekintetünkkel a szemközti domboldalakon.
– Dehogy nekem volt fontos! A falunak igen. Meg az országnak. Mert valahol így is, úgy is el kell dugni azt a hulladékot, az meg talán nem baj, hogy mi ismertük fel leghamarabb az abban rejlő lehetőséget.

Háromszázötvenmillió forint negyven százaléka igen komoly pénz, pláne egy félezres község életében. Főleg, ha éveken át kapja – meg is látszik a falu arculatán. S nemcsak a középületek csillognak, de a magánházak is. A nagy, sváb parasztházak sorban felújítva, már csupán pár visel kopott gúnyát. Létezik ugyanis egy alapítvány, ami e felújításokat segíti. Ha a gazdának van, mondjuk, 500 ezer forintja, akkor ugyanennyit hozzátesz még Paks és Apáti önkormányzata is – aztán jöhetnek a mesterek.

A tároló építőinek, üzemeltetőinek tilos nyilatkozni a munkájukról, de Boros Antal, az atomtemető üzemeltetési vezetője nem is ebbéli minőségében beszél, hanem mint a falu alpolgármestere. Vele is a lakása tornácán beszélgetünk, miután kicsodálkoztuk magunkat az udvarán álló hatalmas kerekes kúton, aminek a talapzata már hat méteres mélységben grániton áll. Azt kérdezzük tőle, a tároló nem veszélyezteti-e a határainkon túl is híres szekszárdi borvidéket.

– Franciaországnál nem kell nagyobb bortermelő ország, mégis, például a híres champagne-i szőlőbirtokok közvetlen közelében felszíni atomhulladék-tárolókat látni – mondja. – De ugyanez a helyzet például Csehországban vagy, mondjuk, Belgiumban is. Akkor mitől kellene nekünk tartani?
Elgondolkodtató, amit mond, de azért teszünk még egy próbát.
– Ha most elkezdenénk kiabálni a faluban, hogy emberek, sugárzik a bánya, hogyan fogadnák?
– Tessék? – hunyorog furcsa tekintettel az alpolgármester.
– Bolondnak néznének vagy egyszerűen csak kikerülnének bennünket?
– Maradjunk a másodiknál. Itt udvarias emberek élnek.
Valóban nehéz Apátiban olyan embert találni, aki tiltakozna az itt folyó munkák miatt. Mondhatni, lehetetlen. Nem is csoda, hiszen olyan ismert emberek álltak, állnak ki mellette, mint Glatz Ferenc és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt és jelenlegi elnöke vagy a híres fizikus, Marx György, aki egy társadalmi bizottság élén hosszú éveken át felügyelte a kutatásokat.

Azt mondják, a háború komoly dolog, annak az irányítását nem szabad katonákra bízni. Igaz ez az atomra – meg a hulladéktárolóra – is. Ezért is jött létre egy évtizede az érintett települések részvétével a TETT, a Társadalmi Ellenőrző Tájékoztató Társulás, amely megpróbálja figyelemmel kísérni a Bátaapátiban folyó munkát. De szintén civilek részvételével működik egy egyesület is, amely profik segítségével többek között azt nézi, milyen anyagokat hoznak Paksról a hulladéktárolóba. Schellenpergerné Vendli Anikó is közéjük tartozik. A helyi nőegyletet is vezető asszony udvaráról éppen a tárolóra látni, de neki nem újdonság a látvány. A férjével együtt ott dolgozik – ötven bátaapátival egyetemben. A szabad idejében birkákat, kecskéket, libákat is tartó asszony szívesen végigvezet bennünket a domboldalra szaladó portájukon, de a hulladéktárolóról nem szívesen beszél. Arra meg csak legyint, amikor azt kérdezzük, az atomtemető nem riasztja-e el innen a turistákat.
– Mikor maguk valahol az olasz tengerparton nyaralnak, azt kutatják, hol vannak a szeméttárolók? – kérdez vissza. – Mi nem félünk, és ahogy én látom, a kiránduló, a külföldi vadász se kevesebb.

Hatszáz év – a szakértők szerint nagyjából ennyi idő kell ahhoz, hogy a hegy gyomrába gyömöszölt atomerőművi hulladék aktivitása megszűnjön. Azt is mondják, teljes a biztonság. De azért jó volna megtudni, mi történik majd valójában 2609-ben. Nem bánnám, ha majd valaki elújságolná.
 

Ezek is érdekelhetnek