Tisza-mágia

Hadászy Pál, budapesti bankigazgató egy májusi hajnalon a Tiszáról álmodott. A hetvenes árvízről, a tivadari KISZ-táborról, a kérsemjéni építkezésekről, meg Bodó Icáról, a gyönyörű szép gyarmati gimnazistáról. Álmában ősz volt, sütött a nap, Icával kergetőztek a nagy, tivadari palajon. A forró homok sütötte a talpukat, és Ica csak futott, futott, át a palajon, s át a Tiszán, ő meg utána. Egy víz hozta ágban megbotlott, arccal a folyóba zuhant – s felébredt. Az ágyon ülve egy ideig kereste még Icát, a Tiszát, aztán köpenybe bújt, s kilépett a teraszra. Már pitymallott, lassan ébredezett a város. Lent, a Dunán könnyű páracsík úszott, s hiába volt hajnal, a pesti toronyházakat már most undorító szürkéskék fátyol fedte.

Ott volt a bank is valamerre, de most egyáltalán nem érdekelte. Könyökölt a terasz korlátján, s azon tűnődött, mi a fenét is keres tulajdonképpen ő itt, Budán. Amikor világéletében erdésznek készült, meg hajóvezetőnek. Elveszi majd Bodó Icát, építenek Szatmárban egy házat, és élik világukat.

De másképp alakult. Tulajdonképpen minden sikerült az életében, csak az álmaiból nem lett semmi. De ez sokáig nem különösebben érdekelte. Csak mikor elment az aszszony, s ő egyedül maradt a nagy, budai házban.

Vajon mi lett volna, ha maradok Szatmárban, tűnődött azon a nyári hajnalon. Aztán betelefonált a titkárságra, hogy tíz nap szabadságra megy. „De hát főnök! – sápítoztak a lányok – A határidős tárgyalások…” De ő ezt már nem hallotta. Kikapcsolta a telefonját, aztán kocsiba ült, és meg sem állt Tiszabecsig. Bérelt egy kenut, és nekiindult a Tiszának. Öt éve már ennek, azóta minden nyáron tíz nap a Tiszáé.

Hadászy Pál most valahol Tiszakóród és Szatmárcseke közt hever egy aprócska zátonyon, és pálinkával kínál.
– Szatmári szilva – mondja, s nevet napbarnítottan. – Én hülye, harminc éven át azzal áltattam magam, hogy ez paraszt pia. Hogy mennyivel jobb a whisky.

A Tisza itt van vagy száz méter széles, de a legmélyebb pontján sem ér nyakig. Az is közvetlenül az ukrán part előtt, de oda nem megy az ember. Megáll inkább a közepén, ahol szobányi zátonyok emelkednek ki a vízből – a világ legjobb pihenőhelyei. Pláne, ha magában van az ember. Fekszik a sóderen, lába belelóg a vízbe, és nézi a felhőket, az égen gyakorlatozó héjakölyköket.