Só helyett rozsdatemető

Lelátni Szlatinán a pokolba. Odalent ugyan sötét van, de épp elég sokkoló az a nagy tölcsérszerű lyuk is, ami levezet a mélybe. Egy nagyjából ötven méter széles, harminc méter mély kráter felső peremén állunk, és megbabonázottan bámulunk le a torokba. Lent, a sószikla alján ásítozó száj vagy három méter széles, s ha nagyon figyelnénk, tán még a föld bugyrából érkező hangokat is hallanánk. De a fülünk, akaratunk ellenére, más hangokra koncentrál. A kopár dombok mögül érkező ütemes dum-dumra, a sós tavak környékén bömbölő zene hangjaira.

 

Egy több száz hektárnyi, dimbes-dombos fennsíkon állunk, talpunk alatt Európa egyik legkiterjedtebb sómezeje. Pár éve még kétezer ember dolgozott benne, ma viszont alig több mint száz. Ők sem sót bányásznak. Vizet szivattyúznak meg berendezéseket javítanak, hogy fent lehessen tartani a háromszáz méter mélyen berendezett világhírű allergológiai kórházat. Volt itt egy másik kórház is, kétszer akkora, mint ez – de nem bírtak a vízzel.

 

Az Aknaszlatináról szóló hírek az elmúlt hónapokban bejárták a világot. Hogy a beszakadó bányák magukkal rántják a fél várost, a felhagyott tárnákból kiömlő sós víz megöli a Tisza élővilágát, megmérgezi az emberek ivóvizét. Ez ugyan mind erős túlzás, de a szlatinai veszedelem híre egészen Brüsszelig eljutott, ahol csak rántottak egyet vállukon a tisztségviselők, amiben benne volt kimondatlanul is: oldják meg a gondot helyben az érintettek.

 

– Ó, hozzászoktunk mi már ah­­hoz, hogy mivelünk nem törődik senki! – legyint egy csapat asszony a városka szélén futó rahói főút mentén épített bolt teraszán. – Ennek a vidéknek nem volt sose gazdája, kivéve talán a magyarokat. Mindenki úgy tekintette, hogy úgyse lesz sokáig a mienk, vigyünk el hát gyorsan mindent. Fát, szenet, sót, mindent. Illetve sót már nem – nevetnek kesernyésen –, már mi is donbászi sóval sózzuk meg a gyermekek zsíros kenyerét.

 

Donbász ide vagy hatszáz kilométer, s arról hírhedt, hogy arra a környékre hurcolta el a Felső-Tisza-vidék férfijait negyvennégy őszén a dicsőséges Vörös Hadsereg. A becslések szerint tarpaiaktól körösmezeiekig vagy ötvenezer civil jutott erre a sorsra, s tizen­öt­ezren sose tértek haza. Szlatina viszonylag olcsón megúszta. Az ezer elhurcoltból „csupán” másfél százan maradtak oda. Sóbányász volt szinte mindegyikük, de ez nem meglepetés, hiszen itt majd’ minden férfi az volt. Ha nem is a sót vájta mindenki, de a bánya adta a kenyerüket. Ki lakatos volt, ki karbantartó, ki vízszivattyús, ki lövőmester, ki a stolokat felügyelte.

 

Mi is erre, a stolrendszerre vagyunk kíváncsiak, ami elvezeti a bányák vizét. Pontosabban arra, hogyan csatlakozik a Tiszára – de Kocserga János, a városka alpolgármestere lehűti a lelkesedésünket. A Tiszát, mivel határfolyó, a túloldal pedig az uniós Románia, nemigen lehet megközelíteni, és amúgy se lehetne fényképezni, mert fák, bokrok takarják a csöveket. A korábban bányamentőként dolgozó alpolgármester a település főutcáján autókázva mondja mindezt; ami makadámút, és az itteni magyarok az Új pesti útnak mondják. Talán azért, mert még a magyar időkben kövezték le. Ma valami szláv neve van, de senki sem hívja úgy.

 

A településen amúgy tízezren élnek, közülük háromezer a magyar, és – mint az alpolgármester többször is hangsúlyozza, szinte mind sóbányász. Illetve csak volt: Szlatinán 2007 júniusában hozták fel az utolsó komolyabb sószállítmányt a mélyből.

 

Az idők folyamán számtalan bánya működött itt, a történészek ma kilencet tartanak számon. A Lukács Erika vezette bányamúzeum pontos leírást ad mindegyikről. A hihetetlenül gazdag múzeumot még az édesapja, Lukács Károly alapította. A gyűjtemény jó ideje már egy nagy, öreg kúriában, a mindenkori bányaigazgatók házában kapott helyet, ami valamikor a bányászkolónia központja lehetett. Ma viszont egy hatalmas, szakadékos süppedék, két illegális szeméttelep szomszédságában egymagában áll, a környező utcákat ugyanis a bányaomlások miatt az évek során lebontották.

 

Most úgy áll a fennsíkon az öreg, ódon kúria, mint letarolt er­­dő­­ben egy magnak hagyott faóriás. Messze látni a kapujából. Látni az elhagyott bányák magasra tornyosuló liftaknáit, osztályozóépületeit, és lelátni a beomlott tárnák helyén keletkezett híres tavakra, ami innen fentről nem több, mint pár jelentéktelen pocsolya, néhány alpesi stílusban felhúzott házikóval a partján. Nem is nagyon akarjuk elhinni, hogy odalenn negyven panzió működik, és kétezer vendéget képesek elszállásolni, de a folyamatosan bömbölő zene meg az idegeket őrlő dobgépek dübörgése azt mondja, odalent mégis csak lenni kell valaminek.

 

Mi egyelőre maradunk fent a platón, ezen a holdbéli tájon. Az egykori 7-es bánya helyszínén bóklászunk, ahol már nincs semmi, csak két hatalmas kráter. Az egyik alján valószerűtlenül gyönyörű kék víz csillog, egy fiatal férfi úszkál benne. A másik fényképezi. Rejtély, hogyan másztak le oda a meredek szikla-, majd alább sófalon, de láthatóan remekül érzik magukat. Pedig életveszélyes helyen vannak. E tavaknak, süppedéseknek a viselkedését ugyanis még nem fejtette meg senki. Csak abban biztos mindenki, hogy valamit az ember rontott el.

 

A szovjet időkben a gigantománia jellemezte Szlatinát is – hallgatjuk az alpolgármester szavait –, a minél több só kitermelése volt a cél. Igen ám, de nem volt szállítójármű, így a bánya területén halmozták fel a kibányászott sót. Lent nőtt az üreg, fent meg gyarapodott a súly, és az egyik nap beszakadtak a tárnák.

 

A régi bányák helyén ma több, futballpályányi süppedés is látható. Lukács Erika óv is minket minden lépésnél, de az alpolgármester és Tokár Károly nyugdíjas vájár szavai úgy-ahogy megnyugtatják az embert.

 

– Nem az a baj, hogy kráterek, süppedések vannak, azok sok bányánál előfordulnak – mondja. – Hanem az, hogy az állam levette a kezét Szlatináról. Előbb lerabolta, majd gazdátlanul hagyta. És persze győzött a víz.

 

Kísérőink szerint valamikor a nyolcvanas években kezdődtek a bajok, amikor az akkori vezetők elhanyagolták a tárnák vízelvezetését. És megváltoztatták a robbantási módszereket. Addig csak kisebb, pár kilós robbantások voltak, később azonban valóságos hegyeket omlasztottak le. A megsokszorozott robbanótöltetek azonban jóval hosszabb s mélyebb repedéseket okoztak a sófalban, és egyre több helyen kezdett előtörni a víz. Az édesvíz pedig a só halálos ellensége. De azért a kezdetekben még orvosolni tudták a gondokat, sikerült megfelelő anyagokkal tamponál­niuk a lyukakat. De egyre fogyott a központi pénz és nőtt a nemtörődömség, egyre több helyen tört be a víz – a kilencest, a legnagyobb bányát is ezért kellett feladniuk.

 

Ha a kilences be is zárt, a nyolcas azért még működik. A Lajos bányában, háromszázhúsz méteren most is vannak lent százhatan. De közülük csak hat a bányász. Illetve ők se azok: négyen karbantartók, ketten pedig szivattyúsok. Ha ők nem volnának, a száz beteg se lehetne lent sokáig – ezt is elöntené a víz.

 

– Biztonságos, higgyék el, biztonságos – győzköd bennünket a liftkezelő Bicse Brigitta, de mégsem visz le bennünket a mélybe. Tiltja a szabályzat.

 

Én nem is nagyon bánom. Ilyen lifttel ritkán találkozik az ember. Tiszta olaj, szutyok, mindenünnen csepeg a víz, kíváncsi lennék rá, a lefelé vezető négyperces útba vajon hányan őszültek már bele. Brigitta még nem, neki más miatt fáj a feje. Kevés a pénz. Hihetetlenül kevés. Ő háromszázhetven hrivnyát keres, ami alig kilencezer forintnak felel meg. Valamikor az ura is itt dolgozott, de aztán átment egy másik céghez, ahol viszonylag tisztességes bért kap: 1200 hrivnyát. De az sincs negyvenezer forint. Az árak pedig nem sokkal alacsonyabbak a ma­­­gyarországiaknál. Legfeljebb a vodka olcsóbb, de például a hús sokkal drágább.

 

– És itt az iskolakezdés – mondja Brigitta. – Majd megint mehetek anyámékhoz kunyerálni, hogy nem akartok egy kis pénzt adni az unokákra!?

Lent, a tavak mellett pihenő turistáknak nem nagyon lehetnek kopejkás gondjaik. Minél közelebb érünk, annál több a márkás autó, a vastag aranyláncokba „öltözött” nő és férfi, akik közül nem egy fura módon a pucérra gyalult bányagödrök kellős közepén állította le a kocsiját, a sátrát. Ott lent, a katlanban se fa, se bokor, és lennie kell vagy harmincöt foknak, de őket ez láthatóan cseppet se zavarja. Még az sem, hogy az egyik kráter fölött szabályos sínpár fut vagy ötven méteren át a levegőben. Nemrég szakadt be a bánya, s szaladt ki alóla a föld. Nem érte nagy kár: az elhagyott és elhanyagolt bánya területén hegyekben áll mindenütt az ócskavas. Rozsdás csillék, tengelyek, vaskerekek, alkatrészek, rudak, kiherélt motorok között botorkálunk, mígnem elérünk egy nagy, rozsdaette toronyhoz. Belépünk. Csend van, csak a víz csöpög valahol, és halkan, mint valami horrorfilmben, felrebben öt nagy, fekete madár. Suhognak a szárnyaik, és vészjós­­lóan köröznek a fejünk fölött. Lent pár korhadt deszka, alattuk sötétség, isten tudja, mekkora mélység. Visszahőkölünk.

 

– Részegen nem tanácsos odamenni – mondjuk később a Lajos- bánya bejáratánál a lenti betegekre váró ápolónőknek, mire ők csak nevetnek vidáman.

– Pedig hát a mi embereink csak úgy mennek!

 

Némethi Szilvia belépőjegyet szed a nagy kórház strandján. Persze a bányában dolgozott ő is meg a férje is. Az ura lövőmester, ő meg lőszerraktáros volt, négyszáz méterre a föld alatt, de azt is szívesebben csinálta, mint most ezt. Hiszen jegyet nem mindenki akar venni.

Lehet, hogy igazuk van, hiszen a strandra lejutni szinte reménytelen vállalkozás – a szlatinai tavak partján tökéletes a káosz. A vadnyugaton uralkodhattak hasonló állapotok százvalahány éve. Itt is aki bírja, marja alapon osztották fel a privatizációkor a partot meg a környező domboldalakat. Képzeljünk el több tucat körbekerített üdülőtelepet, amelyeknek, ha csak háromméternyi is, de saját partszakaszuk van. S mindegyik belépőjegyet szed. Egy idő után már azt sem tudjuk, merre járunk. Végül aztán csak leereszkedhetünk mi is a vízhez, amin ezernyi ember lebeg. A szó szoros értelmében, hiszen a bányákból ide csordogáló vizek sótartalma kétszerese a Holt-tenger vizének, s állítólag jó sokféle betegségre.

 

Csak a szlatinaiak nem járnak ide. Ők nem sokba nézik a gödrök zavaros löttyét. A panziósok persze örülnek az újra feltöltődött tavaknak, de a tősgyökeres szlatinaiak szíve a bányáért dobog. Ők szinte csak a rosszat kapják a vendégáradattól. A port, a zajt, a tülekedést, a tömérdek koszt.

 

Hajnalonta nagy zsákkal egy szomorú arcú kisfiú járja az üdülőtelep szemetes utcáit. Seres Lacikának mondja magát, 13 éves. Ő meg az anyja takarítja az idegenek mocs­­kát. Havi ötszáz hrivnyát – kicsivel több mint 11 ezer forintot – kapnak érte.