Románia megunt cipői

Rézüsttől mobiltelefonig, bocskortól medvebőrig mindent lehet itt kapni, de ha az embernek pénze van, akár Munkácsy-képet is vehet. Utóbbi nem biztos, hogy valódi lesz – de Feketetó akkor is megér egy kirándulást.

Körösfeketetó a történelmi Magyarország és Erdély határán, Nagyvárad és Kolozsvár között félúton fekszik. A Király-hágó tetejére érve elkezd kérdezősködni az ember, hogy mennyit kell még menni, de csak sokat sejtető mosoly a válasz. „Meg fogják találni!” Tényleg nehéz eltéveszteni a hágó alján lévő falut, ahol minden év októberének második hétvégéjén teljességgel felfordul az élet. Az Erdély belsejébe vezető főút máskor is forgalmas, de ilyenkor szinte járhatatlan.

Hosszú kocsisorok mindkét faluvégen, és minden kapu nyitva. A gazda vagy a háza népe kint áll a kapuban, integet minden arra autókázónak, menjen az ő portájukra. Nem a szíves vendéglátás, hanem a pénz miatt. A parkolás tíz lej, azaz hatszáz-egynéhány forint. Igaz, egész napra szól. Van porta, ahol negyven-ötven autó is szorong, de van, ahol csak három-négy.

Bennünket egy nagy lóheretábla közepére irányít egy férfi, de meg is bánjuk hamarosan, hogy vele kötöttünk üzletet. Kis házikóik előtt sok öregasszony is kínálja az udvarát, ők jobban rászorulnának arra a tíz lejre, mint az a mogorva, lóherés férfi.

►

A faluval párhuzamosan fut a vasút, mögötte meg a Körös, amellett van a vásár. Illetve már az odáig vezető kétszáz méternyi utca is tele van sátrakkal, bódékkal, asztalokkal, de az igazi forgatag a síneken túl kezdődik. Első látásra egy szokványos, Magyarországról is ismerős zsibvásárt lát az ember. Felfújható gumicsúszdák, zöldség- és műanyagpapucs-árusok, olcsó késeket, ollókat meg ágyneműket kínáló emberek, lacikonyhák – és persze fülsiketítő zene.

Túl a vasúton is zene és hangzavar, amiben félóra elteltével kezdi elveszettnek érezni magát a járókelő. A hegy alatti mezőn félelmetes méretű sátorváros, ahol garantált az eltévedés, hiszen itt minden utca, minden sátor, minden árus egyforma.
Még szerencse, hogy az egyik sikátorban hófehér gubával a vállán feltűnik egy nagy darab román, és ordít, hogy „Hájdé, hájdé!”, ami az ő nyelvükön annyit jelent, ide gyere. Egy hatalmas, leterített medvebundán akar túladni. Szegény állatnak a feje is rajta a bundán, két hatalmas szemfoga félelmetes fegyverként világít.

Egyre többen állják körül, a román ember hol románul, hol magyarul ecseteli az elejtése történetét. Itt, a hegyekben élt a hatalmas állat, míg rá nem támadt emberünkre.
– És akkor én fejébe nyiszálni a nagy balta – meséli.
– Hogyne! – morogja ekkor mellettünk egy idősebb férfi magyarul. – A medve mán csak olyan, hogy hagyja fejébe nyiszálni a baltát.
– Miért? – pisszegik le páran. – Miért ne lenne igaz?
– Valóban: miért ne győzhette volna le egy baltával? – nézünk mi is rá, mire ő elneveti magát.
– Én már vagy öt éve hallgatom a meséit. De minden évben másként adja elő. Amúgy Péntek vagyok, Robinson segédje – nyújtja a kezét, és majd kiejti kezéből a műanyag borospoharat a nevetéstől csodálkozó arcunk láttán.

Péntek Ferenc a közelből, Kalotaszentkirályról jött a fiával, aki meghagyta neki, ne nagyon borozgasson, mert este otthon is bál lesz, és a Péntekeknek ott is meg kell állniuk a helyüket.
– Ha menni kell, hogy találják majd meg egymást? – kérdezzük, mire ő csak néz megütközve.
– Maguk hallottak már a mobiltelefonról?