Abban halok meg, amiben születtem

Két fiatalasszony álldogál a buszmegállóban, Károlyi Krisztina és a testvére, Horváthné Károlyi Edit. Előttük babakocsi, mellettük pedig kisgyerekek téblábolnak.
– Jól vannak? – lép melléjük Kurdi Zoltán.
– Éppen orvoshoz indultunk Osztopánba – válaszolja Edit.
– De azért nincs nagy baj, ugye?
– Nincs, hál’ Istennek, csak megfázott a kicsi – bólint az asszony a babakocsi felé.
– Eddig még nem sikerült elérnünk, hogy rendszeresen kijárjon a faluba az orvos, legalább hetente egyszer – fordul hozzám a lelkész.
Pedig helyiség volna hozzá. Ahogy járom Kürtöspusztát, már feltűnt az üresen álló faluház, tűzfalán az ágaskodó lovat ábrázoló freskóval.
– Az bizony jó volna – helyesel a két nő. – Mert a reggeli busz fél hétkor indul Osztopánba. Aztán ha öt perc alatt végzünk, mit csináljunk délig, amíg hazajutunk?
– Arról nem is beszélve, hogy nyolc előtt nem nyitják ki a rendelőt, és ilyenkor, télen nem kellemes a hidegben álldogálni.
A kislány lábára téved a tekintetem, edzőcipőjéből hiányzik a zokni.
– Mit csináljak vele, ha nem tűri a lábán? – érti el a gondolatomat az asszony.
– Vasárnap feljönnek? – érdeklődik a lelkész szelíd szóval.
Kurdi Zoltán hetente kétszer jár ki Kaposvárról Kürtöspusztára. Péntekenként gitározni oktatja a fiatalokat, vasárnap este pedig istentiszteletet tart. Egész nap jártuk a falut, a lelkész mindenkit hívogatott a vasárnapi alkalomra – vagy legalább a karácsonyi ünnepségre, ahol a fiatalok is zenélnek majd.
– Ha tudunk, feltétlenül – hagyja rá a két nő.

►

Megérkezett a busz, csapatnyi gyerek ömlik ki belőle, legtöbbjük kezében Mikulás-csomag, abból majszolgatnak. Mert persze iskola sincs helyben, a gyerekek vagy Somogyfajszra, vagy Pusztakovácsiba járnak, ahová egyébként közigazgatásilag is tartozik Kürtöspuszta.
– Kétszáznegyvenen lakják a települést – hallgatom a lelkészt –, hatvan százalékuk 18 év alatti. Szinte valamennyi cigány származású, és szinte valamennyi felnőtt valamilyen problémával küszködik. Vagy beteg, vagy munkanélküli, vagy alkoholizáló. Vagy mindhárom egyszerre.
Fiatal házaspárhoz térünk be, itt négy gyerek lakik a szülőkkel, a legkisebb még karon ülő. A berendezés jószerivel két ágyból meg egy televízióból áll. Egyébként a villanykörte is hiányzik a foglalatból.
– Nincs rá pénz – válaszolja a férfi, Sárközi András.
Kérdésemre összeszámolják, hogy a családi pótlékkal és egyéb járadékokkal havonta 150 ezer forint jön össze a hattagú családnak.
– Dolgozik valahol? – kérdezem a családfőt.
– Hol kellenék én a két általánosommal? – kérdez vissza.
Állami gondozásban nevelkedett, de többet volt szökésben, mint az intézet falain belül, így az iskoláit sem sikerült befejeznie.
– Az a legnagyobb baj itt, Kürtöspusztán, hogy nem normális a bolt – panaszolja a férfi.
A nem normális bolt a szóhasználatában a túlzott drágaságot jelenti. Egy kiló lisztért 250 forintot is elkérnek, rizsért meg 350-et, panaszolja.
– Nem gondoltak arra, hogy megművelik a kertet? – próbálkozom. – Legalább a legszükségesebbekre nem kellene költeniük.
– Nem érdemes – állítja a férfi meggyőződéssel. – Úgyis mindent ellopnak.
Némi kétellyel hallgatom a kifogását, de a lelkész, már az utcán ballagva, megerősíti a férfi szavait.
– Ebből a házból is húsz tyúkot loptak el az egyik éjjel – mutat az egyik portára.