Monoki kártyacsata

– Odanézz, közmunkások! – szól rám kollégám Monok főutcáján, s máris pattanunk ki a kocsiból. A fotós példás sietséggel indulna a téma nyomába, ám mire ajtót zár, az üres útra csodálkozhatunk rá. Kíváncsian az asszonysereg nyomába eredünk: vajon csak seprűsétáltatás folyik, vagy valódi munkát végeznek?

– Valamit valamiért. Akkor kapjanak szociális járadékot, ha tesznek is érte valamit. Így legalább nem otthon mereszkednek – mindezt egy járókelő, Szűcs Ferencné magyarázza. Sehogy se érti, miért mindig a segélyesek panaszkodnak. Ő 27 évet lehúzott a Tigáznál, mégis csak 42 602 forint a nyugdíja, méltányosságit pedig hiába kért.

Felmentő sereg érkezik, újabb brigád.
– Első osztályú ez a munka. Olyan időseknek, mint én, jobb se kell. Azzal nem érek célt, ha otthon ülök a segélyért, a 28 ezer forintocskáért. Fél ötkor felkelek, takarítgatok, aztán jövök, az unokák meg indulnak iskolába – bizonygatja Horváth Ferencné Ilona. A roma asszony hat óra munkával 44 500 forintot keres. Ötvenkét éves, három gyereke és tizennyolc unokája van. Korábban még sosem volt állása.

A reggel héttől déli egy óráig tartó műszak vége felé a jegyzővel megerősítve keressük fel a közmunkások bázisát.
– Tessék nyugodtan beszélni, senkinek nem lesz miatta bántódása. Én bele se hallgatok – nyugtatja a gyülekezőket a fiatal jegyző, és szavait nyomatékosítva, távozik.

A nők nyelve megered. Kiderül, néhányuk számára az volt az „édes élet”, mikor még a szerencsi csokoládégyárban dolgozhattak: a drazsérészlegnél, a dianás cukorkánál vagy a kakaóosztályon. Az egyik brigádvezető, Mónika eredetileg gazdaasszonyképzőt végzett, de mivel nem ment férjhez, ismereteinek nem sok hasznát vette. Később távoktatásban leérettségizett, de ezzel se ment sokra. Az asszonyok osztanak, szoroznak. Ha a minimálbérből, amit, mondjuk, egy szerencsi vagy miskolci cégnél ajánlanak nekik, levonják a bérlet árát, máris nem éri meg bejáróként zötykölődniük. Monokon a közcélú szorgoskodás az egyetlen esély, bólogatnak a nők, és nem is lázadnak ellene. Közmunkás itt a dada, a konyhai kisegítő, a szociális gondozó. Kihordják a hivatal leveleit, szemetet szednek vagy virágot hajtogatnak a rózsabálra.

►

– A szociális kártya, az más kérdés. Az egy nagy szégyen! – zúdulnak fel néhányan, mikor témát váltunk. A roma családanyák azt kifogásolják: a kártyával egy kalap alá veszik azokat, akik be tudják osztani a pénzüket azokkal, akik elherdálják, elisszák a segélyt.

Monokon egyelőre mindössze 20-25 szociális kártya készült el – az önkormányzat átmeneti segélyét már arra utalják. A falu jegyzője, dr. Lengyel Gábor szerint a képviselő-testület rendelete bizonyára kiállja a törvényesség próbáját, a kártya bevezetése mégis rögös úton döcög. A segélyezettről például fényképet kell készíttetni, az adatait el kell küldeni a kártyakibocsátónak. Egyenként kell meggyőzni az embereket, hogy ebbe belemenjenek.

Azért is kevés a kártya, mert a „segély helyett munkát” kezdeményezésüknek köszönhetően kevesen tengődnek itt szociális járadékon. 2008-ban még százhetven helybeli kapott segélyt, s erre akkor 60 millió forintot költöttek. Idén viszont már 140-150 közcélú munkás serénykedik a községben. Felújították az óvodát, az idősek napközi otthonát, no meg a ravatalozót. Trianoni emlékművet állítottak, fakorlátokat, padokat készítettek és helyeztek ki, szépítik a falut. Tavaly rózsákat, mályvákat ültettek. Vagy csak seprűt ragadnak és tisztára söprik a járdát – pedig az jó hosszan kanyarog.

A faluban egyébként egyetlen boltot találtunk, ahol használható a szociális kártya. De még senki nem fizetett vele.