Mit lát egy muzungo?

Az interneten bukkantam rá a Watoto Wa Baraka, vagyis az Áldás Gyermekei nevet viselő afrikai árvaházra. Önkéntes segítőnek jelentkeztem. Nagy szeretettel várnak – érkezik a válasz –, de a repülőjegyemet, a szállás és az étkezés költségét nekem kell vállalnom, nekik arra már nem futja. Vállalom.

Egy angol fiúval indulok útnak. Pirkadó hajnalon érkezünk a huszonhat gyermeket és hat helyi alkalmazottat számláló kis otthonba. A kicsik némelyike már talpon, lassan indulnak az iskolába. Maga az árvaház három főépületből (közös étkező, fiú- és lányszobák), két melléképületből (önkéntesek lakóházai), illetve hat hálóbódéból áll. Idetartozik még egy hatalmas focipálya, illetve a shamba, vagyis a megművelendő föld. Zuhanyzó és WC „természetesen” nincs, lavórban fürdünk és lyukba ürítünk.

Rajtunk kívül még négy önkéntes dolgozik az árvaházban, közülük Doug, az 52 éves amerikaikocsi-kereskedő tűnik a legérdekesebbnek. Annak a fél évnek, amit ő itt tölt, köszönheti az árvaház, hogy van folyó víz, hogy a konyha már nemcsak szó szerint a tűznek a helye, hanem gázrezsó is működik odabent, illetve hogy annyi élelmiszer-adomány érkezik, amivel rendesen megtölthető egy szoba. A gazdaságban lévő állatokról nem is beszélve: az első hetekben megkereste a falu legmódosabb gazdáját, és a segítségével belevágott az állattenyésztésbe.

►

Este, a közös vacsoránál látok először mindenkit együtt. A legfiatalabb árva négyéves, a legidősebb tizenöt. Olyan feketék és olyan egyformák, hogy képtelen vagyok megkülönböztetni őket a félhomályban. A vacsora tipikus afrikai étel: ugali (fehér kukoricaliszt keményre főzve) spenóttal. Míg én gyanakodva nézegetem a tányérom, ők mindent bekebeleznek, majd sanda pillantásokkal engem méregetnek. Először azt hiszem, tesztelnek, megeszem-e, amit látok. De mikor a többi önkéntes egy-két falat után feláll és próbálja a maradékot igazságosan szétosztani, megértem, mire várnak. Követem a példát, s bár még ennék, odaadom a vacsorám. Később ez aranyszabállyá válik. Mindegy, milyen éhesek vagyunk, árváink mindig éhesebbek.

Miután minden eltűnik az asztalokról, a gyermekek ritmikus, sajátos vallási énekbe kezdenek anyanyelvü­kön. Kikuyu a beszélt nyelv, Kenya több mint negyven nyelvjárása közül a legelterjedtebb. A nagyobb lányok már kikoyba (színes kendő) burkolják magukat, mint a néger nők általában, s a mozgásuk is „bennszülött”. Valamiféle transzban énekelnek és táncolnak, ami engem is megbabonáz. Az ősi rítusok letagadhatatlanok, és bár mindenki árva, a gyökereik nagyon mélyek.

Míg a lányok énekelnek, egy apró kisfiú áll elém:
– Ez meg mi? – mutat a fejemre. Kérdőn nézek rá, hirtelen nem értem, mit akar. – Az a fehér! – erősködik.
– Ez? – érintem meg copfomat. – A hajam.
– A hajad? – hitetlenkedik. – És miért fehér meg olyan puha?
– Ez nem fehér, szőke – nevetek.
– Megfoghatom? – és válaszomat meg sem várva már a fejemen matat.