Chilei barangolások kora

Nicolas derék hazafiként még a chilei határátkelés előtt magához vette a kezdeményezést, és rögtönzött idegenvezetést tartott a taxiban velünk robogó argentin párosnak. Sanda tekintetéből kiderült, hogy ez inkább a hölgy tagnak szólt, akivel többször találkoztunk Peru buszállomásain. Nico pedig kellőképpen kiéhezettnek tűnt egy kis kalandra…

Első állomásként Sergio bácsikát látogattuk meg Iquique városában, az Atacama sivatag és a Csendes-óceán találkozásánál. A nyugdíjas tengerész egykoron Föld körüli vitorlásutakon képzett ki tengerészeket a hadsereg szolgálatában – mára kagylótenyésztéssel keresi kenyerét, és tökéletes megnyugvást talált a városon kívül, óceánpartra épített házában. Pontosabban a tökéletes megnyugvást a kagylófarm felett csónakázva leli, ahová már asszonya rikoltozása is igen halkan hallatszik, ha kedvező a szél, csupán egy toporzékoló perszóna látványát figyeli mosolyogva.

Ide invitált minket „kagylászni”, ami leginkább hálók foltozgatásával és kagylóhéj-méregetéssel telik. Mire végzünk, már hat órája lebegünk a vízen, és a parton a feleség mozdulataiból úgy sejtem, válni készül éppen. Sergio mégsem hajlandó kievezni velünk a szárazföldre, amíg részt nem veszünk a beavatáson. Nyers kagylót készít, melyet a héjából kell elfogyasztani, majd az óceánba ugorva kiúszni. Annak ellenére, hogy van vagy negyvenfokos hőség, az óceán a Humboldt-áramlatnak köszönhetően nem lehet több 14 fokosnál, úgyhogy villámgyorsan szelem a habokat a part felé. És abban a pillanatban megértem az öreg tengerészt, ugyanis az asszony úgy kiabál nekem, mintha nem tudná, hogy nem bírom a spanyol nyelvet. Nicóval magunkra kapkodjuk a ruhánkat és továbbállunk a családi perpatvar elől, elvégre a családlátogatás után vár minket az Atacama sivatag nemzeti parkja.

A nagy sietségben úgy a legegyszerűbb időt spórolni, hogy éjszakánként utazunk. Az egyik hajnalban felbukkan Nico argentin kiszemeltje egy pályaudvaron. Mit ad isten, ő is San Pedro felé tart. Ezúttal másik útitársa van, akivel be is költöznek a szomszédos szobába a vendégházban.

San Pedro de Atacamában számtalan cég kínál sivatagi túrákat, de végül mindenki egy buszban köt ki, hogy ezt a végtelenül kopár, de mégis ezerszínű pontját felfedezhesse a világnak. Földünk legszárazabb sivatagának bizonyos részein legutóbb 80 éve regisztráltak esőt. A szél és hőingadozás folyamatos eróziója igazán változatos formációkat alkot homokból vagy éppen sóból. A központi település – ami nem több egy nagyra nőtt vályogfalunál, azzal a bizonyos nyomasztóan sivatagi hangulattal – 2000 méter magasan fekszik, a horizontot szegélyező vulkánok még így is jócskán kiemelkednek 6000 méter körüli magasságukkal. Az első napi rövidke túra után másnap hajnali négykor kell indulni a 4500 méteren lévő vulkanikus fennsíkhoz, az ott látható gejzírek ugyanis a napkelte előtti pillanatokban a legaktívabbak.

A napok óta való buszon alvás és jelentős mennyiségű helyi pálinka – alias pisco – elfogyasztása okán teljesen kimerülve fekszünk szálláshelyünkön, amikor az argentin pszichológusnő bekopog az éjszaka közepén. Rögvest feleslegessé válok, Nico áttessékel a hölgy szobájába. Szomszédból hallom szobánkban az ágykeret ütemes csattogását a falon, ami nagy valószínűséggel mindenkit felkelt a papírfalú hotelben. Hajnalban, mikor lekéstük az értünk és társainkért érkező járatot és telefonon kellett azt visszarendelni, szentségelő turisták csapata fogadott. Nem igazán visszafogottan hallom a hátam mögül: „Nem elég, hogy berúgtak és végigszexelték az éjszakát ezek a srácok, még le is késsük miattuk a gejzíreket.” Nincs erőm magyarázkodni, pedig örülnék, ha legalább az elmúlt éj leosztásával tisztában lennének.