Minden házból zene szól

Tíz koromfekete szempár szegeződik rám, pontosabban kilenc és fél. Egyikük ugyanis félszemű. Meglett férfiemberek, az útkereszteződésnél csoportosulnak. Hallom a csöndet, miközben szállok ki az autómból.
– A keresztet keresem, tudnak segíteni?
Kényes, hosszú másodperc következik. Aztán megtörik a csend.
– Ilyen időben akar odamenni? Meg ne próbálja!
– Ne hallgasson rájuk, menjünk csak ki kettesben, én majd elkísérem.
Zúdul rám az eső, és már záporoznak a tanácsok is. Segítőkészek, jópofák és néha kicsit szemtelenek. S hogy mire számítsak, ha netán tényleg odaérek? Nézzem sokáig a feszületet, míg egy fénylő kereszt meg nem jelenik a meglévő mellett. De csakis akkor fogom látni, ha hiszek. A kételkedőknek nem jár jelenés.

– Maguk látták?
Újból hangzavar támad.
– Hát a faluban történt-e már csoda valakivel?
– Az a csoda, hogy maga itt van.
Nézek a szemükbe és rájövök, hogyan értik a szavakat: isten háta mögötti világukba, a faluba, ahol száz százalékban beás cigányok laknak, ahol mindenki beás anyanyelvet beszél, végre be merik tenni a lábukat az emberek. Egyéni és csoportos zarándokok jönnek fénylő keresztet nézni, és talán megadatik nekik, hogy értsenek is, ne csak lássanak.

Ekkor döntöm el, hogy mégsem a kereszt felé veszem az irányt. A plébánosnál zörgetek.
– Semmiféle csoda nem történt annál a keresztnél. Ennél többet nem kívánok mondani. Nem kell tovább gerjeszteni az indulatokat – zárkózik el Lankó József plébános a beszélgetéstől. Pedig lenne mit mesélnie. Harminc éve munkálkodik a faluban, jobban ismeri az itt élőket, mint bárki. És jobban is védi. Távozóban erőteljes krumplistészta-illat csapja meg lógó orromat. Megyek utána. A plébániaépületben fiatalember kavargat egy hatalmas lábast.

– Ez az ingyenkonyha, mindennap száz emberre főzök egytálételt. A plébi működteti német segítséggel – mondja, de a nevét nem árulja el. Azt viszont igen, hogy harmincéves és mindent a plébánosnak köszönhet. Hogy túlélte öt gyereke közül kettő elvesztését, hogy szinte nyomorúságban élt, de tíz év után végre tudott házat vásárolni, és azt is, hogy végre dolgozhat.
– Németországban kaphattam volna munkát százharmincezerért, de nem tudnám itt hagyni a családomat.
Szerencsésnek tartja magát, a helyiek kilencvenöt százaléka ugyanis munkanélküli.
– Ha meghallják, hogy Alsószentmárton, akármilyen papírunk van, mindenhol elutasítanak. Nem adnak lehetőséget. Mert cigányok vagyunk.

Ketten érkeznek kis láboskával ebédért, érdeklődve köszöntenek. Az idősebb Mitrovics Mária, a fiatalabbnak nem értem a nevét. Rozmaring van a hajába tűzve, vállára lóg két fonott copfja. Egyfolytában mosolyog. Fixálja a ruhámat és dicsérget. Felajánlom nekik, hogy hazaviszem őket. A telepen lakunk, mondja Mária az anyósülésen, én pedig a falu legnyomorúságosabb része felé irányítom az autómat.
Mögöttünk sorra lépnek ki az utcára az emberek. Megállok a viskó mellett, ami kis híján összedől. Az udvaron limlomok, tűzrakóhely, bent két sötét, parányi helyiség. A hepehupás döngölt földön az egyik sarokban rothadó műanyagpadló-foszlányok látszanak. A mennyezet alig magasabban, mint a fejünk, a hézagos stukatúrból potyog a sár, a szentlélek tartja. A négy ócska heverőn három macska alszik. Kellenek, mert sok a patkány és az egér is. Áram rég nincs. Most még két gyertyája maradt, azokat kell beosztania. Enni? Hát itt a krumplis tészta. Ötvenhét éves, sokat kapált, címerezett, répába járt meg csemetés kertbe. Most arra vár, hogy a napszámokat szervező vállalkozók valamelyikénél akadjon végre szüreti munka.

Kifelé menet veszem csak észre: a putri parányi ablakában két muskátli virít. Nagyon szépek a virágok – szalad ki a számon. Mária ekkor leveszi az egyiket, és nekem ajándékozza.