Fatolvajok Mekkája

Újra itt a tél, újra pusztítják az erdőket a fatolvajok. A dúlás sosem látott méreteket ölt, jóllehet a törvény minden eddiginél több jogosítványt ad az erdészeknek a megfékezésükre. Ám ami a papíron lehetőség, az a gyakorlatban alig-alig működik.

Riport2011. 01. 28. péntek2011. 01. 28.

Kép: falopás tél hideg fűtés erdő rablás kár abádszalók 2011 01 20 Fotó: Kállai Márton

Fatolvajok Mekkája
falopás tél hideg fűtés erdő rablás kár abádszalók 2011 01 20 Fotó: Kállai Márton

Óvatosan lopódzom Fancal István nyomában. A nyirkos téli estén Tiszabura szélén óvatoskodunk az utca sarkáig. Az egyik oldalon még házak, a másikon szántó, velünk szemben pedig akácos széle. A sötétséget csupán itt-ott töri meg az utcai lámpa fénye.
A férfi most hátrafordul, rám néz, ujját a szája elé illeszti, így int még nagyobb csendre, majd kinéz a József Attila utca sarkán. Azonnal vissza is húzódik, majd bólint felém:
– Ott áll – suttogja, majd megfordul és elindulunk visszafelé az utcán.

Fancal István a szemben lévő akácos birtokosa. A sötétségben is jól látszik, hogy az erdő ritkás, fái közül némi fény szűrődik. Hogyne szűrődne, amikor a nagy része hiányzik.
– Hét-nyolc éve telepítettem uniós támogatással – idéződik bennem még a délutáni beszélgetésünk. – Az öthektáros részből hármat már elloptak.

Miközben beszélgetünk, a férfi nyakán feszül az ín. Fegyelmezi magát, de olyan ideges, hogy majd szétrobban. Néhány fáját már az előző években is kivágták, de igazán ezen a télen kaptak rá az erdejére. Ő meg gyanútlan volt, nem nézett eleget a tulajdonára. Igaz, nem is lett volna könnyű neki, Fancal István elházasodott Tiszaburáról, Nagykőrösön lakik.

– Nagykőrösről jár vigyázni az erdejére? – kérdezem önkéntelenül is.
– Onnan hát. Száztíz kilométer, de mit tehetek? Megkértem ugyan ezt a fiatalembert, akit meglestünk, nézzen az erdőre, de benne sem bízom teljesen.

Most a szántó felől közelítünk az erdő felé. Talán a közepén járhatunk, amikor az utcán rendőrautót látunk. Észre fognak venni bennünket, vélem, de tévedek. A rendőrök ki sem szállnak, éppen csak kanyarodik az autójuk, s már tűnnek is el.
– Ez jó jel is, meg rossz is – jegyzi meg Fancal István. – Egyrészt, mert ránéznek az erdőre, másrészt, mert nem vettek észre bennünket. Akár fáért is jöhettünk volna.

Ez bizony meglehet, de tolvajt mi sem találunk. Most látom csak, hogy az erdő közepe teljesen letarolt, a hátrahagyott vékony gallyak között botladozunk a sötétben.
Ott – mutatom a sötétben mozgó alakokat.
Fancal István éjjellátó készülékkel vizslatja az erdőt, aztán legyint.
– Ők az én embereim, Nagykőrösről jöttek velem. Korábban szórtam szét őket.

A sötétedésre jobb híján egy kocsmában vártam, igaz, jól is esett a csöppnyi pihenés a fatolvajok utáni egész napos rohangálást követően. Tolvajt keveset láttam, kártételüket annál többet. Most, estére értettem meg, miért is két felkiáltójeles Abádszalók és környéke. Még előző héten jártam a Magán Erdőtulajdonosok és Gazdálkodók Szövetségének budapesti központjában, s kérdeztem Somogyvári Vilmos tisztségviselőt, melyek az ország legfertőzöttebb területei falopás szempontjából. A tisztségviselő brosúrában tett felkiáltójeleket Zalaegerszegtől Bugacpusztán keresztül egészen a nyírségi Napkorig.

Abádszalók és környéke azonban kivívta magának a két felkiáltójelet – mint a fatolvajok Mekkája. Így látja ezt Ágoston Gyula is, az egri székhelyű Poplár Magán Erdészet nevű cég helyi vezetője, akihez reggel az első utam vezetett:
– Pedig most még istenes a helyzet – fogadott az irodájában –, mert árad a Tisza. A hullámtér víz alatt van, azt csak csónakkal tudják megközelíteni. Más részeket meg a belvíz öntött el. Ami viszont szárazról megközelíthető, annak nincs irgalom.

A szakirányító szerint még sosem volt olyan rossz a helyzet, mint ezen a télen. Van, aki azért lopja a fát, mert fázik, más kereskedik is vele.
– Hét-nyolc mázsát is felpakolnak a kerékpárra – jegyzi meg Ágoston Gyula.
Régi biciklis vagyok, tudom, ekkora súlyt nem bír egy kétkerekű.
– Egy közönséges kerékpár valóban nem, ám ezeket szögvassal megerősítik, úgy tolják akár többen is.
– De ha eldől, akár agyon is nyomhat valakit ennyi fa – ellenkezem még mindig, az elképesztő mennyiséget hallva.
– Az bizony könnyen megeshet – hagyja rám az erdész.

Ennyi elméleti felkészítés után lássuk a gyakorlatot, üljünk terepjáróba. Elébb egy akácos mellett állunk meg Abádszalók közelében. Az erdőben minden harmadik-negyedik akác hiányzik. Fejszével vágják körbe, mintha hód rágta volna. A gallyakat általában otthagyták, csupán a vastagabbja kellett a tolvajoknak.

– Az akácosok különösen nagy veszélyben vannak, mert a fája vizesen is ég. Akárcsak az ezüstfáé.
– Az ezüstfa lopásának még örülhetnek is – jegyzem meg. – Az úgyis tájidegen…
Ágoston Gyula lapos pillantást vet rám, az egyébként jó kedélyű férfi láthatóan nem vevő a humoromra. De én is csak addig viccelődöm, amíg nem visz el Kunmadaras határába, egy gyönyörű, negyvenéves tölgyes – helyére. A fák derékmagasságban elfűrészelve.
– Ezek még negyven évet élhettek volna – ismerkedem a tölgyfák vágásérettségének idejével.

Ezek is érdekelhetnek