Mi történt Sztojka Katival?

Hárman tartanak felénk. A cigányasszony tolja a biciklijét, mellette két fickándozó srác navigál, nem szállnak le a járgányról. Messziről integetnek Katinak. Aztán ahogy közelebb érnek, jön a számonkérés, miért nincsenek iskolában, hiszen délelőtt van. Azért, mert orvoshoz mennek. Szóba elegyedünk, a nagyobb fiú „csöves” szeretne lenni, a kisebb meg pap.

Utóbbi elérhetetlen álomnak tűnik, de kitartással, szorgalommal valóra váltható. Hogy mennyire lesz göröngyös az út odáig, az nem csak ezen a jó kedélyű cigány fiún múlik. Mondom Sztojka Katinak, keressünk egy eldugott helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, mert ahogy sétálunk a kalocsai főutcán, lépten-nyomon megállítják, vagy neki akad mondandója valaki számára. Nem kétséges, mennyire népszerű, most különösen, hogy újra az érsekek városában él. Hosszabb távollét után tért vissza.

Nagy a bánata, egy régi cigányklubos ismerősét gyászolja. Ahogy mesél róla, potyognak a könnyei, és a fájdalmas valóságra tereli a szót. A kalocsai cigánytelepen elterjedt a drog, a fiatalok zombiként tántorognak, kómába zuhannak. Kati kétségbeesetten fordult a rendőrséghez, ahol azt mondták neki, tegyenek rendet maguk között a cigányok. Dühödten csapta be az ajtót: ilyen kijelentés nem hangozhatna el egy jogállamban, egyáltalán, miként lehetséges az, hogy a XXI. században még mindig a megkülönböztetésről, szegregációról kell beszélni?!

– Soha nem tudtam elviselni, ha bárkit is bántanak vagy sértegetnek, legyen az cigány vagy gádzsó – sóhajt egy nagyot Sztojka Kati, miután befészkeltük magunkat az érsekkertben megbúvó kávézó teraszára.

– A cigányok helyzetét nem önmaguknak kell megoldaniuk, ez össztársadalmi ügy. Nehéz elhinni, hogy városunkban is mindennapos a kirekesztés. Nemrég az egyik szórakozóhelyre betért néhány cigány és nem cigány fiatalember cigit venni, s ha már ott voltak, meg akartak hallgatni egy menő cigányslágert a zenegépen. A tulaj nem engedte meg nekik, arra hivatkozva, hogy odaszoknak a cigányok. Valamikor régen, még az egypártrendszerben is történt hasonló, az országban elsőként vittem ilyen esetet perre, és elmarasztalták a vendéglőst. Most pedig megalkuvóan azt mondják a fiatalok, jó, akkor nem teszünk be cigányzenét.

Sztojka Kati nyughatatlan jogvédőként, a cigányok szószólójaként ismert. Rendíthetetlenül küzd az igazságért, szívén viseli mások gondjait. A példát otthon látta. Népes família volt az övék, a hét testvér mellé öt olyan lurkót fogadtak be, akiknek szülei börtönben ültek, plusz két nem cigány gyerekről is gondoskodtak. A Rokkanttelep nevű városrészben, ahol magyarok közt nyolc cigány család lakott, csak nekik volt televíziójuk, hozzájuk jártak a szomszédok tévézni.

Ismerték egymás szokásait, értették a cigányok nyelvét, sokat voltak együtt. Kati édesanyjának hatalmas szíve volt, bejárt takarítani a cigányiskolába, pénzt nem fogadott el érte, sőt még a cigány gyerekek szennyesét is kimosta. Apja az építőiparban ingázott, odahaza meg lovakat tartott. Néha meglepte a szeretteit, egyszer például egy nagy csomagot küldött haza. Izgatottan bontották fel, könyveket találtak benne, köztük Móricz Zsigmond regényét, József Attila és Bari Károly verseit, Ferge Zsuzsa tanulmányát. Abban az időben a szakszervezeti tagoknak kötelező volt könyveket vásárolni, Kati meg örült az olvasnivalónak.

Bár még csak tízéves volt, mindent elolvasott, ami a kezébe került. Meséket, verseket írt, később a rábízott cigányklub együttesével őseik hagyományait mentette át a jelenbe, számos díjat nyertek különböző fesztiválokon. Most szeretné feléleszteni a klubot, és tovább folytatni az értékmentést. Ez ügyben már tárgyalt az önkormányzattal, úgy néz ki, támogatják az ötletét.

– Apám könyvcsomagja megváltoztatta az életemet, ráéreztem az olvasás ízére – néz vissza a múltba Sztojka Kati, miközben sorra nyomja ki a telefonhívásait, s végül kikapcsolja a készüléket. – És még ennél is nagyobb fordulatot hoztak az életembe Böjte József dokumentumfilmjei. Az első forgatásakor huszonegy éves voltam, csillogó szemekkel meséltem magamról, az álmaimról. A Vigyél magaddal... az 1989-es filmszemlén kategóriagyőztes lett, engem pedig megválasztottak a legjobb riportalanynak. Mindenki velem akart találkozni! Közönségtalálkozókra jártam, rengeteg emberrel beszélgettem, özönlöttek hozzám a levelek.

Tizenöt évvel később elkészült a második rész is, a Hová vigyelek?, amelyben nemcsak a sorsom alakulásáról, televíziós szerkesztő-riporteri munkámról, a kalocsai cigány kisebbségi önkormányzatban végzett elnöki tevékenységemről beszéltem, hanem a cigányokat érintő társadalmi problémákról is, például a szegénységről, a lakhatásról, a gyűlöletkeltésről. A filmet 2004-ben mutatták be, „magasabb szinteken” sokaknál kiütötte a biztosítékot, be akarták tiltani. Kalocsán is megfenyegettek, de nem ijedtem meg. Engem nem lehet elhallgattatni.

De el lehet.

Sebeket tépünk fel. Az ezredforduló utáni években az Osztrák Megbékélési Alap kártérítést ígért azoknak a magyarországi cigányoknak, akik megjárták az ottani lágereket. Elkezdődött az adatgyűjtés, eleinte kevesen jelentkeztek, amikor pedig túl sok lett az „érintett”, az osztrákok leállították a kifizetéseket.

Sztojka Kati a kalocsai cigány kisebbségi önkormányzat elnökeként 154 igazolást adott ki kárpótlási jogosultságra, olyanoknak, akiket nem is deportáltak a vészkorszakban, és többek állítása szerint mindezért csúszópénzt vett át. Kati a rendőrségi kihallgatásra tanúként ment el, ahol nagy hirtelen gyanúsított lett belőle, megbilincselték, és haza sem engedték. Először nem értette a dolgot, majd megvilágosodott előtte: kőkemény koncepciós eljárás áldozata – s ezt máig így gondolja.

Tizenegy hónapot töltött előzetesben 2005 márciusától 2006 januárjáig. Négy év pereskedés után, 2010 karácsonya előtt első fokon hét év börtönre ítélték bűnszervezetben elkövetett csalásért, 54 vádlottból ő volt az elsőrendű vádlott. A megyében több cigány kisebbségi önkormányzati elnök is hasonlóan járt el, ott ültek a vádlottak padján, de egyiküket sem ítélték el. Kati büntetését másodfokon hat évre enyhítették. Végig tagadta az ellene felhozott vádakat, a védelem tanúit meg sem hallgatták. Barátai, ismerősei, ügyvédei – köztük Farkas Lilla, Mohácsi Erzsi, Polgár András, Ujlaki András – mellette álltak, a költségeket a „Sztojka Kati védelmére” létrehozott alapból fizették.

– Azt mondtam, nincs tovább, ennyi volt. És kinyitottam otthon a gázcsapot... – csuklik el Kati hangja, hosszú pillanatokig nem is tudja folytatni. – A Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai osztályán kötöttem ki. Minden héten bejött hozzám az igazságügyi orvos szakértő. Két év után nem bírtam tovább: magam kértem a börtönbe való bevonulásomat.

Büntetésemet a Nagy Ignác utcai intézetben kezdtem, majd a kalocsai női börtön következett. Hatalmas tőrt döftek a szívembe azzal, hogy a szülővárosomba vittek, hónapokig sem a kapcsolattartóm, sem a családom nem tudta, hol vagyok. Gyilkosokkal ültem egy cellában, ez fájt. Korábban szociális munkásként, jogvédőként többször jártam bent, de most a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogyan bánnak ott az elítéltekkel. Hogy csak egy példát hozzak: amíg a cigányok csirkeszárnyat kaptak, addig a nem cigányok csirkecombot. A nyilvántartás legalján létezik egy „fekete sor”, oda kerültem én is.

Végül áthelyezték Mélykútra. A börtönorvos hajdanán látta a róla készült filmet, ennek köszönhetően segíthetett a nővéreknek a rabok vizsgálata során, átnézte őket, van-e bennük tetű. Aztán cigányklubot szervezett a társainak. Sztojka Kati kedvezménnyel szabadult 2015. szeptember 10-én, kilenc hónapra nyomkövetőt raktak rá. Sírógörcsöt kapott, senkitől nem tudott elköszönni.

Tudomására jutott, hogy skizofrénia ellen kezelték, a gyógyszerektől jelentősen romlott az egészsége, még most is vannak panaszai. Kegyelmi kérvényét egyszer már elutasította a köztársasági elnök, de újra próbálkozik, hiszen szeretne közfeladatokat ellátni. Azt tervezi, hogy Kalocsán megméretteti magát a települési, illetve a cigány kisebbségi önkormányzati választáson. Tartozik annyival a helyi cigányoknak, hogy újra az érdekükben dolgozzon. Érzi a bizalmat: a város már visszafogadta. Nem titkolja azt sem, hogy fogva tartása körülményei miatt beperli a büntetés-végrehajtási intézetet.

– Hogy van-e még álmom? – mélázik el Sztojka Kati a kérdésen. – Szeretnék egy előítéletektől mentes országban élni, ahol az embereket nem különböztetik meg a bőrük színe miatt, hanem csak a tetteik számítanak. Amikor találkoztunk, jött velünk szembe az a kisfiú, aki pap akar lenni. Mondhatná ő is: vigyél magaddal. Nos, ha sikerül az álmait valóra váltanom, akkor én is boldog leszek.