Egy kardos családból való edző életútja – Decsi András portréja

A családi ház bejárata fölött magyar zászló, néhány lépéssel beljebb a nappaliban férfias rendetlenség fogad.

– Délben érkeztünk haza Tokióból, és este néhány barátom átjött köszönteni és gratulálni – rakosgatja odébb a poharakat meg az üres pizzásdobozokat Decsi András, a magyar kardvívó-válogatott kapitánya, aki már a 2016-os olimpiát követően is sikeredzőnek számított, hiszen Rióban Szilágyi Áron vele nyerte második aranyát, Tokiót követően pedig még nagyobb szakmai és emberi elismerésre számíthat, miután Szi­lágyi harmadik aranya mellé még egy csapatbronzot is sikerült begyűjteni, ráadásul úgy, hogy a válogatott egyik tagja a mesteredző öccse, Decsi Tamás.

Magam is gratulálok és megköszönöm az igazán gyors rendelkezésre állást, amire azt válaszolja lapunkra utalva, hogy tiszteli és szereti a vidéket, hiszen édesanyja nyíregyházi, édesapja jászsági származású, kisgyerekként pedig öt évig maga is élt Ózd városában. Jólesik neki az érdeklődés, mert az érmek a sportolókon túl az egész ország jó hírnevét fényesítik, igaz, teszi hozzá, akadnak olyanok is, akik nehezen viselik el mások örömét, például szóvá teszik, minek kell magyar zászlót tűzni a ház falára, vagy rendőrt hívnak, ha kissé hangosabban ünnepelnek meg egy-egy sportsikert.

Kiülünk az udvari medencére meg a jelentgető szomszédokra néző teraszra, akik akár mérget is vehetnek, most nem lesz hangoskodás.

– Le a kalappal edzői munkássága előtt, de úgy gondolom, először és fiatalon mindenki a dobogó legmagasabb fokára vágyik.

– Rendhagyó edzősors az enyém, persze, hogy bajnoknak készültem én is, hiszen édesapám és Tamás öcsém is vívók, kardos család a miénk – forgatja üres kávéspoharát –, de húszévesen, úton a siker felé, sportbalesetet szenvedtem. Nekem ez volt megírva – áll fel az üres pohárral –, főzök kávét, ránk fér. A legjobb időszakomban, az 1990-es évek végén Lengyelországban ezüstérmet nyertem az Európa-bajnokságon, már a sydneyi olimpiára készültem – kiabálja a konyhából.

– Mikor hazajöttem, az Újpest színeiben a bajnokcsapatok gödöllői kupáján egy svájci sráccal vívtam, amikor mindenféle előjel nélkül a bal lábamban elszakadt a keresztszalag.

Borzasztó az a pillanat, amikor egy életerős, sikerre éhes fiatalember rádöbben, hogy ő is ágynak dőlhet, kórházba, műtőasztalra kerülhet. Még borzasztóbb a felismerés attól, hogy orvosok, pszichológusok, igazgatók tanakodnak a feje fölött, hogy most akkor hol, mit és mikor végezzenek el rajta.

– Addig tanakodtak, míg eltelt hat hónap, aztán a műtétet követően a másik fél év is, és hiába álltam bele az edzésekbe úgy, mint előtte, már nem voltam a régi, és nem tudtam beverekedni magam a négyfős válogatottba. Lelkileg és fizikálisan is egyre távolabb került Sydney, ráadásul az újpesti egyesületben is bizonytalanná váltak a működés feltételei, ami oda vezetett, hogy kényszerűségből az edző édesapám, az akkor már junior világbajnokságra készülő öcsém és jómagam átigazoltunk Budára a BSE-be, bár soha ne tettük volna.

– De megtettük, kisfiam, mert akkor nem volt más választásunk – kapja el a mondandó végét Decsi István, aki a feleségével most érkezett András fiukhoz segíteni, amit kell a ház meg az unokák körül. Mert a Japán-beli távollét miatt gyűltek itt is tennivalók. Bizonygatja is az „öreg” Decsi, hogy addig jó, amíg az embernek él az édesanyja, mert neki mindenre van ötlete meg jó szava.

Meséli, ő is az édesanyjának köszönheti, hogy belőle nyolcszoros magyar vidékbajnok lehetett annak idején, a fiaiból pedig világbajnok meg mesteredző. Emlékszik, anyu volt az, aki 1963-ban az egyik fára tűzött hirdetésre lett figyelmes az angyalföldi Thallmann utcában, amit a kommunizmus kimúltával ismét Fiastyúknak hívnak, akár az orosz megszállás előtt.

– Kisfiam, te vidd többre nálunk, beíratlak az angyalföldi sportiskolába, ahol vívást tanulhatsz, és ha megbecsülöd magad, sokra viheted – emlékszik vissza a fa törzsére tűzött hirdetmény utóéletére Decsi István kendőzetlen elérzékenyüléssel. – Olyannyira megfogadtam anyám intelmét, hogy nem csak jól vívtam, de jól is tanultam.

Pedig különösen a Rákosi-érában, a munkásosztály hatalmához méltatlannak ítélt úgynevezett fehér és úri sportoknak, mint a tenisz és a kard, még a létük is kardélen forgott, végül azért hagyták életben, mert a legtöbb nemzetközi versenyt és olimpiát kardvívásban a magyarok nyerték, ami ingyen reklám volt Kádáréknak. Sőt az angyalföldi iskolában például még azt is eltűrték, hogy a nagyszerű vívóedző, aki ludovikás tiszt és Horthy Miklós őrnagya volt, jelesül Székelyhidi Tibor „edző bácsi” tanítsa meg „karddal csapkodni a proletárok gyermekeit”. Megtanította.

– Olyannyira megtanította, hogy később, miután már családot alapítottam és megszületett András fiam, mint első osztályú vívót kerestek meg az ózdi kohászati üzemektől, hogy ugyan erősítsem már a csapatukat – mélázik a múltban Decsi István. – Elfogadtam, mert lakást kaptunk a városban, és abban az időben ugyancsak magas fizetést a kohászattól. Miután talpra álltunk anyagilag, 1983-ban visszaköltöztünk Pestre, közben megszületett a második fiunk, Tamás, magam pedig a Budapesti Honvédban kaptam edzői állást.

– Odajártam én is, aputól tanultam meg vívni a Honvédban, és később, például 1989-ben egy miskolci nemzetközi versenyen már együtt indultunk, ahol ő lett az első, én pedig a nyolcadik, igaz, akkor csak 13 éves voltam – mosolyog apjára.

– Sőt, volt olyan verseny is, amikor egymás ellen kellett vívnunk – csillan fel az „öreg” szeme –, emékszel? A kisebb fiam, Tomika először teniszezni akart, mert ő lesz majd nagykorában a Boris Becker, aztán csak a Honvédban kötött ki ő is. Mára összevívott öt világbajnoki meg számos más érmeket, az olimpiai bronzzal együtt eddig összesen 27-et.

Andriskám a balesetéig volt kadet és junior világbajnok, felnőtt európai ezüstérmes, most pedig a magyar válogatott, benne az öccse mesteredzője. Persze Tomika felkészítésében nekem is van részem. Szerencsés és büszke családapa vagyok – csettint elégedetten az ujjaival, majd amolyan jutalom gyanánt lenyúlja a fiát egy szál cigarettával.

Minden jó, ha a vége jó, tartja a mondás, de azért csöppet sem mellékes, mi történt eddig és mi történik ezután, hiszen három esztendő múlva megint olimpia Párizsban. Azt mondja András, visszautalva a kényszerű BSE-évekre, hogy az maga volt a borzalom. Más stílus, más viselkedés, más szakmai és politikai irányítás, és végül némi irigykedés vezetett oda, hogy apja és két fia sorsába aljas eszközökkel belenyúljanak.

– Keresték a gyenge pontot, azt, ahol belénk köthetnek, közénk állhatnak – emlékszik vissza András –, persze, hogy nálam találták meg. Odáig fajultak a dolgok, hogy közölték velem, kiáll mögülem az egyesület, köszönik szépen, de már nem kellek. Utcára kerültem 25 évesen. Akkor most hogyan tovább? Hová menjek, mihez kezdjek? Vívót nem kerestek az apróhirdetésekben.

És a sorsfordító térdszalagszakadás után, véletlen vagy sem, de majdnem hét esztendő múltán következett az újabb, szinte megsemmisítő felismerés: nem kellek senkinek. Most is a legapróbb figyelmeztetés nélkül csapott földhöz a sors, csak úgy nyekkentem.

Hallgatunk a teraszon, vannak pillanatok, amikor szót szaporítani vétség. András feláll, kérdi, elfogadok-e egy pohár sört, miután intek, munka közben Isten ments’ – csak magának tölt.

A család ereje, akár a szeretet szent angyala, hajánál fogva rántotta ki a feje fölött átcsapó hullámok közül, mert segíthetett apjának öccse felkészítésében, aki húszévesen már junior világbajnokságot nyert. Aztán megkapta taxizni a kék Suzukit, amivel olykor az apja is kipótolta a családi költségvetés hóvégi lyukait, csak boldoguljon a gyerek.

Persze a gyerek is csipkedte magát, és ha nem fuvarozott, akkor a Kempinski Szálloda mögött egy gazdag holland kaszinójában osztó volt a rulettasztal mögött. A krupiék a filmekben lazák, vagányok, sok borravalót kapnak, de az ezredforduló Magyarországán még kevés volt a szmokingos, pezsgőző szerencselovag, annál több a makkos cipős, joggingos újgazdag, aki sok pénzzel sem tudta magába szívni az úri viselkedést. A könnyen jött zseton pedig könnyen vált kámforrá a csapkodó rulettgolyók nyomán, végül ott szipogott a megkopasztott atyámfia, otthon meg a tönkretett családja.

– Nálunk a család szent dolog, minket magyarnak, kereszténynek neveltek a szüleink és a nagyszüleink. Mi azonnal összezárunk a mai napig, ha valamelyikünk bajba kerül. Magam drága nagyszüleim házát újíthattam fel, ahol most fogadtalak, de édesanyámék és az öcsémék is csupán néhány száz méterre laknak innen. Édesanyám nélkül ma sem tudom, mi lenne velem, hiszen versenyek, edzőtáborok idején csak rá számíthatok, ő hozza-viszi, eteti, gondozza a gyermekeimet.

Tulajdonképpen a gyerekeknek köszönheti sorsa újabb fordulását is, hiszen a rulettasztal mögül egy szerencsés meghívásnak köszönhetően mindjárt átbútorozhatott Sacramentóba, ahol több mint félszáz amerikai lurkót tanított a kardforgatásra. Azt mondja, szerencsét keresni indult, de próbatétel és elköteleződés lett belőle az edzői pálya iránt. Igaz, akkoriban az öccse unszolására még pástra állt, különösebb felkészülés nélkül, de 20 kilogramm súlyfölösleggel és egy bangkoki nemzetközi versenyen a legjobb nyolc közé verekedte magát, ami tisztességes búcsúnak is beillett.

– Nem sokkal később megkeresés érkezett Bangkokból, sürgősen kardedzőt szerződtetnének, mivel az a szakember, akire gondoltak, nem tudta vállalni, én azonnal feltettem a kezem, mert 29 évesen sem családom, sem állandó munkám nem volt – emlékezik vissza a 2006-os kiutazásra András. – Nagy akarással, jó angoltudással vettem kezelésbe a hongkongi női és férfi kardválogatottat, több mint hatvan sportolóval foglalkoztam egyszerre.

Akkoriban ismerkedtem össze a szép kínai lánnyal, Lilivel, aki szintén vívott és később a válogatottba is bekerült. Az ismerkedés őszinte szerelemmé teljesedett, és 2009 egyik kora nyári reggelén 9 órakor összeadtak bennünket egy ottani házasságkötőben. Néhány héttel később hazautaztunk, és 200 fős lagzit tartottunk Budapesten, ahogy mifelénk szokás – mondja kesernyés mosollyal, de büszkén. – Egy évvel később született meg Hongkongban drága kislányom, Linda.

Ázsiában minden beteljesedni látszott, hiszen a sportigazgató támogatásával jöttek a szakmai sikerek, sokat utaztak, jól kerestek, otthon boldogságban éltek, akár a mesében. Jele sem volt annak, hogy az eredmények ugyanúgy felkeltik majd mások irigységét, haragját Hongkongban, mint előtte a budapesti egyesületben, pedig ez történt. A 2010. évi ázsiai játékokon, miután a válogatott ezüst- és bronzérmet is szerzett, másnap mégis azt közölték a nagyfőnökök, hogy többé nincs szükség rájuk, mehetnek, ahová akarnak.

Lili, a feleség kínai kapcsolataitól kért és kapott segítséget, így a család Pekingbe költözött, ahol pazar körülmények között, magas fizetésért egy vívóklub beindítását kapták feladatul Kína egyik csomagolóipari császárától, akivel András kapcsolata a mai napig kiváló. Hiába volt azonban az akarat, a márkás francia bor, a drága kaviár, a fényűzés, a kínai fiatalok legalábbis akkor és ott az istennek sem akartak vívást tanulni.

– Tartalmas munka nélkül a jólét is unalmas, ezért az első adandó alkalommal elszegődtem Szingapúrba, ahol a vívóválogatottal sorozatban értünk el sikereket, miközben megszületett második gyermekünk, Martin. Akkoriban azon agyaltam, hogyan lehetne végleg hazajönni Budapestre, amiért, ha szóba hoztam, a feleségem csöppet sem lelkesedett – folytatja András, és olyan megfontoltan gyújt rá, mintha az első slukk jutalom lenne.

– Igen, Szilágyi Áron segített megoldani az én nagy dilemmámat, aki 2015-ben új edzőt keresett, mert amint mondta, az első olimpiai arany után Rióban sem szívesen adná alább. Először az öcsémmel és édesapámmal beszélgettek erről, majd Áron egy bangkoki versenyen azt mondta nekem, kevésnek érzi eddigi felkészítését, szeretne megújulni, vállalom-e a közös munkát.

Megtiszteltetésnek vettem a kérést, és 2015-ben végleg hazaköltöztünk. Lili, ha nem is volt boldog, de megértette a helyzetet, és jött. Áronnal viszont nagyon is egymásra találtunk, és Rió után Tokióban megszületett a harmadik arany, csapatban pedig az első bronz.

Az edzőit nem követték magánéleti sikerek, sőt három esztendeje Lili közölte, ami már előtte is érezhető volt, hogy elege van a férje sikereiből, a vívásból, a családi szokásokból, a mi kultúránkból, és elköltözik. András röviden válaszol: mehetsz, de a gyerekek maradnak. Anyagilag alkudozhatsz velem, mondta az asszonynak, de Lindát és Martint nem adom. Nem volt ellenvetése.

– Kifizettem, amennyit kért. A válás óta a gyerekeket, akik első perctől velem akartak maradni, akkor látogatja, amikor akarja. Segítettem neki lakást vásárolni, ő pedig kínai életet kezdett a magyarországi kínaiakra jellemző körülmények között. Kultúrák harca kicsiben, családi szinten.

A nagymama közben meghozta unokáit a nyári táborból. Linda hat éve még angolul kezdte az óvodát, ma 11 évesen a 9 éves öccsével, Martinnal együtt már tökéletesen beszélik a magyart, közben magolják a kínait is, és mindketten kitűnő tanulók az iskolában. Martin birkózott, hokizott, most éppen focistának készül, Linda viszont a kardos Decsi család örömére a vívást választotta.

Tagja annak a több mint száz fiatalt tömörítő, talán a világon is egyedülálló Kertvárosi Vívó Sportegyesületnek, amelyet a Decsi dinasztia elsősorban a 16. kerületi önkormányzatnak, élén Kovács Péter polgármesternek köszönhet.

A Horthy-időkben királyi tiszti kaszinókban használt objektumból 1945 után a megszálló orosz katonák és parancsnokaik számára nyitottak italozókantint, majd a rendszer bukását követően pazar vívópalotát alakítottak ki a mulatóból, amelyet 2015-ben adtak át, és amely a világhírű magyar vívósport egyik népszerű szentélye, az utánpótlás bölcsője. Mert magyar vívónak dicsőség lenni – mondja az „öreg” Decsi –, jöjjenek csak a fiatalok hozzánk, az új Gerevicsek, Szilágyik, Decsik.

Most már szívesen meginnám azt a pohár sört, mondom a gazdának, és becsukom a jegyzetfüzetemet. Míg érte megy, nézegetem az érmeket, a serlegeket, a fényképeket meg a kitüntetéseket. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje 2016-ból. Aláíró: Áder János köztársasági elnök. A 16. kerület díszpolgára 2017-ben. Aláíró: Kovács Péter polgármester. Mesteredzői kitüntető oklevél 2019-ből. Aláíró: Kemény Dénes elnök.

– Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! – mondja kezében a párás falú poharakkal András. – Ugyanezzel a csapattal vágunk neki a következő olimpiának, remélem, sikerrel.

Erre iszunk!